Pirruszi győzelem – Törökország a parlamenti választások után

Habár a június 7-i török parlamenti választásokon a legtöbb szavazatot az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) gyűjtötte, az eredmény valójában felért egy vereséggel: nem lett meg az önálló kormányalakításhoz szükséges többség.

A voksolás rámutatott arra, hogy az eddig kormányzó AKP gazdaságpolitikájával, botrányaival, társadalmi projektjeivel (vagyis az iszlamizációjával) és a „Neo-oszmán külpolitikájával „egyre inkább maga ellen hangolta a török társadalom nagy részét.

A Körkép mai külpolitikai cikkében bemutatja a vasárnapi török parlamenti választások eredményeit és a koalíciós kormány lehetőségeit.

Feszültségtől terhesen 

A korábbi török választásokra jellemzően a mostani voksolás is rendkívül feszült légkörben zajlott. Tavaly ugyanis két választásra került sor: egy önkormányzatira és egy elnökire. Habár mindkét esetben az AKP és annak elnökjelöltje, Recep Tayyip Erdogan, aratott győzelmet, de a különböző korrupciós és lehallgatási botrányok, a katasztrófák és baleset (mint például Soma város melletti bányarobbanás), a lassuló török gazdasági növekedés és a vitatott külpolitikai döntések rendkívül megtépázták a török államfő és pártja népszerűségét.

Ezt érezhették meg az AKP-ban is, tekintettel a  rendkívül intenzív kampányra. Erdogan személyesen avatkozott be az AKP győzelme érdekébe, ami tilos a török politikában, sőt egyenesen a külföldi médiát és oldalakat (BBC, CNN) okolta az országban uralkodó állapotokért.

   

A választások előtt szinte mindennapos volt a negatív kampány, a politikusok igyekeztek egymást lejáratni és befeketíteni, nem volt szokatlan az sem, hogy egy heves vitát követően az ellentétes tábor tagjai összecsaptak egymással.

A hatóságok szerint június 4-ig mintegy ötszázharmincegy választással kapcsolatos bűntényről tettek bejelentést, ami páratlan méretű mozgósítást eredményezett: 400 000 rendőrt és biztonsági személyt vezényeltek ki az utcákra és a szavazóurnák mellé.

Még így sem sikerült azonban minden támadást megakadályozni. Országszerte lövöldözések, összecsapások és leszámolások voltak, gyakran támadták meg a pártok politikai aktivistáit. A legsúlyosabb merényletre múlt hét pénteken Diyarbakiri városában tartott kurd nagygyűlésen került sor: gázpalackokhoz hozzáerősített pokolgép robbant, ami négy életet követelt, és több száz embert sebesített meg.

A közvélemény-kutatások az AKP győzelmét jósolták, a párt támogatottsága végig 35-48 százalék között mozgott. Június 7-én nem egyéni jelöltekre és nem országos listákra adták le voksukat a törökök, hanem a 81 tartomány (provincia) pártlistáira, akik majd bekerülnek az 550 fős török parlamentbe.

A vasárnapi választáson közel ötvenhatmillió szavazásra jogosult állampolgár (a szavazóképes lakosság 85 százaléka) járult az urnákhoz. Törökországon kívül ötvennégy országban további több mint egymillió török vendégmunkás adta le voksát. Most először fordult elő, hogy egy roma, jezidi, három örmény és egy szír keresztény, valamint egy meleg képviselő is bekerült a török parlamentbe, sőt rekordnak számít nemcsak Törökországban, hanem az egész Közel-Keleten a 96 női képviselő jelenléte is.

Nagy üröm a kis örömben 

 A jelenleg kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) a szavazatok 40,5 gyűjtött be, ami 258 mandátumot jelent. Viszont az önálló kormányalakításhoz 276-ra lett volna szüksége a pártnak (csak akkor alakíthat valaki önállóan kormányt, ha a szavazatok legalább felét megszerzi). A kormányzó párt tagjai nem szerepeltek rosszul Isztambulban (45 százalék) és a fővárosban (50 százalék), de a déli és délkeleti részen elvesztették korábbi bázisaikat, és a konzervatív, vallásos kurdok támogatását is.

Második helyen a kemalista elveket valló, szekularizációt képviselő Köztársasági Néppárt (CHP) végzett mintegy 25,3 százalékkal, ami 132 helyet jelent a török nemzetgyűlésben. A CHP nagyjából ugyanazt az eredményt érte el, mint négy évvel ezelőtt.

Kemal Kilicdaroglu már hozzá is látott az ellenzéki kormány felállításához. A tengerparti területeken kétségtelenül ők győztesek, a „fellegváruknak” tartott Izmirben pedig 50 százalékot kaptak. A CHP végig támadta az AKP és Erdogan külpolitikáját (főleg a szíriai fegyveres csoportok és terrorszervezetek felfegyverzését és a menekültkérdés megoldatlanságát), az AKP nyílt iszlamizációs politikáját, mivel számukra elfogadhatatlan a politikai iszlám.

A 2011-es választásokhoz képest jobban szerepelt a radikális jobboldalnak tartott Nemzeti Cselekvés Párt (MHP). A voksok 16,57 százalékot szerezték meg, ami 81 mandátumot jelent. Ez a párt elsősorban Közép-Anatóliában erősödött meg, tehát sikerült jó pár szavazót átcsábítaniuk az AKP szavazótáborból. Kétes hírnévre a Szürke Farkasok ifjúsági mozgalmukkal tettek szert, ami több erőszakos támadásért és merényletért is felelős.

Június 7-e legnagyobb nyertese kétségkívül a kurd Népi Demokrata Párt (HDP):  a szavazatok 12,67 százalékát szerezve meg, ami 79 mandátumot jelent. Ennek a pártnak a bejutása körül voltak a legnagyobb viták, mivel ha egy politikai tömörülés országos szinten nem éri el a 10 százalékot, akkor nem jut be a török nemzetgyűlésbe.

A legkiélezettebb „harcok” igazából az AKP és a HDP között zajlottak a kurd régiókban: dacára annak, hogy a HDP kurd párt,  a PKK-val (Kurd Munkáspárt) fenntartott kapcsolata és a baloldali-liberális-zöld ideológiája miatt nem nagyon nyerte el a kurd konzervatívok tetszését. Ráadásul sok kurd „hálás” – vagy legalábbis volt – Erdogannak azért, mert sokat tett a török-kurd kibékülés és a kurd kulturális-nyelvi jogok elismerése érdekében.

Ugyanakkor a szíriai válságban betöltött szerepe, az Iszlám Állam terrorszervezettel fenntartott tisztázatlan viszonya és Kobáne ostrománál tanúsított hozzáállása miatt a kurdok inkább a HDP-ra szavaztak, mintsem az AKP-ra.

Koalíciós matematika

A választások végével azonban még nincs vége a történetnek. Sőt, most jön csak igazán a neheze. Habár az biztos, hogy nincs meg a kétharmad és fuccs a prezidenciális rendszer bevezetésének, mint ahogy nem kerül sor a népszavazás kiírására, de még az önálló kormány felállítására sem, de már a háttérben zajlanak a koalíciós tárgyalások, nyomásgyakorlások és megbeszélések. Mindegyik párt kizárta annak a lehetőségét, hogy együttműködjön az AKP-val, az érdekek azért általában mindig felülírják az értékeket.

Az egyik legvalószínűbb forgatókönyv, hogy az AKP a szintén jobboldali, de nemzeti radikális elveket valló MHP-val alakít közös kormányt. Habár először a MHP képviselők sem határolódtak el ennek lehetőségétől, később a vezetés leszögezte, hogy semmilyen áron sem támogatnák Erdogan elnöki elképzeléseit és mindenkit több éves börtönre sújtanának, aki részt vett a korrupciós ügyekben, Vagyis, többek közt az államfő fiát, Bailt.

A kurd HDP és Demirtas leszögezte, hogy nem fog az AKP-val együttműködni és koalíciót alakítani. Egyelőre azonban még kérdéses, hogy a konzervatív-vallásos kurdok, akiknek nincsen ínyére a HDP baloldalisága és szekuláris hozzáállása, mekkora „nyomóerővel” és befolyással rendelkezik a pártban.

A legkevesebb esély ugyanakkor arra van, hogy a három ellenzéki párt közös koalíciót hozna létre. Amennyiben ez meg is valósulna, nem lenne hosszú életű: A CHP-nek ugyan viszonylag egyik szereplővel sincs komolyabb baja, de a HDP és az MHP között szinte áthidalatlannak tűnő akadályok vannak.

A török szélsőjobb ugyanis nem kis mértékben épít a kurdellenes érzelmekre és vice versa. A kurdok aligha törődnének bele a „legnagyobb közellenséggel” való együttműködésbe, még akkor sem, ha a másik oldalon az AKP-ról van szó. Ennek oka egyszerű: az MHP szimpatizánsai és csoportjai felelnek a legtöbb kurdok elleni támadásért Törökországban.

Cikkünk végére fontos még kiemelni, hogy a piac és a befektetők a médiával ellentétben nem fogadta valami pozitívan a választási eredményeket. Hétfőn a török líra árfolyama eddig nem látott mélypontjára süllyedt a dollárral szemben és a 2,8-as szint felé ugrott.

A török részvényindex (BIST 100) nagyon rosszul kezdett, mintegy 8 százalékot esett. Ez igencsak beárnyékolja a reményeket, hiszen a török gazdasági csoda már a választás előtt is a lassulás jeleit mutatta : míg a 2003 és 2007 között az átlagos GDP növekedés 6,5 százalékos volt, a 2008 és 2014 közötti években ez 3-3,5 százalékra csökkent. A hivatalos munkanélküliségi adat jelenleg 11,3 százalék,  a folyó fizetési mérleg hiánya 6-8 százalék.

Az AKP bejelentette, hogy „minden állami projekt szünetel”, leálltak az építkezések és folyósítások addig, amíg „nem lesz megoldás a belpolitikai helyzetre”.

Visszaszámlálás indul

Az AKP és Erdogan kétségkívül bízott a totális győzelemben, ám alábecsülték a gazdaság, a társadalmi és külpolitikájuk által gerjesztett feszültségeket. A török államfő azóta sem mert mutatkozni a nyilvánosság előtt. A teljes kormány lemondott; a kormányzó pártban megindultak a találgatások, hogy milyen belső átalakítások várhatók és vajon Davutoglut leváltják-e?

Nem elképzelhetetlen az sem, hogy a török államfő és kormányzó párt nem nyugszik bele az eredménybe és az időt fogja húzni: a török alkotmány szerint ha 45 napon belül áll fel a kormány, akkor semmisnek tekintendő a június 7-i választási eredmény.

Ebben az esetben pedig három hónap múlva újabb választásokra kerülne sor, amely során sokkal kiélezettebb harc folyna a győzelemért. Kétségtelen az is, hogy Erdogan minden eszközzel – akár legális, akár illegális – igyekezne totális győzelmet aratni a voksoláson.

Krajčír Lukács 

A forrásokat megtalálod a cikkben.

Előzmények:

Vezércsel a török politikában: Elnökválasztás után

Nem akarásnak koalíció a vége: Kobáne ostroma II. rész

A szultán bosszúja – Törökország az önkormányzati választások után

Az anatóliai Gorilla: Korrupciós botrány és kormányválság Törökországban

A szekularizáció visszavág – Tüntetések Törökországban

Pax Ankara – Törökország régiópolitikai sikerei

Ugrásra készen: A szír-török válság

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!