"4 živly" avagy egy filmszemle Selmecbányán

“Chápeš?”

“Nikdo nic nechápe. Všechno se nám kazí na tom světe.”

“Víš co, když se všechno kazí, budeme zkažené i my.”

Věra Chytilová filmje az 1960-as évekbe vezeti vissza a nézőt. A két főszereplő, mindkettő Mária,  visszafordíthatatlan (?) döntését és annak következményeit követhetjük nyomon. A két barátnő együtt lakik és egészen egyszerűen úgy érzik, hogy a világ, amelyben élnek, romlott. Mivel nem látnak (illetve nem akarnak látni), más kiutat, úgy döntenek, ők is romlottak lesznek. Elsőként egy makulátlan úriembert szemelnek ki áldozatul, akivel Mária II ismerkedik össze, és hogy elcsábítsa, szerény es szemérmes kislányt jatszik előtte.  Igen ám, ez tökéletesen működik, amíg meg nem érkezik a színre Mária I, aki az első lány testvérének adja ki magát. Az úriembernek természetesen fogalma sincs róla, hogyan viselkedjen ilyen helyzetben, így hát Mária I kifizeti a gazdag vacsorát, bort és cigarettát. A kegyelemdöfést a szerencsétlennek azzal adják meg, hogy felültetik az első vonatra, amelyről ők még idejében leugrálnak. Ilyen és hasonló intelligens kis viccekket követnek el a világ és maguk ellen, amíg nem érkezik el a pillanat, amikor továbblépnek…

A hivatalos kritika 1967-ből természetesen nem szólhatott másképpen, minthogy “a film pénzpazarlás, amely semmi összefüggésben nincs köztársaságunk, a szocializmus és kommunizmus értékrendjével” és egyúttal kifejezte aggodalmát a fiatalok problémáival kapcsolatban, amelyek bizonyosan “nem pozitív”  irányba mutatnak.

Ma a Sedmikráskyt, Chytilová első szinesfilmjét a hatvanas évek egyik legjelentősebb műveként tartja számon a cseh filmtörténet.

Számomra idén ezzel a filmmel kezdődött a 4 živly filmfesztivál Selmecbányán. A 4 živly az egyik legrégebbi filmfesztivál Szlovákiában, idén tizenkettedik alkalommal került megrendezésre. 4 nap: film film film és film gazdag kísérőprogrammal, koncertekkel, és hajnalig tartó bulikkal megtűzdelve. Több mint 400 látogatóval, mindez Selmecbánya festői, hegyes-dombos vidékén. A idei filmek témája: játék. A legkülönfélébb megközelítésekből.

Egy viharos éjszakán leomlanak a zóna falához erősitett billboard tartókötelei, amely bezuhan a zóna területére. Ezt három fiatal használja ki, akik átmásznak a zóna területére. A dolgok viszont nem úgy alakulnak, ahogy azt ők eltervezték. A házban, ahova betörnek, összeszednek mindent, amit találnak, viszont felfedezik őket. Menekülni próbálnak, megölnek egy asszonyt, a háziak a betörők közül lelőnek kettőt, meghal egy rendőr. Egyedül a 16 éves Miguelnek sikerül elmenekülnie. Ő viszont továbbra is a zónában marad, ahol a lakosok tömeges hajtóvadászatot készítenek ellene. Itt már semmiféle törvény nem számít, csak a “szemet szemért, fogat fogért”. Itt már senkit nem érdekel az igazság, és az sem, hogy ki az igazi gyilkos.

A konfliktust két fiatalon kereszül rajzolja ki Rodrigo Plá. Alejandrót eleinte erősen befolyásolja a környezete és családja, és beáll a hajtóvadászok sorába. Amikor viszont felfedezi a házuk pincéjében megbúvó Miguelt, rádöbben, hogy nem bűnözővel van dolga, hanem egy fiatal, ijedt fiúval, akinek egyetlen vágya, hogy hazajusson. Elhatározza, hogy segít neki.

A zóna falai két szociális réteget választanak el egymástól: bent élnek a gazdagok, kint a többiek.  Piszkos szegénynegyedekben, végeláthatatlan nyomortanyákon. Ez a gazdagok számára látszólagos biztonságérzetet nyújt… azon az áron, hogy személyes szabadságukat veszítik el.

“A zóna egy önálló karakter, a történet főszereplője. Igyekeztem bejutni ebbe az elkülönített világba, ahol a félelem uralkodik, ahol saját szabályokat találnak ki, tekintet nélkül azokra a törvényekre, amelyek másokra is vonatkoznak. Azt akarom megvizsgálni, hogyan válnak az erkölcsi értékek - a tisztelet és az együttélés alapjai - primitív, embertelen viselkedéssé, és mikor érkezik el az a pillanat, amikor azt ‘a másikat’, bűnözőt, kivülállót már nem tartjuk személynek, hanem egyszerűen ellenségnek, akit el kell pusztitani.”  Rodrigo Plá filmje, A zóna (La zona)  Mexikóban, Toluca városában játszódik. Eszmei mondnivalója azonban az egész világra érvényes: a félelem, mely magas falak építéséhez vezet pont akkor, amikor az lenne a feladatunk, hogy áthágjuk a társadalmi korlátokat.

Egy újabb film játék témára, ezúttal egy kimondottan sokkoló fajtájával a játéknak: ez az orosz rulett. Míg valaki a a saját életéért harcol, mások az ő szerencséjére kötnek fogadást.

A főszereplő egy grúziai emigráns, Sébastien (a szerepet a rendező öccse, George Babluani alakítja), aki hogy eltartsa anyját és testvérét, munkaadója, Jean-Francois házát javítja. Teljesen nyilvánvaló, hogy a tulajdonos életében és a helyszínen nincs valami rendben. Mikor végül Jean-Francois meghal morfiumtúladagolásban, Sébastient nincs kinek kifizetnie. Így hát távozik, mégpedig egy borítékkal, amit a lába elé fúj a szél… vagy a véletlen? Sébastien, maga sem tudja miért, követi a borítékban talált titokzatos utasításokat.

A film magyar címe A 13-as (eredeti címe 13 TZAMETI, grúz megfelelője a 13-as számnak, szlovákul Ruská ruleta néven ismerheti a néző). A tizenhármas számot kapja Sébastien azután, ahogy a kezébe kerül a misztikus boríték a vonatjeggyel. Amikor rádöbben, mibe keveredett, már túl késő. Már nem szállhat ki a játékból.

A film viszont nem kizárólagosan csak az érzékeinkre akar hatni. Egyfajta szociális mondanivalót is felfedezünk benne: a főszereplő a jelenlegi (nemcsak) Franciaországban élő emigránsok problémáit képviseli. Mintegy ártatlanul lép egy olyan világba, ahonnan, úgy néz ki, nem vezet kiút.

Babluani filmje a neonoir műfajt képviseli, bár megjelenését követően (2005) sok helyen mint horrort reklámozták.  A noir jellegzetes kontrasztos fekete-fehér képvilággal dolgozik, a filmstílus kibontakozása az 1940-50-es évekre tehető, ez volt a hollywoodi bűnügyi drámák, krimik időszaka. A horrorból pedig a vészjósló szimbólumokat kölcsönzi (a függönyöket lebegtető szél, létra, a “játék” közben kialvó lámpa stb.). Ehhez egyszerű jazz variációkat párosít kísérőzeneként - mindez mesterien adagolva, megfűszerezve egy nagy adag feszültséggel és kiváló színészi alakítással.

További csemegéket is megemlíthetnénk az idei filmfesztiválról, mint például az 1939-es Jean Renoir-filmet, a La Régle de Jeu-t (A játékszabály), Jacques Tati Playtime-ját (ez a film egyébként 1967-ben készült, a rendező legelszántabb és legdrágább projektje volt egyben, a forgatáshoz egy egész várost építtetett fel 15 000 négyzetméteren Párizs külvárosában), de láthattuk Greenaway Drowning by Numbers-ét (Számokba fojtva) vagy a The Limits of Controlt (Az irányitás határai, Jim Jarmush, 2009). Ezenkívül megtekinthetőek voltak a filmfesztivált megelőző kéthetes workshop alkotásai, ahol képzőművészet, film, fényképészet és performance területén alkottak a résztvevők.

/Kati/