Nem akarásnak koalíció a vége: Kobáne ostroma II. rész

A hangulat teljesen olyan volt, mint egy felvonuláson: a kurdok éljeneztek, gépkocsijukkal dudáltak, kurd zászlókat lengettek és több kilométeren keresztül kísérték azokat a páncélozott járműveket, amelyekben 150 iraki kurd pesmerga harcos utazott. A katonák Törökországon keresztül mentek Szíriába, hogy segítsenek az ottani kurdoknak a Kobáne nevű határváros védelmében.

Ankarát és a katonai vezetést nagyon kényelmetlenül érintette, hogy a törökországi kurdok szinte „felszabadítóként” fogadták a nem is hozzájuk érkező –  csak átvonuló – kurd fegyvereseket. Hirtelen mindenki úgy érezte, hogy egy önálló és egységes Kurdisztán létrehozása talán nem is annyira távoli és reménytelen elképzelés…

Mai külpolitikai elemzésünk folytatása a Kobáne ostromáról szóló cikkünknek. Ebben leginkább  a „kalifátus”  elleni koalícióról, Ankara tisztázatlan szerepéről és török-kurd viszony megromlásáról szólunk.

Egy új koalíció születése

Az Egyesült Államok már június 16-án megkezdte az Iszlám Állam elleni koalíció szervezését. A kezdetek nagyon biztatónak tűntek, főleg azért, mert szinte az összes nagyhatalom és az ENSZ BT is egyetértett abban a kérdésben, hogy mi legyen a terrorszervezet sorsa: el kell tüntetni a térképről. A „kalifátus” ellen Kína, Oroszország, sőt még Irán is hajlandó lett volna óvatos együttműködésre az amerikaikkal. Abu Bakr al-Baghdadi,  „titokzatos kalifa” eddig egyetlen nyilvánossá vált beszédében, amelyet július 5-én tartott a moszuli mecsetben, közvetlenül nem az Egyesült Államokat és a Nyugatot fenyegette meg. Ehelyett elsősorban a környező országokat elfoglalását, a kínai és az orosz muszlimok „felszabadítását” és az iráni síiták kiirtását ígérte. A nagyhatalmak közti ellentétek és az olyan események – mint az ukrán válság – miatt azonban nem történt meg az összefogás.

Az Egyesült Államok kezdetben egyedül bombázta a terrorista csoport iraki állásait, de a kobánei helyzet miatt szeptember 23-tól Washington arab szövetségesei is ( pl. Marokkó, Jordánia, Egyiptom, az Egyesült Arab Emirátusok és Szaúd-Arábia) részt vettek a szíriai területeken zajló légicsapásokban. A szíriai kormány csak nagy nehezen egyezett bele abba, hogy a koalíciós erők bombázzák az országban tevékenykedő terrorista csoportokat. A feltétel az volt, hogy Washington előtte értesíti a szíriai vezetést, mert ha nem, akkor az Damaszkusz elleni támadásnak minősül.

   

Ez kiválthatja Moszkva rosszallását is, az orosz vezetés ugyanis többször leszögezte: kiállnak Szíria szuverenitása mellett és nem tűrik a bombázásokat. Irakban a koalíciós erők szintén bombáznak, de abban inkább a nyugati államok vesznek részt (Ausztrália, Franciaország, Nagy-Britannia stb.) és többnyire fegyverrel (Németország, Magyarország) látják el az iraki és a kurd hadsereget, miközben kiképzőket is küldenek.

Kontraproduktív bombázások 

A légicsapások eddig azonban nem vezettek komolyabb eredményre: a történelemben még senki sem nyert háborút csak a légierő segítségével. Kezdetben ugyan nagy veszteségeket okoztak a dzsihadistáknak, a terrorszervezet azonban lehet, hogy őröltekből és vallási fanatikusokból áll, de nem feltétlenül hülyékből (bár azokból is akad jó sok). A fegyvereseik egyszerűen taktikát változtattak. Az utánpótlás legtöbbször motorokon keresztül érkezik, a járművek szétszórva és általában egyenként haladnak két település között, folyamatosan változtatva pozícióikat, kerülve a rádióforgalmat (nehogy bemérjék őket) és kamu célpontokat állítva elő a városok határában. Az utóbbi hetekben sokkal pontosabbá váltak a légicsapások Kobáne mellett, melynek az egyik katonai oldal szerint csak egyféle magyarázata van: a helyszínen, vagyis Irakban és Szíriában az amerikai és a brit különleges egységek (Delta Force, SAS) lézeres „bemérést” használnak.

A bombázásoknak ezenfelül van egy másik kellemetlen, kevésbé hangoztatott következménye is: a szíriai „mérsékelt” fegyveres ellenzéki szervezetben, vagyis a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) soraiban növekszik az elégedetlenség az Egyesült Államok és a koalíció tagjai ellen. Az FSA által ellenőrzött területeken – pl. Aleppo és Dara – folyamatosan tüntetnek a légicsapások ellen, mivel szerintük Washington és az arab szövetségesek beálltak Aszad mögé és elárulták a „szíriai demokráciát, keresztes hadjáratot indítva az iszlám ellen”.

Ennek pedig súlyos következménye, hogy eltűnnek a „mérsékelt lázadók” (akik 2012 után sem nagyon voltak) és egyre többen állnak át valamelyik terrorista szervezet oldalára. A rivális terrorista szervezetekből százával fogadnak hűséget az Iszlám Államnak, de nem ritka, hogy az FSA-ból is „átigazolnak” a terroristákhoz. Az eddig legelképesztőbb átállás az volt, amikor szeptember 15-én a Szabad Szíriai Hadsereg egyik csoportja (Szíriai Forradalmi Front, amelyet „hivatalosan” a nyugat ellenzéki csoportnak ismer el) és az Iszlám Állam egyezséget kötött. Ennek értelmében beszüntetik az egymás elleni harcot, helyette pedig közösen fognak harcolni Bassár el-Aszad szíriai elnök ellen. Pár nappal később az FSA parancsnoksága tagadta az értesüléseket és árulónak nyilvánította a kiegyezőket, akik már másnap hűséget esküdtek a kalifátusnak.

Visszafordíthatatlan folyamat?

A kobánei ostrom egyik legsúlyosabb következménye a török-kurd viszony végzetes megromlása: a kurdok szerint – és immár sok nyugati médium szerint is – Törökország „tisztázatlan kapcsolatot ápol” a terrorista szervezettel. Sőt, Ankara támogatja a „kalifátust”, ezt többek között Joe Biden amerikai alelnök is kimondta (amiért már bocsánatot kért). Már évek óta beszéltek és szolgáltattak bizonyítékokat arról, hogy az FSA „kiképzőtáborokat” tart fenn a török-szíriai határ mentén, miközben az európai dzsihadisták – akik valamelyik terrorista szervezethez csatlakoztak –  Törökországon keresztül léptek be Szíriába.

Ezenfelül az Iszlám Állam szervezet Törökországon keresztül csempészte ki a Szíriában és Irakban kitermelt kőolajat, a különböző műkincseket, amiket aztán eladtak a feketepiacon. Számos kérdést felvetett a Moszul elfoglalása során túszul ejtett  49 török túsz – köztük a konzul – szabadon bocsátása is: szeptember 20-án a terroristák elengedték a foglyokat. Ankara nem közölte, hogy mit adott cserébe, kezdetben ezért számos pletyka keringett, mint például APC-ket (páncélozott személyszállítókat) kapott a terrorista szervezet, amiket Kobáne ostrománál vetettek be. Később a brit Times kiderítette, hogy a túszokért cserébe 180 dzsihadistát – köztük brit állampolgárokat – engedett szabadon a török kormány. 

A törökök szerepét tovább bonyolítja, hogy szeptemberben a szaúdi Dzsiddában tartott konferencián egyedül Recep Tayyip Erdogan török államfő mondott nemet a koalícióban való részvételre; megtiltotta azt is, hogy a NATO és a koalíció vadászgépei valamint bombázói Törökország légibázisait használják; és nyugati fegyverekkel lássák el a kurdokat.

Október 2-án a török parlament 298-98 arányban hagyta jóvá azt a kezdeményezést, miszerint a hadsereg megkap minden jogi felhatalmazást arra, hogy akár erőszakkal is fellépjen a terrorista csoportok jelentette veszély ellen. Akár Irakban, akár Szíriában. Sőt, Ankara ha kell, Bassár el-Aszad ellen is indíthatna támadást: Erdogan már hónapok óta keresi az alkalmat és indokokat arra, hogy mikor indíthatna támadást Szíria ellen. Törökország legutóbb azon erősködött, hogy „puffer zónát” (ütközőzónát) hozzanak létre Észak-Szíriában, amelynek része lenne egy repüléstilalmi övezet felállítása is a szíriai hadsereg gépei ellen.

Mind közül azonban a török-kurd viszony megromlása az, ami nagyon komoly következményekkel járhat nemcsak Ankarára, hanem az egész Közel-Keletre nézve. Tavaly ilyenkor úgy tűnt, hogy a török-kurd „különbéke” megkötésével végre rendeződik a két nép kapcsolata és békésebb időszak veszi kezdetét, kapcsolatuk erre most teljesen mélypontra süllyedt. Annyira, hogy már ismét összecsapások zajlottak a kurdokkal és annak fegyveres szervezetével a PKK-val (Kurd Munkáspárttal).

Pár hete a PKK három napon át géppuskákkal és rakétagránátokkal támadta a török hadsereg előretolt hadállásait, mert feldühítette, hogy Törökország nem akadályozza, sőt szerintük egyenesen támogatja az Iszlám Állam terroristáit. Erre válaszul a török légierő PKK állásokat bombázott. Abdullah Öcalan, a jelenleg török börtönben sínylődő egykori vezető azt mondta, hogy Kobáne elvesztésével „vége a párbeszédnek és új front nyílik”. Szerencsére ez (még) nem történt meg. Főleg azért, mert  Kobáne ostroma a végéhez közeledik. A kurd-török viszony azonban  szinte a végletekig feszült és elég egyetlen szikra, hogy újra fellángoljon az a véres konfliktus, ami korábban 40 000 áldozatot követelt.

Hosszú menet lesz

A kurd milícia parancsnokai szerint a  kobánei csata már a végéhez közeledik és a pesmerga erősítéssel valószínűleg sikerül kiűzni az Iszlám Államot a város környékéről. A küszöbön álló vereséggel a „kalfiátus” terjeszkedése megszakad, ezután sokkal nehezebb lesz újabb hasonló méretű támadást indítani. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy végleg legyőzték volna a terrorista szervezetet, mivel szinte folyamatosan változtatják taktikájukat és bármikor képesek tudnak meglepetéseket okozni.

Egy biztos: az Iszlám Állammal való végső – akár a szíriai, iráni, iraki vagy a koalíciós erőkkel közös – leszámolásra még hónapokat, ha nem éveket kell várni,  az általa képviselt szélsőséges ideológia felszámolásához pedig évtizedekre lesz szükség.

Krajčír Lukács

Források: lásd a cikkben.

Előzmények:

A “kalifátus” Sztálingrádja: Kobáne ostroma I. rész 

A Sötétség Serege – Irak az összeomlás határán

A tomboló káosz – Az iraki konfliktus és a Közel-Kelet 

A szultán bosszúja – Törökország az önkormányzati választások után

Pax Ankara – Törökország régiópolitikai sikerei

Ugrásra készen: A szír-török válság

 Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!