A magány sikolya – Csirkefej a Jókaiban

A Komáromi Jókai Színház 2015. január 9-én mutatta be Spiró György Csirkefej című tragédiáját, az előadást Forgács Péter rendezte, díszlet- és jelmeztervező:  Gadus Erika.

Nem tisztem és szándékom kritikát írni az előadásról, egyrészt nem lenne etikus, másrészt nagyon nehéz elemző módon ellépni egy alkotó közösségtől, ha annak már jó néhány éve magam is tagja vagyok, igaz, közvetlenül az említett próbafolyamatban nem vettem részt. A színészi pillanatokról ejtenék néhány szót. A színészi gesztusokba sűrűsödött sorsokról.

A helyszín az eredeti drámában egy bérház udvara, de a budapesti udvar behelyettesíthető bármelyik lakótelepi szöglettel. Már pedig tömbházakban, s panelkultúrában nincs hiány… Szóval történik valahol a „blokkok” környékén. A teret egy monumentális poroló keretezi, mint egy hatalmas kapu, fogja össze az egyen-olajzöld ajtókat. Megkopott gigászi akasztófa, van hely rajta elég, a történet szereplői elférnének rajta egymás mellett, szépen sorban… De „csak” egy macska lóg rajta az előadás kezdőképében. Majd miután a gazdája, a Vénasszony nagy nehezen elnyiszatolja a zsineget, elkezdődik a végzetes játék.

A Vénasszony a piacról jön éppen, szatyrában a félig kiolvadt csirkefejekkel. Sorba kellett állnia, sokáig, így is alig jutott. De végülis megszerezte, megvan, tőle ezt már senki el nem veheti. Valódi kincsek, relikviák. Milyen banális is ez? Néhány  félig kiolvadt csirkefej értelmet tud adni egy idős ember életének? Ha van kinek és kiért élnie. A macska az élet értelmének látszata, gondoskodni kell róla, simogatni, etetni. A macska halálával összedől minden, üressé és hiábavalóvá válik a létezés. A Vénasszony előbb megdöbben, majd átkozódik, majd a lelki traumától megrogyva magába – s az égre néz.

„Tessék mondani, tanár úr – ne tessék haragudni de – mer ez most olyan rossz – van Isten?” A Vénasszonyt játszó Cs. Tóth Erzsébet zavara, félelme és reménye mindannyiunk rettegése és bizodalma. Amikor egyszercsak beomlik az olyan szépen felépített légvár, amire annyi évet és energiát fecséreltünk el, amikor másodpercek töredéke alatt kiüresedik a világ és szembesülünk azzal, hogy csak illúzió volt, hova, kihez forduljon az ember? Merre tovább? Egy újabb hazugságba, keressünk egy másik macskát? Nem azt nem lehet, a fájdalom nem engedi. Akkor hova tovább? „Mer ha nincs – nem tudom, de ha nincs – akkor én az egészet – az egészet nem értem. Akkor semmit se”

Szépséges emberi és színészi pillanat.Cs. Tóth Erzsébet Vénasszonya bűnein keresztül szembesül a szeretetre való képtelenségünkkel. Nem sír, nem jajgat, nem menekül külsődleges fájdalomjelzésekbe: megdöbben. S inkább vállalja a büntetést, és vezeklést, csak legyen valaki valahol, aki értelmet ad, aki feloldja a magányt.

   

A Fiú története egy tékozló fiú parafrázis. Három napra hazaengedik őt az nevelő intézetből, első útja az apja lakásához vezet. Évek óta ez az álom, ez a kép tartja életben: a család, az apa illúziója. Lehet, hogy nem írt, lehet, hogy nem kereste őt, de valahol egy kopott kis lakásban várja őt egy ötven év körüli megfáradt melósember. Az Atya, a példakép, a minta. S aztán a szembesülés, nem várja senki, s az elkeseredett düh: miért nem? Hol van?

Tóth Károly nem egy tipikus „intézetis” srácot formál meg, alakításában helyet kap a szelídség, s a szeretet. Megtanulta ugyan a farkastörvényeket, s maga is farkassá változik, ha kell, de még őrzi magában a másik lehetőséget, még nem veszítette el emberi arcát. Ahogy pillanatok alatt kisfiúvá változik, s eldicsekszik az általa köszörült állatkákkal, az embernek sírni támad kedve. S amikor bedől a légvár, amikor szembesülnie kéne a helyzettel: nincs család, nincs apa, nincs hova visszatérni, a Fiú görcsösen ragaszkodva az illúzióhoz, a világ ellen fordul. S bár megvillan a szabadulás lehetősége (senki nem hallja meg, mert senkinek nincs rá füle), ő inkább a mélybe zuhanva őrzi tovább a képet, egy sosemvolt emléket a családról, ahova tartozik.

A harmadik kép, amit őrzök magamban az előadásról – a Nő (Bandor Éva) magányának lenyomata. A munkába, alkoholba és az egzisztenciális biztonságba kapaszkodó, zárt ajtók mögött rettegő asszony képe. A Nő víziója a megváltásról a Társ, aki majd eljön, s elviszi őt innen. Vagy ha addig nem érkezne meg mégsem, úgyis előbb-utóbb likvidálják a házat, elmegy innen, valahova, jó messzire. S akkor ott majd nem lesz egyedül, ott majd megtalálja a nagy Őt.

Bandor Éva fojtottan hisztérikus kirobbanása, egy panelban ragadt Irina önemésztő vallomása. El innen el, valahova, ahol emberibb az élet. Volt egy Férfi, de azt elűzték, de nem baj, nincs még késő, bármikor jöhet… – győzködi magát egyre kétségbeesettebben. Jönnek is, és mennek is gyorsan, nem Nagy Ők, még csak kicsik sem, arcnélküli éjszakás kalandok, s eközben magányából elefántcsontornyot épít, sok lakattal s állandó félelemmel. „pár éve nem hittem volna – hogy nekem lesz lakásom, meg garázsom – hát lett – az lett.” – sírja el magát. „Most vegyek egy macskát?”- kérdés már a vulkánkitörés kezdete. A magány sikolya.

A Tanár nem keres társat, nincsenek szociális igényei sem. Ha voltak, belefojtotta őket a műveltség nagy hordójába. Rezignált és visszafogott, csak dühös, hogy ennek ellenére mégsem hagyják őt dolgozni. Ő az a felnőtt, komoly ember, aki felméri, mi történik, ha lemondunk Istenről. Valódi hite ugyan neki sincsen, s Istent nem a szereteten, hanem a műveltségén keresztül ismeri. Magánya vállalt remeteség, látja, hová süllyed az ember, s hogy nem méltó az életre. Kétségbeesett monológjában – Ady Menekülés az Úrhoz c versén keresztül megpróbál átadni valamit abból a rémisztő diagnózisból, amit maga körül tapasztal. Már-már eszelős magyarázkodása Istenről az értelmiség, a szellem végső lobbanása, mely a „maguk ezt úgysem értik” ráeszméléssel ér véget.

Olasz István Tanár alakítása nagyon egyszerű és tiszta módon mutatja meg az írástudók zsákutcáját, az emberi értetlenségbe és érzéketlenségbe való beletörődést, a szellemi perspektíva elsorvadásának elfogadását. Sorsa mégsem itt ér véget, a kifizetett éhbért szorongatva szalad a boltba, kenyérért és tejért. Az iskolából hazafelé elfelejtettem – magyarázkodik szégyenét rejtegetve. A szellem 10 deka párizsiért kuncsorog…

Négy magány-sikoly. Négy illúzióvesztés. Négy Tragédia.

Spiró György Csirkefeje a Komáromi Jókai Színház színpadán.

Varga Emese

Képek: Kiss Gibbó Gábor

Nyitókép: Csirkefej c. dráma plakátja

 Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat.