A hagyományok felrúgását és komoly belpolitikai átrendeződést jelent Szaúd-Arábiában, hogy Szalman ibn Abdul-Aziz új szaúdi uralkodó, alig száz nappal a trónra kerülése után, történelmi jelentős változásokat hajtott végre a Perzsa-öböl menti monarchiában. Május elején egyszerre alakította át a kormányt, cserélte le a fontosabb személyeket és a változtatott az örökítés sorrendjén is. Ez kétségtelenül azt jelzi a világnak, hogy egy határozottabb és aktívabb bel-és külpolitikát folytató Szaúd-Arábia van születőben a lassan teljesen destabilizálódó Közel-Keleten.
A Körkép mostan cikkében röviden bemutatja a rövid hatalmi átmenetet, amit Abdullah halála idézett elő; Szalman hatalomra kerülését és a függöny mögött zajló hatalmi játszmákat a szaúdi királyi családban.
Meghalt a király, éljen a király
2015. január 23-án tüdőgyulladásban elhunyt Abdullah bin Abdul-Aziz asz-Szaúd Szaúd-Arábia hatodik uralkodója, aki 2005 óta ült a trónon. Abdullah megítélése a mai napig számos vita tárgya: egyes vélemények szerint egy keménykezű diktátor volt, aki csak fokozta az elnyomást az országban; a nőket és a kisebbségben lévő, körülbelül két millió fős síita közösséget, teljesen diszkriminálta, és csak gerjesztette a szunnita-síita ellentétet azzal, hogy szélsőséges szunnita szervezeteket és prédikátorokat támogatott.
Viszont mások szemében Abdullah „óvatos reformernek” számított: igyekezett csökkenteni a vahabita-szalafita réteg hatalmát (a vahabizmus az iszlám egyik „legszigorúbb” értelmezése és a legtöbb szélsőséges csoport ezt a nézetet vallja); sokat fektetett az oktatásban (többek közt 100 000 diák kiutazására alkalmas ösztöndíjprogramot hirdetett meg), ellensúlyozta a megerősödő Iránt a régióban; együttműködött az Egyesült Államokkal a „terrorizmus elleni harcban” (igaz csak azután, hogy al-Kaida 2003-ban robbantásokat hajtott végre Rijádban ) és élete vége felé keményen fellépett az olyan szervezetek ellen, mint a Muszlim Testvériség, amit betiltott és üldözött az országban.
Zavaros idők
Az uralkodóváltás Szaúd-Arábia számára egy roppant nehéz időszakban következett be: a szaúdi gazdaság 38,6 milliárd dolláros költségvetési deficitet produkált tavaly; az olajárcsökkenés a szaúdi termelőket is érintette (bár azért jelentős készleteket halmozott fel az ország); a növekvő lakosságszám és belső lázongások elkerülése miatt egyre több szociális kiadásai voltak a rijádi kormánynak; valamint a védelmi költségek is elképesztő mérteket öltöttek, hiszen Rijád tavaly a világ legnagyobb fegyverimportőre lett.
A változó geopolitikai környezet és az aktuálpolitikai események sem kimondottan Rijádnak kedveztek: Irán megerősítette a pozícióit a régióban, Szíriában Bassár el-Aszad nem bukott meg és szaúdiak által (is) támogatott „mérsékelt ellenzék” (legtöbbször szélsőséges iszlamista mozgalmak) vesztésre állnak, Bahreinben még mindig nem sikerült konszolidálni a helyzetet, miközben Irakban felbukkant az Iszlám Állam nevű terrorszervezet. Korábban Rijád pénzzel, fegyverrel és „emberanyaggal” (a szaúdi börtönökből kiengedett bűnözőkkel, akik amnesztiát kaptak, ha külföldre mentek harcolni) támogatta a szervezetet, amikor az még ISIL (Iszlám Állam Irakban és Levantéban) néven futott. Ugyanakkor az ISIS iraki hódításai után Rijád megijedt a terrorszervezettől és attól tartott, hogy az iraki-szaúdi határvárosok elfoglalásával megindulnak a monarchia felé. A terrorszervezet már hajtott végre merényletet az országon belül még tavaly novemberben, valamint 2015 elején pedig a szaúdi határőröket támadtak meg.
Miné gyorsabb, annál jobb
Ebben a helyzetben nagyon fontossá vált, hogy a hatalmi átmenet minél rövidebb ideig tartson: az egész örökösödési folyamat alig 12 óra alatt lezajlott. Abdullahot a trónon az öccse, a 79 éves Szalman ibn Abdul-Aziz követte és a koronaherceg pedig a hatvanas évei végén járó Mukrin bin Abdul-Aziz lett. Szalman herceg korábban Rijád kormányzója és „a két szent mecset őre” volt, és ő tette modern nagyvárossá a Perzsa-öböl menti monarchia fővárosát. 2011-től ő volt a védelmi miniszter, és így ő állt a szaúdi fegyveres erők élén, amikor Rijád más arab országokkal együtt csatlakozott az Iszlám Állam ellen indított, amerikai vezetésű légi offenzívához.
Azonban csak a felszínen tűnt „zavartalannak” ez a folyamat, mivel Szalman januárban még nem volt olyan helyzetben, hogy egyedül átalakítsa át a kormányt és szembeforduljon Abdullah elképzeléseivel. Ezért először viszonylag „kis” változásokat eszközölt a szaúdi gépezetben: az új uralkodó unokaöccsét, Mohamed Bin Najefet, a belügyminisztert, nevezte ki a trónörökös helyettesének. A védelmi tálca élére pedig a legfiatalabb fiát, Mohamedet ültette, aki egyben a királyi udvar irányítója is lett. Ám ezeknek a kinevezéseknek a jelentősége leginkább abban van, hogy a ismét a „Szudairi-heteknél” összpontosul.
A Szudairi-heteknek nevezik azt a „klánt”, akik az ország első uralkodójának legkedvesebb feleségétől, Hassza bin Ahmed asz-Szudajritól születtek. Mivel Szaúd halála után már mindjárt jelentős hatalomra tettek szert, ezért Fajszál király idején (1963-1975), megegyeztek a többi „klánnal”: a Szudairi-hetek mindig megkapják a belügyminiszteri és a hadügyminisztériumi posztot, cserébe „lehetőséget adnak” a többi frakciónak a trónra kerülésre és az ország irányítására. Ennek ellenére még mindig őket tartják a legnagyobb hatalmú csoportnak a királyi családon belül, akik kezében összpontosul a valódi hatalom.
Őrségváltás
Először tehát Szalmán nem volt abban a helyzet, hogy „átvigye az akaratát és megszüntesse Abdullah maradék befolyását”. Azonban február óta két jelentős eseményre került sor, ami nem várt módon Szalmán malmára hajtott a vizet: a jemeni háború és az iráni atommegállapodás. Ezeket Rijád úgy értelmezte, mint Irán – és ezzel együtt a síiták – megerősödésének a jelét a régióban, ami ellen Szaúd-Arábiának minden eszközzel fel kell vennie a harcot, de ez előtt fontos „némi változást eszközölni a királyság gépezetében.” Április 29-én Szalmán minden előjel nélkül „felmentette” Mukrimot a koronahercegi kötelezettségek alól. Elemzők szerint ennek hátterében nemcsak az állt, hogy Mukrim „Abdullah-politikájának hű követője és a reformer volt”, hanem az is, hogy egyes hangok szerint ellenezte a Határozottság Vihara nevű katonai akciót Jemenben a húszik ellen.
Mukrim helyébe Mohammed Bin Najef belügyminiszter került,aki szintén a már említette Szudairi-hetek tagja, vagyis Szalman csak tovább erősítette a klánja pozícióit. Najef arról vált híresség, hogy ő volt az al-Kaida elleni fellépés legnagyobb támogatója és neki tulajdonítják azt is, hogy Rijád betiltotta a Muszlim Testvériséget. Viszont a királyi családhoz közel állók beszámolói szerint sok a konfliktus Najef és Szalman között: ellenzi Szalmán megváltozott biztonságpolitikai prioritásait és az ISIS elleni harcot fontosabbnak tartja a húszik elleni légicsapásoknál.
Ennél sokkal érdekesebb, hogy Szalmán ismét a legkisebb fiát – aki már védelmi miniszter – nevezte ki a koronaherceg helyettesének. Mohammed bin Szalmant ugyanis senki nem ismerte idáig, nincs vezetési tapasztalata, sem pedig karizmája, igazából még azt sem tudni, hogy pontosan hány éves (valamikor 1980 és 1985 között született). Mégis ő került a hadügyek élére, és a jemeni intervenció talán meghozhatja neki a várva várt népszerűséget, megerősítheti a befolyását és pozícióiját a Perzsa-öböl menti monarchiában. Ugyanakkor az idős uralkodó túl sokat kockázatot: ha Rijád nem arat katonai győzelmet a húszik felett, akkor az bizony Mohammed bukásával és elszigetelődésével járhat. Ez pedig nemcsak Szalmán terveit húzhatja keresztbe, hanem a Szudairi-hetekét is.
„Finomhangolások” a monarchia gépezetében
Nem szabad figyelmen kívül hagyni a kormányban végrehajtott változásokat sem. Az uralkodó leváltotta az ország külügyminiszterét, Szaúd al-Fejszált, aki 1975 óta vezette a Perzsa-öböl menti monarchia külpolitikáját. Utódja pedig Abed Dzsubeir amerikai nagykövet lett, aki bár nem tagja a királyi családnak, mégis fontos üzenettel bír: Szaúd-Arábia továbbra is fontos szövetségesének tartja az Egyesült Államokat és bíznak abban, hogy Washington változtat a korábbi közel-keleti politikáján. Rijád ugyanis rossz szemmel nézi és nem ért egyet az amerikai állásponttal az iráni atomprogram esetében, vagy a „nem hivatalos amerikai-iráni együttműködéssel” ISIS ellen Irakban. És ezt néha nyíltan ki is fejezi: Szalmán például bejelentette, hogy a bahreini, az emírségi és az ománi uralkodóval együtt, nem vesz részt az Egyesült Államok és az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) tagállamainak a május közepi Camp David-i csúcstalálkozóján.
A változások elérték a Perzsa-öböl energetikai szektorát is: Ali an-Naimi olajügyminiszter távozott a posztjáról, helyére pedig majd Szalman egyik fia került. Azonban ennél jóval nagyobb meglepetés volt, hogy Háled al-Falehet az Aramco – a világ egyik legnagyobb energetikai cégnek – igazgatóját egészségügyi miniszternek nevezte ki az uralkodó, helyére pedig ismét a koronaherceg-helyettest, Mohamed bin Szalmant ültette. Ezzel Szalman „kiszakította” az céget az Állami Olajtanács és az olajügyi minisztérium alól, amivel kezdetét vette az a folyamat, amely végén a kőolajtermelés és az export teljesen az uralkodó hatáskörébe fog tartozni.
Végül pedig fontos megjegyezni, hogy Abdullahhal ellentétben Szalman kedvezett a vahabita-szalafita rétegnek is: leváltotta a szaúdi kormány egyetlen női tagját, az oktatásügyi miniszter-helyettesi posztján lévő Nura al-Fajezt. Őt még 2009-ben nevezte ki Abdullah erre a pozícióra és feladata volt a szaúdi nők integrálása az oktatásba, támogatta a lányok egyetemen való tanulását és a testnevelés-oktatást, de ezek nem kevés vitát idéztek elő a vahabiták körében. Az utóbbi években a szaúdi királyi család és a vallásos-konzervatív réteg között egyre gyakrabban keletkeztek látványos feszültség: azonkívül, hogy a királyi család életvitele gyakran volt célpontja a prédikációknak (dekadensek, korruptak, Nyugat-szolgái), ma már az ISIS miatt gyakran konfrontálódnak, miközben a szalafiták sürgetik az síiták elleni erőteljesebb fellépést.
Quo Vadis, Szaúd-Arábia?
Miközben a legtöbb figyelem a Jemenben, az Irakban és a Szíriában jelenleg is tomboló háborúkra hárul, addig kevés szó esik arról a hatalmi harcról és a belpolitikai változásról, ami 2015 eleje óta zajlik Szaúd-Arábiában. Lehet, hogy kevésbé látványos eseményről van szó, de a Közel-Kelet jövője szempontjából korántsem lényegtelen, hogy melyik herceg vagy frakció kerül ki győztesen a szaúdi „Trónok Harcából”.
Krajčír Lukács
A forrásokat megtalálod a cikkben.
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat!
Előzmények:
A “Határozottság Vihara” Jemenben: katonai intervenció a húszik ellen
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.