Bandor Éva, a Komáromi Jókai Színház Jászai Mari-díjas színésznője. A múlt évadban a szlovák filmes szakma Igric-díjjal tüntette ki. Most mintha együtt lenne minden: színpadon és filmvásznon egyaránt izgalmas feladatokkal látják el. Nincs oka panaszra – vallja, hiszen nagyon inspiráló szellemi találkozásokban volt része. Januárban volt a bemutatója Spiró György Csirkefej c. tragédiájának, melyben a Nő szerepében lépett színpadra. Egy hét angliai pihenés után, egy újabb próbafolyamat várja a Komáromi Jókai Színházban – Madeleine Béjart asszony szerepe az Álszentek összeesküvésében.
Film vagy színház? Melyik művészeti forma áll hozzád közelebb?
Természetesen elsősorban színházi színésznőnek tartom magam. A film egy új szerelem. Évekig csak vizsgafilmekben játszottam, 2007-ben kaptam az első „komolyabb” filmszerepet. Nők a férjem életéből (Ženy môjho muža) ez volt a címe. Nem lett egy jólsikerült produkció, de egy helyes kis karaktert kaptam, amiben volt mit játszani.
De azóta azért már odafigyelnek Rád: Gyerekek, A rendes ember, Szeress vagy menj el, Nő a múltból, hogy csak a legutóbbi munkáidat említsem. Számodra melyik a legkedvesebb?
A Gyerekeket (Deti, rendező: Jaro Vojtek) nagyon szerettem, összetett, érzékeny szerep, de Molnár Csaba iphonnal forgatott kisfilmje a Nő a múltból is izgalmas kaland volt. Igaz a végére rettenetesen elfáradtam, nagyon kevés időnk volt a forgatásra, de nagyon élveztük a közös munkát.
Mariana filmjét (Szeress, vagy menj el, rendező: Mariana Čengelová-Solčanská) 15 nap alatt forgattuk le, iszonyatos hajtás volt az egész, közben ingáztam, próbáltam, játszottam a színházban. Őszintén szólva, nem is láttam át teljesen, mi történik, meglepődtem a végeredményen.
Mennyiben más a módszer, az úgynevezett „technika”, amivel színpadon, illetve filmforgatáskor dolgozol?
Amikor színházban találkozom egy figurával, megkeresem a gyenge pontját, azt a valamit, ami nem hagyja őt normálisan létezni. Ahogy Brook fogalmazta meg azokat az emberi gyengeségeket, amelyek fogságban tartják a személyiséget. Ez a kiindulási pont. A próbafolyamat alatt aztán ebből felépítem magamnak a karaktert. A filmszerepeknél hasonló a módszer, de sokkal nehezebb színészileg, mert mindent gyorsabban kell csinálnod. Ritkán adódik lehetőség arra, hogy forgatás előtt próbáljunk. (A Nő a múltból és a Gyerekek kivétel volt, szerencsére forgatás előtt azért volt néhány találkozás a rendezővel.) Legtöbbször annyi idő van a színészi felkészülésre, amíg beállítják a fényeket, aztán menet közben, ha a rendező pontosan instruál, megtalálod az utat…
Mennyire rakod bele a személyes sorsodat, érzelmeidet egy-egy alakításba?
Rá kellett jönnöm, hogy nem minden esetben működik, ha összefésülöm a szerepet a személyes élményeimmel. Persze vannak szerepek, mint például Ranyevszkaja a Cseresznyéskertben, melyek személyesen is megérintettek. Vagy a Gyerekek történetének is volt egy magánéleti átfedése. Nem sokkal korábban engedtem el én is az édesapámat. De nem mindig lehet belepréselni a privát életedet és gondolataidat a szerepbe.
A magánéleti asszociációk helyett én inkább filmekből inspirálódom. Nem lopom el egy az egyben a megoldást, csak elindulok egy kép, egy hangulat, egy színészi gesztus mentén és beépítem az alakításomba. Vagy például Feldmár András esettanulmányaiból is sokat merítettem. Ezért is fontos számomra, hogy újabb és újabb szellemi impulzusok érjenek, ebből dolgozom, építkezem később.
Milyen az utóélete a szerepeidnek? Mennyire változik egy-egy alakítás később? A filmben nyilván nem változhat, hiszen a forgatás befejeztével a színész a rendező és a vágó kezében van. De hogy működik ez színházban? Befolyásolja az alakításaidat, hogy mit ínak rólad?
Sok minden befolyásolja a színész szerephez való viszonyát: a rendezővel való közös munka, a szerep, a személyes viszonyom az adott előadáshoz. De általában a bemutatóig eljutok egy olyan állapotba, melyben meg tudom ítélni józanul, hogy milyen az az előadás. A párom véleménye nagyon számít. A színházkritikát is mindig elolvasom, nem hagy hidegen, érdekel. De az esetek többségében, ami a bemutatóig kikristályosodik bennem, az megmarad. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem gondolkodom tovább a szerepről. Például a Csirkefej kapcsán még mindig sokat agyalok, milyen is ez a Nő? Ezért is hiányolom, hogy a rendezők többsége nem követi figyelemmel az előadásokat. Pedig az menetközben is tud változni, és nem feltétlenül jó irányba.
Volt néhány olyan helyzet is, amikor a bemutatón még nem tudtuk, hogy sikeres lesz-e az előadás vagy sem. Ilyen volt például A hentessegéd. De a közönség eldöntötte, hogy igenis egy jó előadás, s ez persze mindig öröm a színésznek. De a nézők és kritika visszajelzése nem írja felül az alakítást, szakmailag nem változtatok, csak talán könnyebb játszani, ha érzem, hogy szeretik, amit csinálok.
Van szerepálmod? Amit szeretnél eljátszani a következő néhány évben?
Nincs, és nem is volt soha, betegesen eltartom magamtól még a gondolatot is.
Esetleg karakter? Vagy forma, amit kipróbálnál?
Szívesen megformálnék egy olyan karaktert, aki nem beszél sokat és a mozgása is lassú. Aki csak ül egy székben egész végig, nem szól, „csak” jelen van.
Hónapokkal ezelőtt láttam Robert Wilson 1914 c. rendezésének pozsonyi előadását. Játszott benne egy cseh operaénekesnő, fantasztikus színésznő: Soňa Červená, ő volt az Idő az előadásban. Majd 90 éves, vékony, szikár asszony. Ahogy megjelent hatalmas őrült parókában, hosszú fekete ruhában s nagyon lassan végigment a fal mentén, jelenség volt! Adrenalin és inspiráció! Lassan fél éve, hogy láttam az előadást, mégis élénken él bennem a kép. Szeretnék még kilencven évesen ilyen módon színpadon lenni.
Hogy érzed magad most a Komáromi Jókai Színház társulatában?
Örülök, hogy bővült a csapat néhány fiatallal. Bárdos Judit és Tóth Karcsi egyértelműen erősítik a társulatot. Én nem hangoztattam soha, hogy kizárólag csak felvidéki színészekkel bővülhet egy színházi közösség. De az utóbbi időszak tapasztalatai szerint azt kell mondanom, mégiscsak nagyon jó választás, hogy a pozsonyi Színművészeti Egyetem műhelyében végzett diákok szerződnek hozzánk. Van valami közös a lelkületünkben, és a színházi nyelv, amit beszélünk, az is azonos. Persze a magyarországi vendégek is alkalmazkodnak a helyzethez, csak valahogy mégis más az, amikor valaki lejátssza az előadást és hazamegy, vagy része a közösségnek.
Évek óta készítesz fel fiatal színészpalántákat a főiskolai felvételire. Mit ajánlasz nekik „útravalóul”?
Nagyon fontos, hogy legyen utánpótlás, hogy legyen kinek továbbadni majd a stafétát. Ezért is gondolkodtam rajta, hogy vajon, ha tanítanom kellene a következő generációt, mit mondanék, hogyan csinálnám? Ez a helyzet, hogy segítek a felkészülésben, nyilván kicsit más. A konkrét szövegekre és a felvételire szorítkozik.
Megpróbálom nekik elmagyarázni, hogy elsősorban önmagukból induljanak ki, hogy higgyenek a jelenlétükben, abban, hogy egy néma gesztusnak is van ereje.
Első lépésként azt csinálnám a színészjelöltekkel, hogy kiállítanám őket a színpadra, hogy álljanak ott egy jó ideig, aztán két óra múlva mondjanak egy mondatot önmagukról. Hogy megtapasztalják a színpadi jelenlét erejét, az abba vetett hitet, mert sajnos azt látom, rettenetesen fertőzöttek.
Fertőzöttek? Ezt hogy érted?
A felületesség olyan, mint egy vírus. Elhitetik ezekkel az emberkékkel, hogy bárkiből lehet színész, bárkiből lehet sztár. Lehet, 5 percig. De valójában a színészi pálya sokkal több munkát, kitartást, tehetséget igényel. A rossz sorozatok, a reklámok teljesen padlóra rakják a művészetet.
S lehet ez ellen valamit tenni?
Elszántan küzdeni, azért amit csinálsz. Annyiszor mondták már, hogy a színháznak nincs jövője, s annyiszor szembesítettek bennünket, hogy vége, és mégis. Nem tudom megmagyarázni pontosan, mi ennek a mozgatórugója bennem, de én hiszek a színházban.
Sokat utazol, nemrég jöttél meg Londonból, ahol a barátaidnál töltöttél egy hetet. Van benned elvágyódás? Szeretnél, tudnál máshol élni?
Kíváncsi ember vagyok, és nagyon szeretek utazni. De utána jó hazajönni. Sokan költöztek külföldre a baráti körünkből is, de én nem akarok elmenni innen, nem hajt a vágy.
Gondolkodtam rajta, hogy ez vajon lokálpatriotizmus, vagy egyszerűen nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy változtassak. Lehet, hogy ha húszéves lennék, akkor azt mondanám, próbáljuk meg. De most már nem akarok elmenni innen, itt a családom, szeretek itt élni.
Varga Emese
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat.
Ajánlott cikkek:
Ha elég az egyik nemzetből, akkor átmehetek a másik oldalra – A bűn hét napja
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.