Június 4. margójára
Hogy őszinte legyek, eszembe se jutott volna, hogy ma van a trianoni békeszerződés 88. évfordulója, ha tegnap nem küld egy pesti ismerősöm egy Reményik verset skype-on. “Bocs, de az effajta versek nem bírnak meghatni” - szólt talán picit nyersen a válaszom. Nem tehetek róla, de az önsajnáló, múlton kesergő sóhajtozások valóban nem bírnak meghatni.
Ez nem Reményik ellen szól. 1924-ben talán még meg is könnyeztem volna. Nem is azok ellen, akik 2008-ban is csillogó szemekkel olvassák. Ha ilyen a habitusuk, ám legyen. De az enyém nem ilyen. Vagyis már nem.
Mert kisebbségi létben szocializálódott felvidéki magyarként gyorsan rájöttem, hogy ha azon fogok keseregni, én miért nem Magyarországon születtem magyarnak, vagy miért nem szlováknak születtem Szlovákiában, akkor azzal nem érek el semmit. Attól nem változik meg a születési helyem, se a nemzetiségem, se az anyanyelvem. Ergó: nekem kell megváltoztatnom a hozzáállásom ezekhez a megváltoztathatatlan dolgokhoz. (Megváltoztathatatlan, mert mikor ezek a fogalmak tudatosultak bennem, már szlovák állampolgárnak, magyar nemzetiségűnek és magyar anyanyelvűnek éreztem magam).
Tipikusan a félig tele, vagy félig üres a pohár esete ez. Mert noha szeretjük magunkat agyonsajnálni - mi felvidéki magyarok pláne - vannak ennek a kisebbségi létnek előnyei is. Már ha hajlandóak vagyunk észrevenni.
Felismerni, hogy:
- szinte észrevétlenül elsajátíthatunk egy idegen nyelvet
- kétnyelvűségünknek köszönhetően lehetőségek egész tárháza nyílik meg előttünk a (most már csak képzeletbeli) határ mindkét oldalán
- egyszerre két kultúrkörben mozoghatunk otthonosan
- két ország álláslehetőségeit tudjuk kiaknázni
- a két ország diplomáciai, gazdasági, politikai stb. kapcsolatának legideálisabb főszereplői lehetünk
Ehhez viszont fel kell ismerni, hogy az a bizonyos pohár félig tele van. Persze, az ettől a felismeréstől még nem lesz hirtelen csordultig tele, nem tűnnek el a Slota-féle “jóakaróink”, nem szűnnek meg a beszólogatások, az el-elejtett célozgatások s a némán közömbös többség se válik hirtelen magyarbaráttá. Ami megváltozik, az a mi hozzállásunk a kisebbségi léthez. Mert ha már nem csak átokként, hanem áldásként is meg tudjuk élni a kisebbségi létünket, akkor talán könnyebb lesz megőrizni magyarságunkat.
Nem talán, biztosan. Mert megmaradni magyarnak a Felvidéken csak úgy lehet, ha megtaláljuk a kisebbségi együttélés szép oldalait is. Aki csak a terheket látja, az igyekszik könnyíteni magán: vagy úgy, hogy az anyaországot válassza, vagy úgy, hogy enged a természetes asszimiláció nyomásának, s elszlovákosodik. Első pillantásra az első megoldás szimpatikus(abb)nak tűnhet, pedig nem az. Mert ugyanazt eredményezi, mint a második: hogy a Felvidéken elfogy a magyar. Azt meg, ugye, nem szeretnénk.
Akkor próbáljunk meg kevesebbet a múlttal, többet a jövővel foglalkozni, de főleg a jelenben pozitívan gondolkodni.
en orulok, hogy magyar kisebbsegi vagyok…. vazzze elertem azii sokmindent… respektem meg van nemcsak a diakok elott, hanem az idosebb munkatarsaim elott is…. mindenki tudja rolam, hogy magyar nyelvet aziii jobban nyomom mint a totot, meg jo hogy, de hatranyt eddig sosem szenvedtem… sot en aszondom, hogy en vagyok az a tipek, aki bevezeti a nagyerdemut az elet rejtelmeibe…. szlovak haverjaim is soket tanultak tolem… es nem is titkoljak… aziii az nem semmi, hogy a diakjaim a mostani bazsantfeszten ugy hivogattak, hogy merre vagyok, merthogy egy serre legalabb megszeretnenek hivni engem:) … vazze teso en csak gyakorlatoztattam, de a diakok mondtak, hogy tolem tobbet megtanultak mint az eloadotol… igaz, hogy neha kijavitottak az elragozasaimat, de az a legkevesebb, az sosem izgatott… na ero, egeszseg… deutschuberralles
Elfogadom, hogy kisebbségi vagyok, de azért nem örülök annyira neki. Nem ment olyan könnyen az a nyelvtanulás sem, amit nem kényszerítenek az embernek, azt valahogy jobban szereti. (Így voltam a zongorával is:))
Kár tagadni viszont, tényleg van sok haszna a lét eme formájának, amit vétek nem kihasználni. Ezt nem veszik észre azok, akik szlovák iskolába adják magyar gyereküket.
A Trianon miatt nem bánkódni kell, hanem fel kell dolgozni, s el kell fogadni mint minden más történelmi tényt. Aki sokat nézeget hátra, vagy még többet előre, az sosem él a jelenben.