Két gyilkosság margójára

“Rendes ember hátulról kezdi el olvasni az újságot” – mondogatta nagyapám, akit a sportesemények jobban érdekeltek, mint a napi politika. Valószínűleg tőle vettem át én is azt a szokást, hogy a végéről fogjak hozzá az újságolvasásnak. Olyannyira, hogy már az internetes hírportálokon is a sporttal kezdem a napi hírmustrát. Az utóbbi két hétben azonban kétszer is elbizonytalanodtam, valóban a sportrovatot böngészem-e, s nem a rendőrségi krónikát. Először Marian Cozma meggyilkolása sokkolt, majd tegnap Július Nôta erőszakos halála döbbentett meg. Mindkettőjükkel egy halálos késszúrás végzett.
Marian Cozma halála nemzetközi vihart kavart. Már hogyisne, mikor egy román állampolgárt ölnek meg romák Magyarországon úgy, hogy közben két szerb is súlyosan megsebesül. Kell ennél jobb alkalom, hogy az elfojtott feszültségek a felszínre törjenek? Előjött a kétségbeesett cigányozás, bizonyos “jólértesült” sajtótermékek szerb támadással riogattak, a te(l)hetetlen politikusok egymásnak feszültek, a bíróság és a rendőrség bemutatott egy újabb fejezetet a szánalmas ügyintézés című koprodukciós sorozatából, s még azok a szerencsétlen gárdisták is elővették a szekrényből a betiltott egyenruháikat. Az egyén tragédiájából világszenzáció lett, a csendes gyászjelentésből hangzatos címlapfeliratok, a méltóságteljes halotti torból méltatlan kampányfogás. Csak Marian Cozmából nem lesz már soha többé élő ember. (Legalábbis nem ezen a földön.)

Mint ahogy Július Nôta sem ül már le a másodosztályú rimaszombati focicsapat kispadjára kapusedzőként. A 16 és 17 éves korosztályos válogatott tagjaival sem fogja már megosztani a tapasztalatait. És a két fiúgyermekét sem avathatja be a labdarúgás rejtelmeibe. Neki – a változatosság kedvéért – a szülőfalujában, Rimajánosiban vágták el a torkát, a tettesek egyelőre ismeretlenek.

Előbbi utolsó útjáról négy ország riporterei számoltak be percről percre, az utóbbi halála körüli eseményeket valószínűleg csak egy régió újdondászai követik majd figyelemmel. De vajon hányan vannak azok, akiknek a tragédiájáról egy flekknyi tudósítás se születik? Akiknek az erőszakos haláláról nem olvashatunk az újságokban, akár elölről kezdjük el olvasni, akár hátulról, nem hallhatunk a hírekben, akármelyik csatornára kapcsolunk. Akiknek az életét – tévedésből, pénzért, kitudjamiért – ugyanolyan erőszakosan, méltatlanul és visszafordíthatatlanul kioltották, mint Marian Cozmáét és Július Nôtáét. S akikről hajlamosak vagyunk tudomást se venni. Mert belőlük nem lehet politikai tőkét kovácsolni, nem növelik az olvasottságot, és az előítéletek levezetésére se adnak okot.

Nekem ők is eszembe jutottak, mikor a két gyászjelentést olvastam, hátul, a sporthírek között.