Nomen est Omen: McCain, Amerika „szürke eminenciása”

„Nem az számít, hogy mit mondanak, hanem az, hogy ki mondja!” – szól a régi bölcsesség, s talán soha nem volt annyira igaz, mint most. John McCain amerikai republikánus szenátor „neofasiszta Orbán” kijelentése és a kormányt többször bíráló mondatai ismét felkavarták az indulatokat nemcsak Magyarországon, hanem a nemzetközi térben is.

Két fő kategóriába lehet sorolni a véleményeket: az egyik szerint McCain egy szenilis öregember (78 éves), aki azt sem tudja, hol van Magyarország; a másik pedig teljes mértékben igazat ad neki, mert szerintük ez csupán „baráti” figyelmeztetés Orbán Viktornak.

Nos, ezek igen lesarkított kijelentések, főleg annak tükrében, hogy McCain (vagy legalábbis a mögötte álló körök) tökéletesen tisztában vannak a magyarországi helyzettel, Hiszen amikor McCain  február 4-én Washingtonban fogadta Mesterházy Attila volt MSZP-vezetőt, már akkor nagyon pontos leírást adott a magyar helyzetről.

   

A Körkép külpolitikai elemzése ezúttal nem egy országra vagy eseményre tér ki, hanem egy  – igencsak hírhedt – személyre. Nem kívánok azzal foglalkozni, hogy McCainnek igaza van-e vagy sem; hogy a kijelentései milyen hatással lesznek Budapest és Washington viszonyára, mint ahogy azzal sem, hogy ez milyen változásokat idézhet ez elő a magyar belpolitikában.

Egyrészt, mert az amerikai nyomásgyakorlásnak megvannak a geopolitikai okai, amelyeket egy hosszabb elemzésben lehetne bemutatni (csak említés szintjén: Ukrajna már nem tudja kielégíteni az ütközőállam szerepét; a Közel-Keleten kiszorulóban van az USA – lásd Egyiptom, miközben Oroszország és Kína tölti be ezt a vákuumot; megbukott a Kína körbezárását kezdeményező TPP rendszer, mert a régió államai elutasították Japánt, mint vezető országot). Az Egyesült Államok visszaszorulása miatt Washington nem hagyhatja, hogy Közép-Kelet-Európában, akár egy kicsit is növekedjen az orosz, vagy visszaszoruljon az amerikai befolyás.

Másrészt nem szeretek és nem szoktam belpolitikai  dolgokkal foglalkozni (még európaiakkal sem). McCain is csak azért kerül bemutatásra, mert közel-keleti elemzőként gyakran találkoztam a nevével a helyi médiumokban, ahol az évek során az „apokalipszis vörös lovasává” egyfajta „Káin reinkarnációvá” vált. És bizony nem alaptalanok ezek a jelzők.

Rögös kezdetek

John McCain 1936-ban Coco Solóban, a Panama-csatorna övezet környékén látta meg a napvilágot. Igazi katonacsalád gyermeke, felmenői az amerikai haditengerészetben szolgáltak, és ő is katonának készült. Pilóta lett, és Észak-Vietnamban bombázta a vietkongokat, legalább  23 bombázóbevetésén vett részt, mígnem lelőtték a gépét, és McCain súlyosan megsebesült. Hadifogságba került, ahol többször megkínozták, és csak 1973-ban, a párizsi békeegyezmény alapján szabadult. Életéről bővebben az angol Wikipedián olvashatunk.

Politikai pályafutását 1982-ben kezdte, amikor Arizona 1-es kongresszusi kerületéből a Képviselőház tagjává választották. Noha a Republikánus Párt tagja volt, „különc és különutas” nézeteivel vált híressé, mivel számos fontos ügyben a pártjától eltérő álláspontot fogalmazott meg. Ugyanakkor majdnem politikai karrierje végét jelentette az 1989-ben robbant „Keating-five” botrány: egyedüli republikánusként (a többiek demokrata szenátorok voltak) belekeveredett egy korrupciós ügybe.

A politikusok az amerikai Lincoln Savings and Loan takarékpénztárat akarták kisegíteni a csődből, és 1,3 milliárdnyi dollárt (1989-es árfolyamon!!!) igyekeztek „kilobbizni” a társaiktól. Ez a botrány jelentősen kihatott McCain későbbi életére: 2000-ben George W. Bush ellenében indult az elnökjelöltségért, de a republikánus „keménymag” ismét előhozta a korrupciós ügyét, és vesztett.

Ezután inkább a republikánusok között igyekezett megerősíteni hatalmát. Habár több kérdésben, például az adócsökkentésben, nyíltan ellentmondott Bushnak, annak külpolitikai irányvonalát mereven támogatta, megszavazta az Irak elleni 2003-as katonai inváziót.

2008-ban tűnt fel ismét, mint a konzervatívok elnökjelöltje, de azt – sokak szerint Sarah Palin alelnökjelölt alkalmatlansága miatt – elvesztette. Ugyanakkor érdekes dolog történt ezután. Az amerikai politikai életben egy vesztes elnökjelölt, Nixon óta, általában kivonul a politikából (pl. Al Gore) vagy inkább  meghúzza magát a háttérben, várva pártja győzelmét (John Kerry 2004 után).

McCain azonban nagyon éles bírálója lett Obama politikájának, ahol lehetett, keresztbe tett a kormánynak, sőt, egy kétértelmű kijelentésben még „le is hitlerezte” Obamát.

Új szelek a külpolitikában

A 2008-as elnökválasztás során a külpolitika vált McCain vesszőparipájává. Mindenki elismerte, hogy mekkora szakértője a témának, ugyanakkor azt már senki sem vizsgálta, hogy valójában miről is szólt a külpolitikai programja, melynek jelentősége igazán a 2011-es „arab tavasz” tükrében érthető meg.

A republikánus politikus ugyanis leghíresebb külpolitikai beszédében megjósolta (meghatározta?) az „arab tavaszt”: az Egyesült Államok túlságosan támaszkodott az olyan rezsimekre, mint Egyiptom, Szaúd-Arábia és Irak, s itt az ideje „egy demokratikus fordulatnak a régióban”. Ezért buknia kell Hoszni Mubaraknak, mint az „utolsó arab nacionalista rezsim” működtetőjének, annak ellenére, hogy Amerika-barátnak számított. Iránt megfenyegette, hogy kerüljön amibe kerül, de megakadályozza a nukleáris programját, miközben beszédében – egy elnök(jelölt)i beszédben hosszú idő után először – a hidegháború is szóba került.

A legdurvább kijelentéseket Kína és Oroszország kapta: mindegyik antidemokratikus állam, melyek kihívást jelentenek az Egyesült Államoknak, ezért Washingtonnak kötelessége felvenni a versenyt. A végcél ezen államok feltartóztatása és a sorok között tökéletesen kiolvasható „amerikai hegemónia” fenntartása. A teljes beszéd itt olvasható.

Ellentétben Obamával, McCain számára „csodálatos” volt, ami 2011-ben a Közel-Keleten elkezdődött. Megbuktak az általa nem kedvelt kormányok (Mubarak, Kadhafi, Ben Ali), és megingott a többi is. 2011. február 13-én McCain a Fox Newsnak kijelentette, hogy jelentős változások zajlanak a Közel-Keleten, amelyek az egész régióra kihatnak, és ebből nem maradhat ki Szíria sem.

A „tökéletes ellenség” McCain számára – Putyin után – Bassár el-Aszad lett. Számos olyan beszédet tartott egyetemeken és hivatalos helyeken, amelyek arról szóltak, hogy „demokráciát kell exportálni” Szíriába (ami persze sok amerikainál kiverte a biztosítékot, és egy közel-keleti keresztény nő látványosan nekiment McCainnek (1:30-nál kezdődik), hogy hagyják békén Szíriát és ne támogassák az al-Kaidát, mert a „demokratikus ellenzék” végzett a rokonaival).

A szenátor szerint azért kell támogatni az összes Aszad-ellenes felet – tehát a terroristákat is –, hogy ezzel megakadályozzák az orosz-iráni előrenyomulást (erről szólt interjúja a Fox Newsnak), ezért fel kell fegyverezni az ISIL-t, vagyis az Iszlám Állam nevű terrorista csoport elődjét is (ez a kijelentése ismét egy Fox Newsnak adott interjúban hangzott el).

Canossa-járás Szíriában 

És itt kezd a helyzet érdekessé válni. McCain 2013 májusában ugyanis tényleg járt Szíriában, és találkozott az ellenzék „demokratikus” képviselőivel az északnyugati Idlíb városában. Ez persze önmagában nem lett volna gond, hiszen magánemberként oda utazik, ahova akar, és valószínűleg nem lett volna belőle ügy sem, ha nem készül néhány fénykép a találkozóról. A képen látható személyekről később (vagy már akkor?) kiderült, hogy semmi közük a demokráciához, és szélsőséges iszlamista nézeteket vallanak.

1. John McCain.

2. Salem Idris, a Szabad Szír Hadsereg (FSA) volt főparancsnoka, akit 2014 februárjában mondatott le a katonai tanács alkalmatlanság és terrorista csoportokhoz fűződő kapcsolatai miatt, korábban ugyanis kijelentette, hogy együttműködtek az al-Kaidához kötődő al-Nuszra Fronttal, amelyet „nem tartott terroristának”. Salem puccsról beszélt, és lelépett az FSA kasszájával: egyes források szerint Katarban él, más források szerint a török Riviérán tengeti mindennapjait.

3. Mouaz Moustafa, a Syrian Emergency Task Force (SETF) aktivistája, aki lényegében összekötő elem volt a szíriai ellenzék és McCain között. Ő tolmácsolt és kísérte mindenhova McCaint. A legérdekesebb vele kapcsolatban, hogy ő volt korábban a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács összekötője is (szíriai származása ellenére, ami önmagában is furcsa), és aktívan részt vett az ottani polgárháborúban.

Most következnek az igazán érdekes személyek.

A 4-es számú egyén Khalid al-Ḥamad iraki állampolgár. Az iszlamista Farúk Brigád vezetője volt, akik később átálltak az Iszlám Állam oldalára. Jelenleg ő a terrorista szervezet egyik „megbecsült” tagja, és egy kivégzőosztag vezetője. Ezenfelül ő volt az, aki kitépte egy szíriai katona szívét és beleharapott abba, mindezt a kamerák előtt (Az alábbi videó tényleg csak nagykorúaknak és erős idegzetűeknek ajánlott).

5. Egy  „mezei terrorista”, minden jel szerint valamelyik vezető testőre.

Ki kell emelni a fénykép készítőjét, aki a (2-es számú) fényképen bukkan fel 7-es számmal. Ő nem más, mint a palesztin származású Mohamed Nour. Egykor a Hamásznál kezdte, majd átállt az al-Nuszrához, mert síita civileket gyilkolt és rabolt el (emiatt a mai napig előkelő helyet foglal el a Hezbollah nevű síita szervezet halállistáján). Most állítólag az Iszlám Állam hierarchiájában tölt be „kalifahelyettesi” pozíciót.

A végére pedig jöjjön a legrejtélyesebb személy, aki megosztja az egész Közel-Keletet és viták ezreit idézi elő.

A 6-os számú jelöltet Abu Bakr al-Bagdadiként, az Iszlám Állam „kalifájaként” azonosítja be a közel-keleti sajtó. Igaz, nincs konkrét bizonyíték arról, hogy al-Bagdadi tényleg ott volt a találkozón, viszont arról sincs biztos információ, hogy ekkoriban hol tartózkodott. Helyszíni beszámolók szerint személyesen felügyelte a kelet-szíriai Raqqa elfoglalását, de ez sem teljes mértékben bizonyított.

McCaint sokat bírálták az Egyesült Államokban a szíriai „kiruccanása” miatt, különösen azért, mert már akkor bizonyított volt, hogy a felvételen látható egy-két személy terrorista. Ráadásul Jon Stewart emiatt kiparodizálta McCaint az egyik műsorában. 2013. augusztus 21-én bekövetezett a világtörténelem második legsúlyosabb vegyi támadása. McCain járta az országot, és igyekezett meggyőzni az amerikaiakat, hogy Szíriát márpedig bombázni kell (a már korábban említett keresztény nő kirohanásáról készült videó is ilyen körút során készült).

Támogatta Obama katonai intervencióját, sőt nemcsak bombázást, hanem amerikai katonai jelenlétet is szeretett volna. Ekkor újabb botrányba keveredett: szeptemberben lefotózták, amint online pókerezik okostelefonján, miközben a külügyi bizottság a Damaszkusz elleni háborúról dönt.

Ezután már csak hab a tortán, hogy McCain ott volt a kijevi tüntetéseken is. Ebbe részletesen nem kívánok belemenni (Ukrajna amúgy sem a kutatási/elemzési területem), de egy dolgot fontos kiemelni. December 15-én fellépett a Majdanon, és gyújtó hangú beszédet mondott a népnek, megfenyegetve Janukovicsot (és közvetve Putyint is), valamint „igazi demokratáknak” nevezve a mellette álló embereket, többek közt Oleh Tyahnibokot, a szélsőjobboldali Svoboda vezetőjét, akivel ráadásul később „üzleti megbeszélést” is folytatott. Nem csoda, hogy később McCaint hét amerikai szenátorral és tisztségviselővel egyetemben kitiltották Oroszországból…

Az ember, aki Richelieu, Metternich és Raszputyin legrosszabb tulajdonságait egyesíti

Természetesen az olvasót most az a kérdés foglalkoztatja, hogy mi lesz ezután? Mi történik az amerikai-magyar kapcsolatokkal? Lesz-e valamiféle beavatkozás, vagy gazdasági szankciók? Mi lesz, ha republikánusok nyerik a 2016-os választást? Mit lép majd Orbán? Visszakozik vagy ellentámadásba lendül? Miért zavarja Washingtont a magyar-orosz, a szlovák-orosz és a cseh-orosz kapcsolatok mélyülése?

Vagy McCain a kijelentéseivel az amerikai belpolitikának üzen, és nem is Magyarországról szól? Ez utóbbiban kétségkívül van igazság, mert az amerikai belpolitikában mindig a nagykövetek kinevezése váltja ki a legnagyobb vitát (lásd ezzel párhuzamosan az argentin nagykövet megtámadását, mert nem tud spanyolul). Ezekre a kérdésekre az idő adja meg a választ és inkább sejtéseim vannak, mintsem biztos állításaim.

Zárszónak tehát annyit, hogy John McCain nem egy öreg szenátor, aki „gyakran beszél hülyeségeket”, ahhoz ő túl sokszor volt rossz időben, rossz helyen. Kétségkívül Orbán leneofasisztázása és más eddigi mondatai lehetnek puszta indulat által szült kijelentések is.

Azonban ne feledjük: ezek a vélemények nagyjából tükrözik annak a republikánus – vagy akár demokrata politikusokból – álló csoportnak a véleményét, amely ténylegesen meghatározza Washington külpolitikáját. A jelentős döntések és a külpolitikai irányvonal meghatározása nem a Fehér Házban, hanem a Capitolium folyosóin, a Pentagon alsó szintjein és a különböző szenátusi bizottságokban történik. Ezek közül pedig leginkább a külügyi és katonai szenátusi bizottság az, amely kulcspozíció. És a legjobbat a végére: nagyon úgy tűnik, hogy ez utóbbinak az elnöke McCain lesz.

Krajčír Lukács

A felhasznált cikkek és videók forrása megtalálható az elemzésben.

Megjegyzés: Mindegyik forrás  hivatalos médiumok cikkei és elemzései.

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!