Havel Pozsonyban - avagy a bársonyosról még egyszer
Az elmúlt héten ünnepeltük a bársonyos forradalom huszadik évfordulóját. Azt hiszem ez volt az első alkalom, hogy egy állami ünnepet ennyire magaménak éreztem. Pozitív néhány nap volt. Rövid időre előtérbe kerültek azok az emberek, akiknek máskor nincs helyük a médiában, akik mára kimentek a divatból. A tévében dokumentumok mentek a húsz évvel ezelőtti eseményekről, a magára valamit is adó lapok interjút készítettek a bársonyos forradalom résztvevőivel, konferenciák zajlottak - nemcsak a húsz évvel ezelőtti forradalomról, de sok más társadalmunkat érintő témáról is. Vita alakult ki, és ez már önmagában véve hatalmas dolog tájainkon. Sőt, a szellemileg az előző rendszerben maradt közszereplőink is elcsendesedtek egy picit, mintha érezték volna, hogy most nem rúgnak labdába, ez nem egy arc/személyiségmentes népünnepély.
A húsz éves évforduló alkalmából került megrendezésre Pozsonyban a Közép-Európai Fórum, olyan vendégekkel mint Konrád György, Ivan Krastev, Miroslav Kusý, Wilfried Martens, Paul Lendvay, és ott volt a bársonyos forradalom ikonja Václav Havel. Arról, hogy Havel mennyire közönségvonzó ember ma is, már a bejáratban meggyőződhettünk. A városi Hviezdoslav színház ugyanis reménytelenül megtelt - nemcsak olyan emberekkel, akik emlékezhetnek a forradalmár Havelra, hanem olyanokkal is, akik ‘89-ben - koruknál fogva - még nem lehettek az események részesei. Bevallom, határesetnek érzem magam ebből a szempontból - homályosan emlékszem ugyanis, hogy Husák elvtárs kifakult képe még ott lógott az iskolában, amikor én azt látogatni kezdtem, de szerencsére nem sokáig maradt a helyén. Tisztán emlékszem viszont, hogy az első politikus akinek a nevét megjegyeztem, az Václav Havel volt. Később az első (és mindmáig egyetlen) elnök, akire büszkén tekintek.
“Belefáradtunk a demokráciába” (Únava z demokracie) - így hangzott a panel címe, melynek vendége volt az egykori cseh(szlovák) elnök - bár Kusý professzor mindjárt az elején megjegyezte, szerinte rossz a cím, ő ugyanis nem a demokráciába, hanem a demokrácia hiányába fáradt bele. Havel egy rá jellemző apró megjegyzessel indította mondanivalóját: elnézést kért a közönségtől, ha esetleg olyat találna mondani, amit már hallhattunk tőle. Kreatív embernek tartja ugyanis önmagát, ezért sosem ismétli azt, amit már más fórumon elmondott. Pozitívan értékeli az elmúlt húsz évet, de jellemző rá, hogy gondolatai már a jelenkor kihívásai körül forognak. Havel tart tőle, hogy egy olyan világban, ahol “nehéz megkülönbözteni azt is, hogy a tokiói vagy a frankfurti repülőtéren, esetleg egy new york-i irodaházban vagyunk-e, az emberek belefáradnak ebbe az egységes, globális világba. Nem a demokráciába, hanem az unifikált világba fáradtunk bele……az egyén természetes igénye, hogy valamilyen módon megkülönböztesse önmagát környezetétől, ezért ebből az egységből néha az extrémizmusokban látja a kiutat…” A közgazdászok valószínűleg félrehúzták a szájukat, amikor Havel a rá jellemző iróniával beszélt a piacgazdaság alapvető (és sokszor kizárólagos) céljáról a GDP folytonos növekedéséről. “A növekedés növekedése.” De vajon meddig növekedhetünk? Helyes az, ha a gazdaság csak erre összpontosít? És vajon van -e összefüggés a GDP és a boldogság között? Ivan Krastev, politológus a szófiai Liberális Stratégiák Centrumának elnöke egy példát hozott fel ezzel kapcsolatban: Egy hetvenes évekbeli felmérés szerint a nyugat-németek a nagyságrendekkel magasabb bruttó nemzeti össztermékükkel egyáltalán nem voltak boldogabbak, mint a gyenge gazdasággal szerénykedő nigériaiak. Ezek szerint semmi összefüggés nem létezik az életszínvonal és a boldogság között. A kilencvenes években megismételték ugyanezt a felmérést. Az eredmény? A nigériaiak ekkor már sokkal boldogtalanabbnak érezték magukat, mint a németek. Vajon mi törtent a húsz év alatt? Csupán annyi, hogy az afrikai háztartásokba beköltözött a TV és a nigériaiak látták, hogy hogyan élnek a németek… Hát igen, néha talán mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy hasonló kritériumok alapján ítéljük meg életszínvonalunkat.
“A demokrácia nem azonos a jóléttel. Nem merül ki pusztán a piacgazdaságban sem. Az igazi demokrácia ötletek és gondolatok konkurenciáját jelenti….ebben rejlik a demokrácia kaotikus gyönyörűsége!”
Köszönjük, elnök úr, hogy ezt elmondta nálunk is.
Hát igen, a GDP magas szintje nem feltétlenül jelenti a társadalmi jólét magas szintjét is… Pláne ha tudatosítjuk azt, hogy a GDP-be olyan dolgok is beletartoznak, mint a környezeti károk, természeti katasztrófák, különféle társadalmi problémák helyreállítására, orvoslására felhasznált források is. Pl. régebben az idősekről a családjuk gondoskodott, ma sok esetben különféle panziókba kerülnek, ami ugyan növeli a társadalmi összterméket, ugyanakkor a rászorult idősek számára sokszor egyenesen negatív tapasztalattal és kirekesztettség érzésével jár.
én büszke vagyok Sólyomra is, mégha mások szidják is, s nem is választhatám, és kitanácsolák is az általunk nem választott uracsink Fölvidékrül, akiket legszivestebb a vótör klozeten húznék le, mer’ ők meg éngöm az 1. kampóra, ha arra kerülne sor.