Líbia rövid időre ismét a nyugati médiumok célkeresztjébe került, amikor ismeretlen vadászgépek bombázták Tripolit. Később kiderült, hogy a támadás mögött nem egy másik ország áll, hanem a líbiai hadsereg és a szekuláris erőket képviselő Halifa Haftár tábornok, aki hónapok óta harcol a szélsőségesek és a „kormány” ellen. Az észak-afrikai országban a helyzet odáig fajult, hogy a parlament a külföld beavatkozását kérte. A nemzetközi közösség azonban most túlságosan el van foglalva az Iszlám Állam nevű terrorista szervezet iraki és szíriai térhódításaival, a gázai bombázásokkal és a kelet-ukrajnai eseményekkel.
A Körkép.sk mai elemézésében bemutatja a líbiai káoszt, a második polgárháború kitörését és a külföldi állampolgárok és diplomáciai képviseletek menekülését az országból.
Bukottak még
2013. október 10-én egy fegyveres csoport betört Ali Zeidán szállodájába és elrabolta a líbiai miniszterelnököt. Később persze szabadon eresztették, de ez egy „béna kacsa” volt Líbiában. Lényegében a törzsek önállósították magukat és az eladott kőolajból és földgázból származó bevételt zsebre tették. Odáig fajult a helyzet, hogy Ali Zeidán megparancsolta a légierőnek: bombázzák le azokat a tankerhajókat, amelyek nem a kormánytól vásárolnak olajat. 2014 márciusában egy észak-koreai (!!!) hajó csempészet ki olajat Líbiából, s a miniszterelnök utasította a légierőt, intézzen bombatámadást a hajó ellen. Csakhogy a légierő nem hajtotta végre a parancsot és lemondatták Zeidánt, amelyet a parlament is „szentesített.”
Zeidán utódai sem jártak jobban: a soron következő miniszterelnököt Abdullah al-Thaninek hívták, aki védelmi miniszter volt az előző kormányban. Igyekezett csökkenteni az iszlamisták befolyását és komoly biztonsági programokat hirdetett meg. al-Thaninél azonban 2013 április 13-án telt be a pohár: „A családommal brutális támadást szenvedtünk el a múlt éjjel, a lövöldözés szomszédaink életét is veszélybe sodorta. Nem hagyhatom, hogy akár egyetlen csepp vért is miattam ontsanak ki.” – jelentette ki a miniszterelnök, miután éjjel több tucat fegyveres támadta meg Tripolinak azt a külvárosi részét, amelyben családjával lakott. A további fenyegetések miatt lemondott.
Az országnak így egyszerre két (!) miniszterelnöke volt: az egyik Abdalláh asz-Száni, aki Bengáziban rendezkedett be, a másik pedig Ahmed Omar Majtík, akit az iszlamisták támogattak. Száni nem volt hajlandó távozni, mivel ellentmondásos utasításokat kapott erre vonatkozóan a parlament elnökétől és alelnökétől. Végül Majtík megunva a vitát, egy iszlamista fegyveres csoporttal bevoult a kormányzati központba és magához ragadta a hatalmat. Június elején azonban a líbiai legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította Ahmed Omar Majtík kormányfő „megválasztását”, s az igazságügyi minisztérium pár nappal később illegitimnek nyilvánította a miniszterelnököt. Ezután a kormányt és a parlamentet is feloszlatták, s gyakorlatilag két hónapon át senki sem irányította Líbiát.
Júliusban ugyan új választások voltak, s parlament elnökévé Agila Száleh Ísza független képviselőt választották, de kétséges, hogy hosszabb ideig képes lesz-e megtartani a hatalmat. A képviselők azt is ígérték, hogy az elkövetkező időszakban új alkotmányt írnak, átrendezik az intézményeket, stabil kormányt teremtenek, beindítják a gazdaságot a kőolaj exportálásával és békét teremtenek az országban harcoló erők között. Csakhogy a „lázadást” vezető Halifa Haftár tábornokot korántsem olyan könnyű megállítani, mint ahogy először hitték.
A polgárháború újabb felvonása
Halifa Haftár meghatározó szereplője és alakítója volt Líbiának. Katonacsaládból származik, Egyiptomban és a Szovjetunióban is kapott katonai oktatást. Egyike volt azoknak, akik megszervezték és végrehajtották a Moammer Kadhafi elleni puccsot, amelyben összeomlott a monarchia és a nacionalista tisztek átvették a hatalmat. Sokáig szoros szövetségese volt Kadhafinak, de a volt diktátor az 1986-os csádi háborúban elárulta Haftárt. A tábornok amerikai támogatással létrehozta a Kadhafi-ellenes Líbiai Nemzeti Hadsereget. Végül 2011-ben „csillogtathatta meg” harci tudását: ő volt a diktátor ellen harcoló fegyveres erők harmadik legmagasabb tisztje. A polgárháború után azonban kiszorították őt a vezetésből, többször volt merénylet célpontja: legutóbb Abjar városában az otthonánál robbantották fel magukat öngyilkos merénylők, de Haftar túlélte a támadást.
Végül a „nyugalmazott tábornoknak” elege lett a líbiai káoszból, a kormány(ok) tehetetlenségéből és a különböző szélsőséges iszlamista csoportok ámokfutásaiból. Februárban feloszlatással fenyegette meg az Általános Nemzeti Kongresszust, ha az nem rendezi a helyzetet, de Ali Zeidán akkor még „nevetségesnek” nevezte a puccskísérletet. Haftár azonban nem viccelt, s három hónappal később bejelentette a „Méltóság-hadművelet” megindítását: a kelet-líbiai Bengáziban a terrorista csoportok felszámolására légi és szárazföldi akciót indított. Tripoli törvénybe ütközőnek és államcsínynek tartotta Haftár fellépését és felelősségre kívánta vonni a „lázadó csoportokat.” Hamarosan erre is megérkezett a válasz: Két nappal később Haftár erői felgyújtották a líbiai parlament épületét Tripoliban, a képviselők az utolsó pillanatban menekültek el.
Az ország ezek után nyílegyenes tartott az új polgárháború felé. Haftár mellé állt gyakorlatilag egész Kelet-Líbia, a hadseregből is egymás után csatlakoztak hozzá a katonatisztek: a különleges erők parancsnoka – Vanisz Bukhamada – bejelentette, hogy katonáival átáll Haftárhoz; a tobruki légi támaszpont erői is közölték, hogy részt vesznek a szélsőségesek elleni harcban. Ezenfelül szinte az összesen nacionalista és szekuláris militáns csoport támogatását is maga mögött tudhatja. A líbiai kormány ugyanakkor arra kérte a korábbi ellenségeit, vagyis az iszlamista milíciákat, hogy vonuljanak be a városokba és harcoljanak Haftár ellen. Csakhogy ebbe a „koalícióba” olyan szélsőséges csoportok is beletartoznak, mint a betiltott egyiptomi Muszlim Testvériség fegyveres ága és az al-Kaida terrorszervezet különböző irányzatai. Mindenesre a harcok az egész országra kiterjedtek, jelenlég még csak megbecsülni sem lehet az áldozatok számát.
Mindenki menekül
A külföldi állampolgárok és a diplomaták számára feltehetőleg a lángoló Tripoli nemzetközi repülőtér volt az utolsó csepp a pohárban. Július 26-án az Egyesült Államok bezárta líbiai nagykövetséget, és a szomszédos Tunéziába menekítette annak személyzetét. Ezt követően megindult az európai állampolgárok kimentése is: Nagy-Britannia, Németország, Hollandia, Franciaország, Olaszország, Görögország és Spanyolország is az ország elhagyására kérte az állampolgárait és bezáratta nagykövetségeit. Egyedül Olaszország maradt, az olasz kormány közölte, hogy ők továbbra is kimentik az Európai Unió állampolgárait, ha segítséget kérnek. Az ENSZ már napokkal korábban kivonta az észak-afrikai országban dolgozó alkalmazottait.
A közel-keleti országok közül szintén hasonlóképpen cselekedtek. Szaúd-Arábia és Algéria még májusban távozott Líbiából, nem sokkal később pedig Törökország záratta be a bengázi konzulátusát, a fővárosban található nagykövetséget azonban még nem. Ugyanakkor Ankara felkészült a „gyors távozásra is” és a több ezer török állampolgár kimentésére. A Líbiával szomszédos Tunéziába több tízezren menekültek, végül Tunisznak nem volt más választása, mint augusztus 1-én lezárni a határokat a menekültek elől. A lezárt határok miatt kilométeres sorok alakultak ki a sivatagban, a Rász-Dzsedír határátkelőnél nemcsak a tunéziai határőrséggel, hanem egymással is összecsaptak a menekültek.
A régióban Egyiptom a legnyugtalanabb a líbiai események miatt. Egyrészt mert még mindig nem tudni, pontosan hány vendégmunkás dolgozott Líbiában (2011 előtt 500 ezer és másfél millió között volt a számuk) és a terroristák gyakran egyiptomi állampolgárokat raboltak el és végeztek ki. Másrészt pedig Mohamed Murszi bukása után a betiltott Muszlim Testvériségből, főleg annak fegyveres szárnyából sokan elmenekültek a szomszédos országba és a líbiai iszlamistákhoz csatlakoztak. Kairó folyamatosan tárgyal a határ mellet élő törzsekkel, hogy akadályozzák meg az iszlamisták terjeszkedését és esetleges betörését az egyiptomi területekre.
Az egyiptomi hadsereg és az új vezetés aggodalma korántsem alaptalan, hiszen a líbiai iszlamista csoportok az Iszlám Államhoz hasonló „kalifátust” szeretnének kialakítani a régióban, amelybe szerintük Egyiptom is beletartozik. Fattah asz-Szíszi ezért gyakran fontolgatja, hogy katonailag beavatkozik az eseményekbe, dacára a Sínai-félszigeten uralkodó állapotoknak.
Nincs vége
A legfrissebb információk szerint Haftár bombázása miatt az Egyiptomból és Tunéziából Líbiába irányuló légiközlekedést leállították. Tripoliban még mindig zajlanak az összecsapások, a helyzet Bengáziban sem jobb: az Anszár as-Sáría terrorszervezet – az Egyesült Államok bengázi nagykövetsége elleni 2012-es merénylet végrehajtói – bevonultak a városba, s a helyiek a hadsereggel igyekeznek kiszorítani őket a településről.
A káosz tehát itt is tombol, mint a közel-keleti régió többi részén, s már aligha kérdőjelezhető meg az az állítás, miszerint Líbia Észak-Afrika Szomáliájává vált.
FRISSÍTVE: Azóta kiderült, hogy többször is bombázták az iszlamistákat Tripoliban. Azonban nem Haftár repülői, hanem Egyiptom és az Egyesült Arab Emirátusok légiereje áll a támadások hátterében.
Krajčír Lukács
Forrásokat megtalálod: itt, itt, itt és itt
Előzmények:
Vissza a múltba – Egyiptom az elnökválasztások után
A miniszterelnök elrablása: Nagy zűr Líbiában
Törésvonalak országa – A líbiai választás eredményei és tanulságai I. rész
Törésvonalak országa: Hajsza a fekete aranyért- II. rész
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
Megosztás:
Címkék: Ahmed Omar Majtík Ali Zedán általános nemzeti kongresszus anarchia Bengázi bezárás Halifa Haftár harcok iszlamista csoportok káosz lázadók Líbia líbiai parlament Moammer Kadhafi nagykövetségek polgárháború repülőtér Tripoli
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.