Lila hagyományok

Pár éve ismét óriási népszerűségnek örvend. Divatos dísze a lakásnak, izgalmas fűszere a vajas keksznek, olaja vagy szárított virágai révén pedig nyugtatója az embernek. Termesztése nem igényel különös szakértelmet és szorgalmat: szárazságtűrő, ellenáll a kártevőknek, így csak a visszavágásra kell odafigyelni.

A levenduláról már a 17. századi pozsonyi kertész is megmondta, hogy érdemes ültetnünk.

„Még ma is megjelennek június végén a budapesti utcákon a lavandulás asszonyok és ma is a régi buzgalommal kínálják a kertjükben nevelt lavandulát. A budai hegyekben itt-ott még most is akad az ember olyan helyekre, ahol néhány tő lavandula beszél elmult idők boldogságáról.”
(Rapaics Raymund, 1932)

Természetes, illatos, tisztító, gyógyító

Rapaics Raymund A magyarság virágai című munkájából kiderül, hogy a századfordulón még bevett szokás volt rózsát és levendulát használni a lakás illatosítására és a kártevők távoltartására:

„Egy réteg lavandulára egy réteg rózsaszirom, s arra némi konyhasó került, míg a váza teljesen megtelt. A kiskert virágai nem vesztegették el hiába szirmaikat, hervadás előtt szárítószövetre raktuk a sziromhalmot s mikor árnyékos helyen lassan összezsugorodtak, beraktuk a vázába potpurrinak. […] Némelyek potpourrihoz használták fel a lavandulát, mások egyszerűen a fehérneműt őrző szekrénybe rakták. Így legalább a régi molyűző füveket is pótolta.”

   

Ha vászonzsákba tesszük a megszáradt szirmokat, természetes nyugtatópárnát, ha pedig fürdősóhoz keverjük a kicsit megtört levendulát, frissítő illatú, fertőtlenítő hatású stresszoldót kapunk. (Utóbbira utal elnevezése is, mely a latin lavare ’mosni’ igéből ered, mert mosáskor, fürdéskor használták a virágait.)

Fertőtlenítésre használták a 17. században is, Pápai Páriz Ferenc orvosi munkájában arról olvashatunk, hogy a ház tisztító kifüstölésére használhatjuk ezt a növényt: „füstöltetni is a házat sokképpen: aszúürömmel, zsályával, egérfarkfűvel, rozmarinttal, lavendulával, aszú rózsával, angelika gyökérrel, fenyőmaggal is, de ezzel ritkábban, kiváltképpen a főfájós emberek, mivel a főfájást, sőt még a nyavalya kitörését is segíti.”

Lippay János, a pozsonyi érseki udvar kertésze szintén feljegyezte, hogy a széleslevelű levendula remek tisztítószer: „főmosni való lúgnak és ferdőnek igen jó.”

És Lippay már arról is írt, hogy a levendulát megehetjük vagy italunkba keverhetjük. Szerinte a miskulancia (vegyes füvekből készült) salátába ugyan kevesen teszik, pedig lehetne, mert „a főfájást is elüzi, sőt minden hideg nyavalyáját annak elveszti, ugymint a szédelgést, gutaütést, álmos betegséget, görcsöt, reszketést, contractuát és bénaságot. A hideg gyomrot megmelegíti, a szeleket elszéleszti, a vizeletet kiüzi, megnyitja a megrekedt máját és lépit embernek.”

Borban vagy vízben kell megfőzni a levendula virágát Lippay szerint, vagy készíthetünk belőle alkoholos párlatot, illóolajat, ecetet is – esetleg tartósíthatjuk cukorban eltéve.

Széleslevelű, füzéres, keskenylevelű

Mindezt tehát a széleslevelű levenduláról (Lavandula latifolia), vagy más néven spikinárdról, hím levenduláról jegyezte fel a pozsonyi kertész-tanár, melyről ezt érdemes még tudnunk szerinte, hogy: „magosabb, bokrosabb a levele is szélesebb és a szaga is erősebb. Kikeletkor zöldül meg ez a fű, júniusban és júliusban virágzik, amely időben kell a virágit lemetélni és frissen vizét venni, meg is áll egész esztendeig. […] Ezt a füvet, ha igen száraz hideg tél vagyon, be kell egy kevéssé fedni szalmával, legalább a gyökerén.”

És valóban, ennek a változatnak alacsony a fagytűrő képessége, ugyanakkor látványosabb, hosszabb szárú és több, aromásabb (magasabb a kámfortartalma) illóolajat adó fajta ez.

Lippay ezen kívül írt a gyönyörű füzéres levenduláról (Lavandula stoechas): „[…] ennek igen jó illata van, s a levele keskeny hosszúkás, hegyecske, de nem olyan zöld, mint az izsópnak, hanem sötétebb színű avagy hamuszinű zöld. Egy arasznál nem igen nő magosabbat, kibül nő négyszegletű vékony száracska ki, annak tetején, mintegy kalászocskából nőnek apró kék virágok ki. A gyökere a levendulának fás, a magva feketéllő verhenyeges, akiről vethetni őtet, de jobb, ha az ágait egy darab gyökérrel elszaggatják és ugy ültetik szélről az ágyak körül kikeletkor vagy ősszel.”

A fagyot ez a fajta sem bírja – célszerű ezért balkonládába vagy még inkább cserébe ültetni, így meleg helyen tudjuk teleltetni.

A leggyakoribb egyébként talán a keskenylevelű levendula (Lavandula angustifolia), mely nálunk francia levendula néven is ismert – innen hozták ugyanis az 1920-as években Tihanyra. Itt, az apátságtól bérelt földeken Bittera Gyula révén indult meg ipari célú termesztése, s mivel a hely adottságainak és Bittera szakértelmének köszönhetően az itteni levendula illóolaj-tartalma magasabb volt, mint a franciáé, hamarosan nagy sikert futott be. (A tihanyi levendulát a tőzsdén is jegyezték.)

A II. világháború után azonban az ültetvény pusztulásnak indult, beszántották és szőlőt telepítettek a helyére, a megmaradt levendulákat pedig már nem művelték – a helyreállítást a nyolcvanas évek közepén kezdték meg, majd új települések és az elmúlt évek nagy mértékű érdeklődésének köszönhetően a levendula ismét Tihany nevezetességévé vált.

Bár a levendula újbóli népszerűsége annak köszönhető, hogy divat lett vele dekorálni, napjaink leggyakoribb problémáit is enyhítheti: a keskenylevelű illóolaja nyugtalanság és szorongás enyhítésére, teája pedig gyomorpanaszok esetén javasolt, illetve epehajtó. (Várandóság idején, epilepszia és láz esetén nem szabad fogyasztani!)

Bogos Zsuzsanna

(Nyitókép: Meredith Lord)

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!