Betemetett magyar bakancsnyomok a Tátrában

A Körkép korábbi cikkében már megismerkedhettünk a Magas-Tátra turistaparadicsommá válásával. Folyamatosan utat törő fejlődés volt ez; lelkes, természetszerető és a természetet értő emberek keze alatt bontakozott ki a civilizáció a fenséges csúcsok tövében. A 17. századtól 1920-ig megszakítás nélkül felívelő történetre is kihatott azonban az első világháborút követő területi átrendezés. A múlt legtöbb eleme hirtelen nem felelt meg az új tulajdonosok jövőképének, és a múlt ilyenkor meg szokott változni…

A kora újkorig csupán vadászkastélyok szolgálták a birtokos urak kényelmét és szórakozását a vadregényes hegyek között, majd a fejlesztések hatására egyre többen és nagyobb mértékben kezdtek részesülni a Tátra áldásaiból, a hegység pedig lassan a gyógyászati és pihenőüdültetés felé fordult. Menedékházakkal, kápolnákkal és utakkal kezdődött az építkezés, a növekvő érdeklődés nyomában pedig később pazar gyógyszállodák és körülöttük egész telepek nőttek ki a földből. Ma is szembetűnő azonban a különbség a meglehetősen rövid hegylánc két vége között. A Magas-Tátra, valamint Bélai-havasok néven ismert keleti vég az egykor sok magyarnak és mégtöbb németnek otthont adó Szepességgel szomszédos. Többségében az itt élők közül kerültek ki azok az állhatatos természetkutatók, földrajztudósok és orvosok, akik felvirágoztatták a keleti Tátrát, mialatt a nyugati Tátrában (Liptói-havasok), ahol a szlovákok által nemzeti jelképükként tisztelt Kriváň (Kajla) csúcs is található, semmi érdemleges nem történt.

A trianoni területátrendezés után már szlovákok is részt vettek az üdülőtelepek alakításában, majd az igazi fordulatot az 1948-as szocialista hatalomátvétel hozta az államosításokkal. A Magyarországon, németek, magyarok és német-magyarok által megálmodott és megalkotott üdülőövezet ekkortól lett szlovák kultúrkincs. A vitathatatlan, csehszlovákia-korabeli eredmények mellett legalábbis véleményes, miként sáfárkodott és sáfárkodik Szlovákia ezzel az ölébe hullott kinccsel. Az épülő szocializmust hirdető rideg betonkockák persze ide is betolakodtak az újabb szállodák képében, de ez még a kisebbik baj. Negyedszázada ugyanis véget ért a szocializmus, a tátrai településeken járva mégis lerohadófélben talál az ember számos csodaszép, régi épületet. Az okok esetenként egészen különbözőek lehetnek, a végeredményen azonban ez nem változtat: elhagyatott, pusztulófélben lévő műemlék épületek szomorkodnak akár az üdülőtelepülések központjában.

A tátralomnici Lomnic szálló és az újtátrafüredi Royal Palace hotel (a község első épülete, az egykori tüdőszanatórium) egyelőre csak elhagyatottan áll, a tátralomnici Fürdőház viszont már megindult azon az úton, amelynek a beteljesülését a közelmúltban lebontott Móry-kilátó jelképezi. Mindez nem éppen azt sugallja, hogy Szlovákia megbecsülné első számú idegenforgalmi célpontjának múltját és értékeit. Pedig nem is kell messzire menni, elég megnézni a Balatont, hogy lássuk: át lehet menteni a szocialista üdülőövezetet kapitalista körülmények közé, lepusztulás nélkül, sőt komoly fejlesztésekkel feljavítva.

Többnyire az említett épületekhez hasonló sorsban van részük az egykori alapítóknak is. Az ismert tátrai települések létrehozói magyar vagy elmagyarosodott német családok sarjai voltak, s ez érdemeiknek ha nem is elhallgatását, de legalábbis igencsak visszafogott hangsúlyozását vonja magával. Ótátrafüreden hiú ábránd, hogy belebotlunk gróf Csáky János emlékébe – ő alapító ide vagy oda, túlságosan magyar ahhoz, hogy szlovákosítani lehessen. A település felfejlesztője, Rainer János György mára Ján Juraj Rainerré változott, nevét a Rainer-kunyhó néven ismert menedékház, egy forrás, valamint egy romos pavilon őrzi, szobrot, emléktáblát nem tart indokoltnak az utókor. Újtátrafüred alapítójával, Szontágh Miklóssal az egyik emléktáblán Nikolaus Szontagh alakban találkozhatunk, ami német származásúként még a magyarosodott családnév ellenére is csak-csak elfogadható lenne, azonban szlovákok által állítván egyértelműen tükrözi a „bármilyen lehet, csak magyar ne” hozzáállást.

A másik emléktábla ennél is merészebb, ott már egyenesen Mikuláš Szontagh szerepel. Szent-Iványi József Csorbatót alapította meg 1872-ben, s ezzel kiérdemelte a jelentől, hogy Jozef Szentiványi lehessen. Természetesen mondanunk sem kell, hogy sem Szontágh Miklósról, sem Szent-Iványi Józsefről, sem bármelyik egykori tátrai úttörőről, sehol egy szót sem találhatunk magyarul. Újcsorbató megalapítója, az építész Móry Károly, valamint a szállodát tőle megöröklő unokaöccse, a magyar kultúrkörökből kifelejtett zeneszerző, Móry János még emléktáblát sem kapott, sőt szállodájukat és az utóbbi által építtetett kilátó- és rádiótornyot is eltüntette az utókor. Nekik így be kell érniük a nevük elszlovákosításával a róluk szóló írásokban.

   

Ha a tátrai turizmus fogalmát megalkotó és megvalósító magyarok nem kapják meg azt az alapvető tiszteletet, hogy magyarul is megemlékezzenek róluk, értelemszerűen nem jár a tisztelet a kéznyomát a Tátrán rajtahagyó többi magyarnak és a jelenkor magyar turistáinak sem. Az első világháborút követően, a Magyarországtól való elcsatolásra kiszemelt Őrvidék megvédésére szabadcsapatot szervező Prónay Pál – a csorbatói Prónay-villa építtetője – vélhetően nem lenne elragadtatva attól, hogy neve még a tájékoztató tábla angol részén is Pavol Prónayként szerepel. Az egyéb tájékoztató táblákon a szlovák, az angol, a német és a lengyel mellett természetesen hiába keressük a magyar feliratot, bizonyára ugyanúgy nincs neki hely, mint például a RegioJet járatain.

A sor még hosszan folytatható lenne. Szlovákia összes történelmi emlékéhez hasonlóan, a Tátrában is lépten-nyomon szembesülhetünk a magyar vonatkozások elhallgatásával, illetve utólagos elszlovákosításával. Az első lépés, amit ez ellen tehetünk, hogy tudatosítjuk: a rátermett és céltudatos magyarok nélkül a Tátra ma nem lenne az ami. Éppen ezért ne idegen tájként tekintsünk rá, hanem barátkozzunk vele, ha tehetjük, látogassuk meg, bátran fürkésszük magyar múltját, és olyan természeti-kulturális csodát lássunk benne, amely hozzá tartozik a múltunkhoz és a jelenünkhöz egyaránt!

Vésey Kovács László

(A nyitóképen csatornafedél látható a Csorba-tó partján.)

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!

Ajánlott cikkek:

Magyar bakancsnyomok a Tátrában

Magashegyi hízókúra