A médiák felelőssége

A médiákról köztudott, hogy szeretik a szenzációkat, az olyan híreket, amikre az ember felkapja a fejét (és megveszi az újságot, megnyitja a honlapot, bekapcsolja a tévét). Például, hogy Szlovákiában megvertek egy magyar lányt, kimondták a parlamentben a Beneš dekrétumok sérthetetlenségét vagy csak szlovákul tüntetik fel a helyiségneveket a magyar tankönyvekben. (Arról a bizonyos nemzeti érzelmű „úriember” aranyköpéseiről nem is beszélve.) Akár azt is mondhatnám, hogy de jó, akkor ezek szerint mégse ez a megszokott gyakorlat, hanem valamilyen szinten szenzáció, ezért foglalkoznak vele annyit. (Azt hiszem, ezt nevezik pozitív gondolkodásnak.) A dolog azonban ennél bonyolultabb.

Ha tényleg olyan lenne magyarként élni Szlovákiában, mint ahogy azt a médiákban megjelentek sugallják, akkor valószínűleg mást se tenné(n)k, csak depresszió elleni tablettákat szedné(n)k. Szerencsére azonban nincs így, a hírek nem tartanak objektív tükröt a hétköznapok realitása elé. Nem azt mondom, hogy hazudnak vagy akárcsak elferdítik az igazságot, egyszerűen csak a negatívumokról tudósítanak. Mert, ugye, azt lehet eladni (akár a címlapon is). Pedig pozitív példa a harmonikus együttélésre sokkal több van, csak az, ugyebár, nem növeli az olvasottságot/látogatottságot/nézettséget. Mert arra ugyan ki kíváncsi, hogy Józsi bácsi meg Jožko Mrkvička rendszeresen együtt rúgnak be söröznek esténként, vagy hogy Ilonka néni teta Helenkával jár karonfogva a boltba minden reggel kenyérért? De az se olvasható sehol, hogyan kergetik együtt a bőrt a pályán a szlovák és magyar gyerekek vagy tanulnak meg tüzet oltani a közös tűzoltóegyletben.

Nem is az a baj, hogy ezekről nem írnak sehol, hanem az, hogy a negatív példák túl nagy teret kapnak, így a kívülállókban (magyarországiak, nemzetiségileg homogén területen élő szlovákok) torzult kép alakul ki az együttélésről. Sőt, akár még maguk az érintettek is meginoghatnak a jószomszédi viszonyba vetett hitükben. Ha valakinek nagyon sokszor mondunk valamit, akkor az előbb utóbb el is fogja hinni, mindegy, hogy az igaz vagy sem. Ha a szlovákiai átlagember - magyar és szlovák egyaránt - napról napra csak azt fogja olvasni, hogy mennyire romlik a két nemzet közötti viszony (s hogy ezért csak a másik fél tehet!), akkor az előbb-utóbb akaratlanul is romlani fog. Nem beszélve arról, hogy ha valaki még akarja is, hogy romoljon… Márpedig a jelenlegi kormányunk - hogy is mondjam - nem szakad meg az igyekezettől, hogy hidakat építsen (nem csak átvitt értelemben) a két nemzet között. És teszi mindezt a szlovák újságírók többségének asszisztálásával.

Vagy minek nevezzem azt, hogy szinte mindenért merik kritizálni a kormányt - nagyon helyesen - csak a magyarellenességéért nem? A kormánytagok sorozatos kijelentései a magyar irredentizmus veszélyeiről, az Orbánnal és a Magyar Gárdával való riogatás legalább akkora ostobaságok, mint a második pillér vagy a magán egészségügyi biztosítók démonizálása. Erről mégse születnek tucatszámra „felvilágosító” blogbejegyzések vagy józan kommentárok.

Pedig szükség lenne rájuk, mert a médiáknak nagy ereje van. De az erővel felelősség is jár. Jó lenne, ha ezt tudatosítanák mindkét oldalon.