Zivataros századok Himnusza

197 éve, ezen a napon tett pontot Hymnus – a magyar nép zivataros századaiból című művének végére Kölcsey Ferenc. A vers, melyre a Magyar Kultúra Napján emlékezünk, elválaszthatatlanul részünkké vált, ám megítélése mégis ellentmondásos: a soros focikudarcok után például időről időre felerősödik azoknak a hangja, akik szerint le kellene cserélnünk, mert ez tehet mindenről. Vajon mi okozza a kettősséget?

Az általános iskolai magyarórák után már csak állami ünnepségeken, sporteseményeken és szilveszterkor találkozunk a Himnusszal, annak is megzenésített változatával. Ilyenkor feltehetően mindenkivel legalább egyszer már előfordult az, hogy félve ugyan (mégiscsak egy „érinthetetlen” műről van szó!), de elgondolkozott azon, a mienk miért ilyen szomorú.

Az alaphangulathoz kétségtelenül hozzájárult a korábbi dallam. A közismert Himnusz-felvételeket ugyanis Dohnányi Ernő hangszerelte, egy olyan korban, amikor a közhangulatot még a Trianon utáni sokk uralta. Az ilyen előzmények után születő mű a lassabb tempó vagy például a dallamsorok elején lévő, verbunkos stílusú vonós felfutások elhagyása miatt valóban felerősítette Kölcsey sorainak fájdalmas hangvételét.

Ha azonban meghallgatjuk a legújabb változatot, amit a Somogyváry Ákos (ő egyébként Erkel szépunokája) karnagy által elnökölt Erkel Ferenc Társaság és a MÁV Szimfonikusok készítettek, már más lesz a benyomásunk. Az 1844-ben Erkel által szerzett partitúra nyomán írt zene megszokásához persze még idő kell. A gyorsabb tempó és a nándorfehérvári győzelem emlékére szóló harangszó megidézése – Dohnányi ezt szintén kihagyta – azonban új színt ad a Himnusznak, és kevésbé érezzük, hogy a bánat mindent ural.

   

Ami a szöveget illeti, annak hátteréből sok mindenre magyarázatot kapunk. A címben megjelölt műfaj, a hümnosz eredetileg dicsőítő ének, hősöket vagy isteneket ünneplő költemény, vagyis magasztalást szolgáló kultikus közösségi ének. Ennek az évszázadok során különböző változatai alakultak ki, Kölcseyé például a könyörgő énekek közé tartozik. Ilyenformán tehát tárgyát és szerepét tekintve megegyezik az imákkal. Igazolja ezt a tartalom is, hiszen Kölcsey a protestáns magyar irodalom hagyományát vitte tovább, annak szófordulataival és az azok mögött felsejlő világképpel.

A 16-17. századi protestáns gondolkodás az Ószövetséghez nyúlt vissza és Luther illetve Melanchton szemléletét alkalmazva alakította ki a magyarsághoz, a történelemhez való viszonyát. Ennek legjobb összefoglalását Farkas András 1538-ban írt énekében találjuk. Az zsidó és magyar nemzetről című műben a szerző az ótestamentumi zsidó nép és a magyarok történelmét rokonítja. Felfogása szerint fontos eleme e hasonlóságnak, hogy miként a zsidók pusztulását saját bűneik okozták, úgy a magyar nép akkoriban (Mohács után vagyunk) szomorú jelene is azzal magyarázható, hogy Isten a bűneiért bünteti a magyar népet.

Ez a zsidó-magyar sorspárhuzam hallatlanul népszerű volt a protestáns hagyományban és irodalomban. Olvashatjuk például Szkhárosi Horváth András 1547-ben írt Az átokról című versében, melyben a török állandó terjeszkedése és a meg nem szűnő bűnök a bibliai Mózes átkait juttatták eszébe, de a Pázmánnyal vitázó protestáns prédikátoroknak is kedvelt fogása volt a katolicizmust mint bűnt és a török uralmat mint büntetést beállítani.

A zsidókkal való vélt hasonlóság olyannyira jelentős volt az új hit értelmiségének gondolkodásában, hogy évszázadokon keresztül írtak a magyar-héber nyelvrokonságról. Így például Szenczi Molnár Albert, Geleji Katona István, Pápai Páriz Ferenc és Otrokocsi Fóris Ferenc munkáiban találhatunk erről szóló részeket – utóbbi egyébként még a „magyar” szót is a héberből származtatta. Mint látható, a zsidó kultúra mélyen átitatta a magyar protestáns gondolkodást, s ebből következően Isten-képük az ószövetségi haragvó, büntető és kiengesztelést váró Istenhez állt közel. Így volt lehetséges a természeti csapásokat, járványokat, a történelem tragikus pillanatait büntetésként magyarázni.

Mindezt azért fontos tudnunk, mert irodalomtörténeti tanulmányok bizonyítják, hogy Kölcsey művének sorai 17. századi protestáns alkotással rokoníthatók. Az első sor bibliai eredete nyilvánvaló, az egyházi énekek visszatérő fordulata, de Szenczi IV. zsoltára is ezzel a felütéssel kezd. A „jó kedvvel, bőséggel” előzményét a református énekeskönyv újévre rendelt egyik énekében találták meg. (Érdemes egyébként tudni, hogy 16. századi szövegekben a „jó kedv” még „kegyelem” értelemben szerepelt.)

A harmadik és negyedik sorok, vagyis a ellenséggel való küzdelemben az Úr segítségét kérő ember motívuma ugyancsak Mózest és a zsoltárokat idézi, valamint párhuzamba hozható Magyari István protestáns prédikátor beszédes című munkájának (Az országnak való sok romlás okairól, 1602) záró imádságával. Az első versszak utolsó négy sora egyértelműen beilleszthető a protestáns történelemszemlélet eszmerendszerébe, s ez a gondolatkör az, ami a negyedik versszaktól végig uralja a költeményt.

A korábbi kulturális hagyomány borúlátó hangnemén túl Kölcsey saját kora is ráerősített arra, hogy a „bú s kétség”, a „vérözön”, a „halálhörgés, siralom” a „kínzó rabság” képei keltette szűnni nem akaró balsors visszhangozzon bennünk a verset olvasva. Költőnk fontos mintaképéül ráadásul a német szentimentalizmus és klasszika szolgált. A Matthisson, Hagedorn, Bürger, Klopstock, Schiller és Goethe nevével fémjelzett stílusirányzat lehangolt, nekikeseredett, sötét beállítottságát jól példázza a Werther olvasása után kitört öngyilkossági hullám és halálvágy.

A tragikus események sorozataként felfogott történelem ugyanebbe a kiábrándultságba hajszol. Még Mátyás diadalmas hadseregét is bús hadnak minősíti, majd kimerítően taglalja az ország romba dőlését. A mértéktelen önsajnálat nagy veszélye, hogy önbeteljesítő jóslatként működik. S itt érthetjük meg azt az ismétlődően elhangzó észrevételt, miszerint a sportesemények előtt felcsendülő Himnusz nem teljesíti feladatát: a küzdelemre készülő sportolókat a panasz, a fájdalom nem képes feltüzelni. Mindezek ellenére mégis óriási jelentősége van.

Emelkedett hangvétele – mely ünnepekhez kifejezetten illik is – hozzájárul ahhoz, hogy valódi szakrális jelképként működjön. Ez az, ami nemzeti öntudatunkat kifejezi, hozzá való kötődésünk egyúttal a magyarsághoz való kötődésünk. Mindez akkor mutatkozott meg leginkább, amikor meg kellett érte küzdenünk. Először 1844. augusztus 10-én szólalt meg hivatalos ünnepségen, az óbudai hajógyárban, a Széchenyi nevű gőzös vízrebocsátásánál. A szabadságharc leverése után azonban ismét a császárit, a Gott erhaltét erőszakolták ránk, amiben a kiegyezés sem hozott változást.

Első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd győzelmét követően például a görög zenekar az osztrák császári himnuszt kezdte játszani. A jelen lévő magyarok természetesen ezt azonnal leállíttatták, és eljátszatták a magyart, ám négy évvel később, 1900-ban a párizsi olimpián Bauer Rudolffal megismétlődött az eset. Magyar öntudatunkért és jelképeinkért később is gyakran kellett harcolnunk.

A politikai és kisebbségi elnyomás alatti tiltások ellenére énekelt Himnusz szomorú sorait ilyenkor felülírja a közösséghez tartozás ereje. Talán sosem volt ez olyan fontos, mint amikor kis létszámú közösségek énekelték titokban, vállalva azt a veszélyt, hogy meghallják a cseh, román vagy szerb csendőrök.

Bogos Zsuzsanna (archív)

Nyitókép: A himnusz kézirata (debmedia.hu)