Tűzben született szépség – minden, amit a régi üvegről tudni kell (Interjúval)

A Füleki Vármúzeum szezonzáró tárlata az egykori Felső-Magyaroszág területén működő üveghuták termékeit mutatja be. A kiállítás anyagát Ladóczki Vilmos, régiséggyűjtő (Egyházasbást) állította össze saját gyűjteményéből, melynek gerincét az egyszerű parasztemberek által használt üvegtárgyak, tároló- és ivóedények alkotják, de megtalálhatóak benne különleges rendeltetésű üvegtárgyak is, mint pl. üveg boroshordó, sétapálca, porciós üvegek, üvegkancsók is.

A kiállítást Titton Viktória, a vármúzeum igazgatója nyitotta meg, aki bemutatta Ladóczki Vilmost, szólva a gyűjtési szenvedélyének kialakulásáról. Kiemelve, hogy a gazdag gyűjteményét nem csak magának tartja meg, hanem kiállításokon keresztül a nagyközönségnek is bemutatja.

   

A megnyitó részeként Ján Kautman, üveggyűjtő előadásában elmondta, hogy az üveg az egyik legcsodálatosabb anyag, melyet már az ősidőktől használ az emberiség.

Az első „üvegkészítő” maga a természet volt, amikor a homokba csapott villámcsapás üveggé olvasztotta azt. Természetes üveget alkottak a tűzhányók is, melyet vulkáni üvegként (oxidián) néven ismerünk. A távoli múltban élő elődeink az üveget először főleg vágóeszközként, késként, használták. Később rájöttek arra, hogy megolvasztva meg lehet munkálni, edényeket, poharakat és más tárgyakat is lehet belőle készíteni. A fúvócső feltalálása a fúvott üveg időszakát hozta magával. A technológia azóta se változott sokat. A 2000 éves üveg ugyanolyan szép, mint a mai.

Némi keserűséggel állapította meg, hogy az elmúlt évtizedekben az üveget háttérbe szorította a műanyag, ugyanakkor kifejezte azt a reményét, hogy az üveg újra visszatér a mindennapjainkba.

Elmondta azt is, hogy maga is üveggyűjtő, aki hasonlóan L. Vilmoshoz az egykori tárgyak megmentését tartja fontosnak. Ajándékul a legöregebb földi üvegből a vulkanikus üvegből hozott egy darabot Ladóczki Vilmosnak. Az előadó gyűjteményének néhány darabja a kiállítás részét képező fényképeken látható.

A kiállítás anyagát Dr. habil Veres László egyetemi magántanár és nyugalmazott megyei múzeum-igazgató mutatta be. Hangsúlyozva, hogy Ladóczki Vilmos gyűjteménye közép-európai szinten is a legnagyobbak közé tartozik.

A kultúrműsorban a füleki Foncsik énekegyüttes mutatkozott be.

Az üvegről, a kiállításról Ladócki Vilmost kérdeztem.

Mi volt az első ihlet, amely az üveg csodálójává tett?

Már a gyermekkoromban is megvolt az üveg iránti vonzalmam. Anyák napjára, nőnapra, születésnapra, jeles eseményekor, amely anyukámat érintette, mindig üvegpoharat, vázát vettem. Amikor elkezdtem néprajzi tárgyakat gyűjteni, jártam Nógrád megyét, megihlette a padlásokról előkerültek üvegformák, a palackok, az ún. parasztüvegek, tehát butykosok, sonkakancsó stb. A formaviláguk volt az, ami fantasztikus volt a számomra.

Két érdekes gyűjtői követésem van: az üveg és a kovácsolt vas. Mindkettő tűzben születik! Az  a  pillanat, amikor az üvegfúvó előveszi a forró üveget és alkotni kezd, amikor megvalósít valamit, elvarázsol. Ezért lett a kiállítás címe is, hogy „Tűzben született szépség”.

Mely üvegtípusra összpontosítasz?

A gyűjtés fő profilja a parasztüveg, tehát nem az úri, vagy polgári üvegek. Természetesen ezekből is van egy-két példány, de nem kifejezetten találom meg benne azt a szívet dobogtatót, mint egy szép pincepalackban, borfelhozó kannában, egy gyönyörű vizes, vagy sörös kancsóban, a porciós üvegekben vagy az autentikus kis népi kaszásüvegekben. Ez mellett maradtam. Olyan ez, mint a kovácsoltvas szög, két egyforma nincs belőle.

Szerelmese vagyok a régi üvegeknek. Varázsa, misztikája, kisugárzása van. Szokták nekem mondani, hogy „két-háromszáz éves üvegből iszod a pálinkát, a bort”. Így van, de  Rákóczi korába is ezekből itták a bort. Nem díszüvegek voltak! A műtárgypiacon, a néprajzi aukciókon felmentek az áraik. Felmentek, mert ezek törékenyek, sérülékenyek, vékonyfalúak, optikailag fújt, csiszolt, köszörült, festett változatok, fonalszál díszítettek stb. Ezeknek elég, ha kicsit odaüti az ember, és elszáll.

A gyűjteményem darabjai a 18. századtól a 20. század elejéig terjednek ki.

Tehát elsősorban az egyedi, kézi gyártás érdekel?

Igen, azok, melyek még hutacsűrökben készültek. A kezdet kezdetén is volt már valamilyen formatervezés. Egy velencei mintára elkészült talpas pohár, egy francia kehely mintájára elkészült úrvacsorai kehely, vagy az uralkodóházakban megjelent üvegek másolása. Ez egy üvegfúvó számára nem volt nagy kihívás. Az idők folyamán semmi nem változott, csak az üvegfúvó személye. A technológia a római birodalomtól kezdve ugyanaz maradt. Ezt visszük tovább, csak a személyek változnak.

Tehát ez művészi alkotás?

Igen. A parasztüveg megfogalmazása is az – puritán egyszerű népi üvegnek hívták. Pl. Józsi bácsi borospincéjében a faragott kőkeretre rá volt téve két hordóalakú pohár, és ott állt 200 évig. Balogfalán találtam meg életem egyik legszebb hordópoharát. Több száz padlást, pincét spajzot bejártam, sőt még nyúlbódéból is húztam már ki hólyagos pincepalackot. 25 év távlatában úgy 3500-4000 üveget sikerült összegyűjtenem. Ebből a mag kb. 1000 olyan üveg, ami igazi érték.

A gyűjtői felfogás?

Van egy gömöri nemes családtól egy rókás üvegem, melyhez egy történet is kapcsolódik. A család egyik tagja azt mondta, hogy meglepi a földesurakat, a herceg urat és grófokat. Csináltak egy tréfás üveget, melyet gyönyörű vörös borral töltöttek meg. „Nemes uraim addig isszuk ezt a bort, amíg meg nem látjuk a rókát” – mondta.  Mindenki arra gondolt, hogy olyan savanyú lesz, hogy kihányják (kirókázzák). Nem ez történt. Miután kitöltötték hat nemes között a bort, kiürült az üveg és megjelent az alján a róka. Látható a kiállításon.

Az üvegek mondanivalója?

Az egykori céhek is saját üveget, saját emblémákat készítettek. A kovácsműhelynek pl. egy kovácsjelenet volt az üvegükön, családi címerrel. Csinálták ezt a perecesek, a pékek – mindegyiknek volt egy saját céhes  üvege. Azután jöttek a nemzeti üvegek „Éljen a haza”, „Kossuth Lajos azt üzente” stb. feliratokkal.

A népszerű és közismert Cvak azon kevés felhasználók egyike volt, aki a népi üveg mintájára kezdte a saját üvegeit gyártani. A porciós üvegek átterjedtek a 20. század korcsmáiba, a magyar királyi koronával ábrázolva, meghúzva, lemérve, hitelesítve. Ezeket  azután átvették a hangyaszövetkezetek és egyéb helyek is. Mert mindent üvegben adtak, tejet ecetet, bort stb. Csaknem minden használati üvegnek megvolt a maga népi elődje. Az üveg mindig elmondja a használójának a titulusát is.

Területileg nézve, honnan van a legtöbb anyagod?

Salgótarjántól Tornaljáig, Kassáig, Zólyomig, Rozsnyóig, azaz az egykori Magyarország északi része. Nagyon sok anyagom van Salgótarjánból, a Katalin-völgyből.

A Katalinhutai üveggyár nagyon termékeny volt. Úgy húsz évvel ezelőtt beszélgettem egy asszonnyal, aki részvényese volt a gyárnak. Elmondta, hogy emlékezett arra, hogy kislánykorában szalmaszerű valamibe tekerték az üvegeket. Úgy rakták a szekérre, s árulták. Az üveget mindig olyan helyen kell keresni, ahol bortermő, ecetérlelő, sajttermelő vidék volt. Máshol a pálinkásüvegeket leszámítva az üvegnek nem volt jelentősége.

Nem mindig az ár a fontos. Inkább az, hogy az a formakincs világ ne vesszen el. Ha pl. eltörik 30 unicumos üveg, annak nincs jelentősége, de ha összetörik egy ritkaság, amelyből a múzeumokban sincs, az már kár. Ilyen pl. a hordósüveg. Hatalmas árat adnának érte.

Melyik üvegek a legkedvesebbek a számodra?

Elhoztam egy vitrinem, ami nekem a „Jó éjszakát” vitrinem. Mikor az ember álomra hajtja a fejét, a napi fáradtságtól nyugalomra van szüksége, beállok a vitrin elé és nézem az üvegeket. Büszkém mutatom a látogatóimnak, hogy ezek a kedvenceim.

Mi a kiállítás általad összeállított koncepciója?

Meg akarom vele köszönni az embereknek azt a bizalmat, hogy befogadtak, azt, hogy rám bízták a dolgaikat és a felvidéket mutatja be. Itteni családoktól, kastélyokból vannak a tárgyak. Olyanoktól is, akiknek pl. a Katalin-völggyel tulajdonjogi kapcsolatuk volt.

Puntigán József