Az ügyetlen pincér, a bunkó boltos és a felvidéki bölcsész

Magyarországon közmondásos bölcsésztúlkínálat van, és a népnyelv be is sorolta a bölcsészeket a dolgozókon élősködő, lusta semmirekellőknek, a bölcsészeti szakokat pedig munkanélküli-képző büfészakoknak. A valós helyzetük és szerepük viszont ennél sokkal árnyaltabb. A felvidéki magyar közegben pedig még árnyaltabb, hiszen itt mégcsak nem is lelhetőek fel kielégítő számban, és hiányuk az életünk minden területén érezteti a hatását.

A szóbeszéddel ellentétben, a bölcsészeknek nem nagyobb hányada lesz munkanélküli, mint más egyetemi karok végzőseinek. Elvileg magasabb köztük az ún. pályaelhagyók aránya, viszont kérdés, hogy esetükben mi számít pályaelhagyásnak. A konkrét szakmát kitanult mérnökökkel, orvosokkal vagy jogászokkal ellentétben, a bölcsészek társadalmi összefüggésekben gondolkodó, tudományos szemléletmódot és átlagon felüli műveltséget hoznak magukkal az egyetemről, ami viszont előnyt jelent a kreatív gondolkodást, hétköznapi problémamegoldó képességet, sokoldalúságot, minőségi fogalmazást és szövegírást, valamint nyelvszakok esetén a nyelvtudást igénylő munkakörökben.

Ezért a pályaelhagyó bölcsészek is azt a háttértudást hasznosítják önmaguk és mások javára – dolgozzanak bárhol –, amelyet a bölcsészkar nélkül nem kaptak volna meg. A bölcsészeknek – éppen a szó szoros értelmében vett szakma hiánya miatt – saját magukat kell kitalálniuk, akár tudományos, akár más munkát végeznek, ezért a manapság nem ritka kényszerű szakmaváltásokat is könnyebben veszik. A diplomájuk valóban nem sokakat érdekel, viszont az egyetemen szerzett készségeik értékesek a munkaerőpiacon. Legalábbis azokban a társadalmakban, ahol ezt már felismerték.

Ami nem termel pénzt, az értéktelen?          

Az ilyen téren elmaradottabb társadalmakban közszájon forog a „nem termelő”, tehát felesleges bölcsész fogalma, ami nemcsak képmutató, de önpusztító gondolat is. Képmutató a termeléssel ma érvelni, amikor a munkásokon, valamint a maroknyi mezőgazdászon, mérnökön és tudóson kívül senki sem termel. Előbbiek anyagi, utóbbiak szellemi javakat. Az áruházi pénztáros, a banki ügyintéző, a kereskedelmi értékesítő, a pénzügyi elemző és az ő munkájukat az irodaházból felügyelő igazgató munkája sem termelés, amíg egy tudományos munka megírása viszont az. Ezek az átlagember számára érdektelen, akár feleslegesnek tűnő írások nélkül nem létezne az a hatalmas konglomerátum, amit művelődésnek, azaz kultúrának nevezünk.

Több ezer év összegzett tudása és hagyománya ez a kultúra, amelyet mindenki fogyaszt kisebb-nagyobb mennyiségben, aki megnéz egy filmet vagy egy kiállítást, meghallgat egy dalt, elolvas egy regényt vagy éppen ezt a cikket. Még azok is fogyasztják, akik bőszen hangoztatják a nem termelő bölcsészettudomány feleslegességét – ez pedig vaskos képmutatás. A dolgok értékét a termelésre (legyünk őszinték: a pénzügyi hasznukra) kihegyező nézet emellett veszélyesen önpusztító. Ha mindenkit felesleges élősködőnek kiáltunk ki, aki nem termel közvetlenül hasznot, akkor hol a határ? Nem kellenek tudós bölcsészek, és nem kellenek újságírók, orvosok, nővérek, tűzoltók, rendőrök, tanítók? Sőt nem kellenek diákok, gyerekek és öregek sem, hiszen ezek mind csak viszik a pénzt, nem hozzák? Aki így vélekedik, annak a marxista-materialista nihil kell, az viszont ugyan szívósan vissza-visszajár kísérteni, de életszerűségét párszor már megcáfolták a tapasztalatok.

   

Tömeg, számok, ember

A demokráciában gyakori panasz, hogy napi nyolc-kilenc óra munka, a ház fenntartása, a gyereknevelés mellett nincs ideje az embernek politikával, közügyekkel foglalkozni. Ez meg is látszik a választási részvételeken. A bölcsészektől hivatalból elvárható, hogy konyítsanak a társadalmi ügyekhez, vitázzanak róluk, a társadalom viszont technokrata közgazdászok és jogászok kezébe tette le az irányítást, s eközben nem tudja mire használni a feleslegesnek vélt bölcsészeket, de folyamatosan panaszkodik, hogy hiányzik az irányításból az emberléptékű megközelítés. A közgazdásznak az emberek számokat jelentenek, a jogásznak egyszeri megoldandó ügyeket, az orvosnak személytelen húst, a mérnöknek fizikai tömeget, a bölcsésznek viszont a társadalom és az egyén közti kölcsönhatásokat és azok elemzését. Ha ez felesleges, akkor ki fog rendszerszintű társadalmi véleményeket megfogalmazni, és ki fog fontosakat kérdezni? Ki fog öntudatos társadalmat nevelni?

Megszokjuk az igénytelenséget

Jelen társadalmi rangján a bölcsészet bizonyos, egykor tanultsághoz kötött szakmákra emlékeztet. Ma már akárkit beküldenek a vendégek asztalai közé, akárkit odaállítanak a pult mögé, akárki vehet egy közepesen jó fényképezőgépet és egyből pincérnek, bolti eladónak, fényképésznek nézik az illetőt, ugyanolyannak, mint aki tényleg az. A jó szakembereket kiszorítja az ügyetlen pincér, a bunkó boltos és a semmitmondó fényképész, aztán lassan annyira megszokjuk a színvonaltalanságot, hogy már el se várunk jobbat. A tudás nélkül mondott vélemény is ugyanolyannak tűnik elsőre, mint a megalapozott, és ha nem találja meg a társadalom a bölcsészek helyét, akkor ki is szorítja. Aztán lassan beletörődünk a szellemi igénytelenségbe. Nézte már meg valaki alaposan a felvidéki magyar közbeszéd nívóját? Ütközött már meg valaki a tömegtájékoztatás egyszerűségén, a felhasználói igényekhez igazított szájbarágáson?

A közbeszédünk modora, a hirdetések színvonala, az újságjaink és újságíróink száma és minősége, szórakozási módjaink, az emberi, nemzeti, sőt fogyasztói öntudatunk szintje mind-mind arról árulkodik, hogy mennyire becsüljük a humán tudományokat és azok szakembereit. A publicisztikák zöme semmitmondó, a dühös fröcsögéseket pedig mégcsak némi szellemességgel sem dobják fel, mint például Budapesten. Senkit sem zavar, hogy állami támogatásból, tehát a mi pénzünkből jelenhet meg olyan, 45 ezres példányszámú járási propagandaújság, amelynél senki sem tud írni, mert jóformán csak tőmondatokat lehet benne olvasni, azokat is hibásan. Az üzleti és választási szórólapokat sem képesek rendesen megfogalmazni a hirdetők, és eszükbe sem jut, hogy megbízzanak vele egy hozzáértő bölcsészt. Ha mégis eszükbe jut ilyesmi, inkább nem adnak ki rá pénzt, mert úgy vannak vele, hogy a célcsoportnak tökmindegy, és sajnos tényleg az.

Humán tudományok – a mostohagyerekek

A felvidéki általános műveltség lemaradása szinte tapintható a magyarországihoz képest, pedig amaz is lejtmenetben van. Ez alatt természetesen nem az általánosan művelt emberek tudását kell érteni, akik egyébként arányaiban szintén kevesebben vannak, mint Magyarországon. A széles tömegek általános műveltségéről van szó. Nálunk egyértelműen kisebb az esély egy minőségi beszélgetésre egy tetszőleges hétköznapi emberrel, mint a Duna túloldalán. Ez persze nem meglepő annak fényében, hogy milyen mostohán kezelik itt a humán tantárgyakat már az alapiskolától kezdve (hasonlítsuk csak össze például a történelem óraszámait!), mennyien szegődnek el bölcsésznek, és ők milyen minőségű egyetemet végeznek. Meglehetősen nyelvhez kötött tudományág ez, Szlovákiában mégsem lehet magyarul, tudományos mélységben magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, filozófiát, társadalomtudományt, pszichológiát tanulni, mert Komáromban és Nyitrán is csupán tanárképzésünk működik.

Ezért aztán inkább az idegen nyelven könnyebben tanulható reál képzéseket választják leendő egyetemistáink. Egyéni szempontjukból nézve persze érthető döntés, mégis abszurd, hogy még a humán tárgyakhoz vonzódó magyarok is gyakran szlovák, sőt cseh közgazdasági és mérnöki szakokon kötnek ki ahelyett, hogy magyarországi bölcsészeti tanulmányok után hazatérve emelnék a felvidéki általános szellemi színvonalat. Így lesz egyre kevesebb a bölcsészünk; lassan olyan kevés, hogy már annak kimondására sem elég: saját létünk szellemi alapjait számoljuk fel.

A jogászok száma a rendszerváltás óta nagyjából megnégyszereződött, mégsincs belőlük túlképzés, mert az állami szféra és az egyre bürokratikusabb hétköznapok ellátják őket munkával. A bölcsészek túlképzésén sem kellene sopánkodni, hanem munkát és ezáltal jövőképet kéne nekik kínálni abban, amihez értenek, és amiben a társadalmunk úgyis hiányt szenved.

Vésey Kovács László

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat.