Kövér: A szlovákiai magyarok a kárpát-medencei magyarság leggyengébb láncszeme

A Székelyek nagy menetelése megmutatta, hogy Székelyföld autonómiájának kérdésében teljes a konszenzus a romániai magyarság politikai és egyházi képviselete között. „Ha a vasárnapi menet valaminek a kezdete lesz, Magyarország mozgástere is bővül, hogy segítse ezeket a törekvéseket” – fogalmazott a magyar Országgyűlés elnöke.

Kövér Lászlóval beszélgettünk.

A határon túli magyar területeken ismerősen mozgó emberként hogy látja a felvidéki magyarokat? Miben szorulunk fejlődésre, és mik a lehetséges kitörési pontjaink?

Megítélésem szerint a rendszerváltozással, majd Csehország és Szlovákia szétválásával a Jóisten kétszer megadta az esélyt a felvidéki magyarságnak, hogy a lehető legtöbbet kihozza a helyzetéből a jogérvényesítés terén. Az akkor még 10% feletti arányukkal ők alkották egy utódállam legnagyobb hányadú magyar népességét, ráadásul közvetlen összeköttetésben a központi magyar nyelvi tömbbel. Minden adott volt ahhoz, hogy 1990-ben – de legkésőbb 1993-ban – békésen, de jól hallhatóan megpróbálja érvényesíteni a jogait, és ehhez kérje a mindenkori magyar állam támogatását.

Ezeket a lehetőségeket sajnos elmulasztotta a felvidéki magyarság, innentől kezdve nehéz újra felfelé kapaszkodni. A többi utódállammal összehasonlítva ugyanakkor itt a legkisebb a kulturális és vallási gát az asszimilációval szemben. A Szlovákiában élő magyarok politikai és lelki-nemzettudati értelemben is a kárpát-medencei magyarság leggyengébb láncszemévé váltak, akivel az államhatalom bármit megtehet.

A kitörési lehetőségeket illetően azt gondolom, hogy innen csak felfelé vezet az út, nincs hova hátrálni. A felvidéki magyarságnak el kell döntenie, hogy meg akar-e maradni magyarnak a jövőben, hiszen a szlovák államhatalomnak 1919 óta a legfontosabb törekvése, hogy bennünket, magyarokat eltüntessen a saját államterületéről. Ha ezt nem akarjuk hagyni, akkor meg kell találnunk a 21. századi Európához illeszkedő, demokratikus módszereket a megakadályozására.

   

Nekünk, határon túli magyaroknak kulcsfontosságú, hogy milyen erejű és tekintélyű Magyarország áll mögöttünk támogatóként. Magyarországot 2010 óta állandó nyugati kritikák, támadások érik, ami olykor a magyarok némelyikének is szimpátiagondokat okoz saját anyaországával szemben. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a kormány alapvető dolgokhoz nyúlt hozzá, és egy teljesen új rendszer, illetve eszmeiség kezd kirajzolódni mindebből. Milyen Magyarországra számíthatunk néhány évtized távlatában?

2002-ben nem csupán egy választást vesztettünk el, hanem a cselekvőképességünket a nemzetpolitikai programunk megvalósítására. Ezt tetézte, hogy az utánunk következő, Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett kurzus tönkretette a nemzetpolitika legfőbb eszközét, a gazdaságot. Magyarország szellemileg, kulturálisan és nemzetközi megbecsültségét tekintve is felívelőben volt 2002-ig, ennek megalapozója pedig nagyrészt az volt, hogy mi voltunk a térség gazdasági „bezzeggyereke”. Amikor Gyurcsány Ferencék ténykedését tesszük mérlegre, akkor ennek a tönkretétele kívánkozik első helyre. Ehhez képest 2004. december 5-e – a határon túli magyarok állampolgársága elleni kampányuk – csak jelképes gaztett volt. A mozgásterünk visszanyerése azzal kezdődik, hogy gazdasági téren újra emelkedő pályára állítsuk az országot.

Ez csak akkor lehetséges, ha államigazgatási, önkormányzati és alkotmányos szinten is megújítjuk – ezen a munkán vagyunk túl. Innentől arra kell törekednünk, hogy ismét mi legyünk az Európai Unió azon régiója, amely a jövőbeni fejlődés potenciálját jelenti, hogy visszanyerjük azt a politikai és erkölcsi súlyunkat, amely megvolt. Ha ez így lesz, akkor a 2010 óta jelenlévő konfliktussorozat is más nézőpontba kerül, és olyan küzdelmes útnak tűnik majd, amelynek a végén minket igazolnak az eredmények.

Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!

Magyarország az elmúlt ötszáz évben rendre alulmaradt a küzdelmeiben a mennyiségi hátránya miatt. Most azonban úgy látszik, hogy egyfajta paradigmaváltás van kialakulóban, és a hosszabb kifutású feladatokban inkább a minőségre próbálja áthelyezni a hangsúlyt a kormány. Ez tényleg így van?

Részben így van, részben viszont helyesbítenék, hiszen a gazdaság esetében a minőségbeli gyarapodás előfeltétele a mennyiségbeli gyarapodásnak is. Amit teszünk, az a hitünk, elképzelésünk szerint nem pótcselekvés a négy év eltöltésére, hanem a gyarapodásunk feltételeinek hosszú távú megteremtése. A magyar állam sok tekintetben rosszabb állapotban volt 2010-ben, mint a cseh, a lengyel, a szlovák, vagy akár a román állam. A játékszabályokat nem mi írjuk az EU-ban, és befolyásolni is kevéssé tudjuk azokat, így alkalmazkodnunk kell hozzájuk. Az alkalmazkodási kényszer azt is jelenti, hogy a magyar államnak kevesebbe kell kerülnie, ellenben jobb teljesítményt kell nyújtania, mint 2010 előtt. Az elindult reformfolyamat ezt a célt szolgálja.

Magyarország és a szomszédos országok között történelmi ellentétek feszülnek, ugyanakkor a globalizáció szempontjából közös érdekeink vannak, egymásra vagyunk utalva. Mi lehet Magyarország stratégiai magatartása, amely mentén helytáll a globális folyamatok közepette, de a határon túli magyar kisebbségek is megmaradnak?

Az empatikus, türelmes viszonyulást és a kemény, elvszerű kiállást egyszerre kell alkalmaznunk, és minden országgal szemben el kell találnunk ennek az egyensúlyát. Ez országonként, sőt helyzetenként változó. Attól is függ például, hogy milyen kormány van éppen hatalmon az adott országban. Szándékaink szerint nem fordulhat elő, hogy a környező országok bármelyikével elutasítsuk a tárgyalás lehetőségét. A normális beszélő viszonyt fenn kell tartani, és abban kell megegyezni, amiben éppen meg lehet.

A kényes, megoldatlan kérdéseket sem szabad a szőnyeg alá söpörni, nem szabad úgy tenni, mintha elfelejtettük volna őket, és lemondtunk volna a megtárgyalásukról, de nem feltétlenül kell róluk a széles nyilvánosság előtt beszélni. Itt akár említhetném Malina Hedvig ügyét, a dunaszerdahelyi szurkolóverést, a Beneš dekrétumokat, vagy akár az állampolgársági kérdést. Lehet, hogy ezekről nem tűnik aktuálisnak beszélni, de se egy felvidéki magyar, se egy szlovák politikus ne gondolja, hogy a magyar kormány ezeket a kérdéseket egyszer s mindenkorra elfelejtette! Mindig azok a megállapodások vannak előnyben, amelyek látszólag nincsenek összefüggésben a nemzetpolitikával, hanem a két ország közös gyakorlati érdekeit szolgálják. A közép-európai társadalmak és népek egymásra vannak utalva, rengeteg közös kihívás van előttünk, gondoljunk csak az energiapolitikára, vagy az úthálózatra.

A hidegháborúban meglévő kelet-nyugati irányt most felváltotta egy Európai Unión belüli nyugat-keleti irány, miközben húsz évet elmulasztottunk annak tudomásul vételében, hogy nekünk egymással van a legtöbb közös nevezőnk a Baltikumtól a Balkánig. Erre fel kell hívni a figyelmet, ezt mi értjük, és lehet, hogy a románok, szerbek, szlovákok is értik, csak bennük még több a gát a nemzeti problémák megemésztetlensége okán. De közös kihívás Vilniustól Szófiáig, hogy amíg az Európai Unió vívmányként adta el az újonnan csatlakozó országoknak a munkaerőpiac nyitottságát, mindegyikünk vesztett rajta a tragikus méreteket öltő agyelszívás, szakember-elvándorlás miatt. Ezen országok felzárkóztatásánál fel kell tenni a kérdést, hogy kik fogják ezt elvégezni, ha Németországban, Nagy-Britanniában foglalkoztatják őket.

Sok közös kihívás áll előttünk, nem is beszélve a globalizáció, illetve a globális felmelegedés okozta problémákról. Ha ezeket a komoly problémákat vizsgáljuk, rá kell jönnünk, hogy hozzájuk képest a nemzetiségi ellentétek jelentéktelen kérdéssé válnak. Reményeink szerint a higgadt politizálás mentén ezt a szomszédaink is be fogják látni.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban kiemelik a visegrádi együttműködés fontosságát, de elhangzottak az együttműködés bővítésére utaló kijelentések, akár Orbán Viktortól is. Elképzelhetőnek tart egy szélesebb körű, EU-n belüli érdekérvényesítő összefogást a volt szocialista államokkal, vagy akár a földközi térség országaival?

Nagyon nehéz az ilyen szélesebb összefogás, hiszen bonyolult konstrukciókról van szó. Jó példa a Baltikum, amely egy kis térség, mégis Észtország inkább Skandináviához húz, míg Lettország és Litvánia erősen érzi az orosz szféra hatását. Mindazonáltal egészen biztosan megfogalmazható az a közös nevező, amely Észtországtól Bulgáriáig összefog minket. Ez persze nem független attól az úttól, amelyet közösen jártunk be 1920 vagy 1945 óta, úgyhogy erre a közös nevezőre törekedni kell. Vannak is ilyen törekvések, csak bonyolult érdekütközések állhatnak elő.

Sok esetben elég a visegrádi államok V4 együttműködése, mert a szélesebb résztvevői kör szétfeszítené az aktuális ügy kereteit, de létezik a V4+, amikor egy további országot is bevonunk az egyeztetésbe, legyen az adott esetben Horvátország vagy Románia. Ráadásul nem említettük a még nem uniós országokat, Szerbiát, Boszniát, Albániát, amelyek szeretnénk, ha szintén bent lennének, és eltűnnének a fehér foltok Európa politikai térképéről.

Ez összefér az Ön mérsékelt EU-szkeptikus szellemiségével?

Az arany középútról szóló római bölcselet nyomán úgy gondolom, hogy minden az egyensúlyokon, múlik. Nincs fehér meg fekete megoldás, nem lehet egy mondatban megválaszolni bonyolult kérdéseket. Az Európai Unió a mi felfogásunkban nemzetállamok szövetsége, tehát a nemzeti érdekek jelentőségét nem szabad tagadni, és nem szabad olyan felállásba belemennünk, amely ezt az alapvető építőkövet, a nemzetállamot tagadja. Ugyanakkor azt az illúziót sem szabad kergetni, hogy valamiféle összeurópai értékrendben feloldódnak a nemzeti érdekek.

Olyan együttműködést kell kialakítani, amelyben mindenkit hagynak érvényesülni, és mindenki a lehető legnagyobb tisztelettel és toleranciával viszonyul a másik nemzet létéhez, kultúrájához. Ahogy a nemzeti érdek is belpolitikai viták során alakul ki, úgy az Európai Unió is a tagok érdekeinek ütköztetése során alakíthatja ki a közös nevezőjét az érdekeit illetően. Ezeket az érdekeit képviselheti aztán a világ többi részével szemben, a globális gazdasági versenyben, amiben jelenleg nem áll túl jól a kontinensünk.

Nem véletlenül szokta Orbán Viktor miniszterelnök úr arra kihegyezni a mondanivalóját, miszerint Közép-Európa az a hely, amelyben komoly lehetőség van, és e tekintetben egyfajta választ adhat a globális kihívásokra. Ezt ki kéne használni a közös európai ügyek érdekében.

A Magyar Országgyűlés Elnökével Vésey Kovács László beszélgetett.

Nyitókép: hirado.hu

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!