Hidegháborús viszonyok a felvidéki politikában

Milyen lesz 2015 a szlovákiai magyar közéletben? Ha viccesen akarnánk összefoglalni, akkor egy churchilli pátosszal jellemeznénk: „Nem ígérhetünk mást, mint vért, gyötrelmet, könnyeket és szenvedést.” A 2014-es választási szuper év jól elő is készítette a mi kis hidegháborúnkat, ám naivak lennénk, ha azt gondolnánk, hogy választások híján idén unatkozni fogunk. The kampány is coming!

Összefogni vagy nem összefogni?

Bár Komáromban csúfosan megbukott, a nép érezhetően továbbra is egységes érdekképviseletet és nyugalmat szeretne (persze nem mindegy, milyen áron). Az emberek előszeretettel számolgatnak is: a két magyar érdekeltségű párt százalékaránya együttesen a második legnagyobb formációt eredményezné Szlovákiában, ráadásul a legerősebb lehetne a romokban heverő ellenzéki oldalon. Mégis, egyre nyilvánvalóbb, hogy valaki(k)nek ez nagyon nem érdeke. Politikusaink előszeretettel magyarázzák, hogy miért.

Az egység iránti igény attól függetlenül is fennáll, hogy a lövészárkok állásai teljesen megcsontosodtak. A komáromi kényszerházasságról jobban ordított, hogy csak a vízum miatt álltak oltár elé, mint egy koszovói-kanadai szerelemfrigyről. Így várhatóan 2015-ben is marad programon a jól megszokott politikai sátántangó.

Bár a legutóbbi választásokon szinte kivétel nélkül az MKP volt sikeresebb, ami igazolja, hogy Berényiék regionális szinten stabilabb lábakon állnak, ennek ellenére mégsem lehet nyugalom a Čajaková utcában. A különböző közvélemény-kutató felmérések rendre 5 % körül mérik az etnikai pártot (többnyire szorosan a bejutási küszöb fölé), de tudvalévő, hogy az eredmény nagyban függ a részvételi aránytól, amit még ezernyi más szempont is befolyásolhat.

Általános közöny

   

Érezhetően maga a politika intézménye kezdi elveszteni vonzerejét, melyből következik az általános közöny. Ennek köszönhetően egyre alacsonyabb a választási részvétel. Míg korábban az emberek sokszor megelégedtek a kisebbik rossz választásával, ma már nem. Az emberek bizalma megrendült az egész rendszerben, s kevésbé érdekli őket a politikum, mint valaha.  Persze, ez Európában és a világban is számos helyen ugyanúgy érvényes.

Ilyen légkörben fokozott nyomás hárul a két magyarokat (is) megcélzó pártra. Régi toposz, hogy a magyaroknak az alacsony részvételi arány kedvez, hiszen így felül tudunk reprezentálni. Ez alapján akár két pártot is el tudna tartani a félmilliós közösség – még így megcsappanva, töredezetten is – tárgytalanná téve a kutya-macska viszonyt, csak hát ahhoz el kéne menni szavazni. Ahogy egy többségi társadalom nem homogén, úgy egy nemzeti közösség (amely ráadásul egy 13-14 milliós közösség szerves része) miért lenne az? A sorozatos kudarcok, a lejtőn lecsúszó szociális és gazdasági helyzet, a kilátástalanság azt eredményezte, hogy már a nemzeti közösség összetartásának eszmeisége sem képes lehet feltétel nélkül összezárni a sorokat.

Irány és arculatkeresés még mindig

Míg a vegyespárt a megalakulása óta eltelt hat év alatt nem találta meg arculatát, addig a megfogyatkozott etnikai párt a hagyományos értékekre alapozva, gyűjtő- néppárt jellegét megőrizve igyekszik megújulni. Ezek a tényezők viszont sokszor egymás útjában állnak, így a pártnak saját struktúrájával és berögződéseivel is meg kell vívnia. Hasonló problémák persze a vegyespártban is vannak, elég, ha csak az ott kialakult diktatórikus légkörre vagy a dunaszerdahelyi ámokfutásukra gondolunk.

Az igények ellenére fennálló összeférhetetlenség a társadalmunk tükörképe, hiszen maga a közösség egysége töredezett meg és lazult fel. A törésvonalak mentén pedig megannyi individuum, önjelölt megmondóember, szakértő bújt elő. A képet árnyalja a már említett kiábrándult közhangulat, amely miatt sok esetben a politikától az ún. civil szféra felé irányul a figyelem, onnan várva megoldásokat.

Itt jegyezendő meg, hogy a civil szféra kimondottan hasznos és nagyon fontos eleme a társadalomnak, mivel sok esetben élteti és mozgatja azt. Ám kétséges, hogy a politika dagonyájában is ugyanilyen hasznos tud-e lenni. Igaz, több regionális politikus civil munkásságában kapcsolatba került a politikával, és sok esetben a régiós politika, a közélet és a kulturális élet ugyanazon a síkon folyik, a messiásvárás azonban elsősorban az országos civil mozgalmak felé irányult (lásd Bárdos Gyula újradeffiniálása vagy akár a Kerekasztal ténykedése).

A civil powerrel a 2010-es zavarodottságban úgy tűnt, sikerül valami új színt hozni a közéletbe, de a csoda három napig tartott, s 2014-re lendületét vesztve ki is fulladt. Ennek ellenére a közhangulat megmaradt, a piaci rést és igényt (vagy netán divatot) kihasználva sokan igyekeztek meglovagolni a hullámot, amely akarva-akaratlanul újabb csalódásokhoz vezethet az egyébként sem túl jó kondícióban lévő közösségünknek.

Leggyakoribb szimptóma a „független, mint „minőségi többlet” kijátszása volt. Az individualista, független, különutas politizálás ráadásul tovább rombolja az egységet, és azzal fenyeget, hogy lejáratásával a civil kifejezés is fogalomváltozáson esik keresztül, s kap pejoratív felhangot, ahogy történt Magyarországon a liberalizmussal.

Velejéig romlott közbeszéd

A szélrózsa minden irányába való szétforgácsolódás a közbeszéd szintjén is fokozott konfliktusokat eredményez. Napi szinten találkozunk klikkesedéssel, a szekértáborok egymás szipolyozásával, kiosztásával, legyen szó bármilyen témáról. Ez mára azt eredményezte, hogy a felek akkor sem tudnak felsorakozni egy adott ügy mellé, ha amúgy azzal egyet is értenek. De ha nem ők a kezdeményezői, marad a távolságtartás és a pálya széléről bekiabált kritika. A szociálpszichológusok  az efféle magatartást leginkább a bulvármédia butító műsoraira (pl. a valóságshow-k) vezetik vissza, amelyek az ember konfrontatív  hajlamára hatva táplálják az intrikát. Na de kihat ez az értelmiségi körökre is?

Turáni átok vagy arcoskodás?

Ennek okait keresve, mi magyarok előszeretettel hivatkozunk a turáni átokra. Pedig csak a több ezer éves „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazzák irányunkba mesteri módon. Nevezzük bárhogyan, jelenlegi helyzetünkben rettenetesen meggondolatlanságra vall. Hiúságunkat persze módfelett sérti, pedig rengeteget tanulhatnánk ezen a téren a szlovákoktól (vagy akár a románoktól), akik bizonyos témákat illetően katonás fegyelemmel tudnak összezárni és egy platformra helyezkedni egymással (főleg, ha valami ellen kell), még ha minden más létező témában különbözik is a véleményük.

Homo homini lupus est

Így történt, hogy a szlovákiai magyar politikai paletta 2015-re  többpólusúvá vált. Bármilyen közös ügy összehangolását a kicsinyes rivalizálás, az aprópénzes ellenérdek, a féltékenykedés, az egymás elleni ádáz küzdelem árnyékolja be, mintha csak Erisz gurította volna be közénk aranyalmáját*. Ebben pedig könyökig sáros a média érdekalapú működése is. A sajtó polarizálódása bár természetesnek (is) vehető, hiszen mindenhol így működik a világon, és amíg emberek és nem gépek írják, szerkesztik a híreket, addig abban lesz is részrehajlás. Ám ennek is megvan az „elfogadható” szintje, ami valljuk be őszintén, sem a magyarországi, sem a szlovákiai viszonyokra nem jellemző. A mi kis felvidéki/szlovákiai magyar közegünkre meg pláne nem.

Fischer Ferenc egy hidegháborús kifejezését kölcsönözve, 2015 a antagonisztikus konfrontáció tipikus éve lehet. Ami bár nem túl kecsegtető, de némi kijózanodással még mindig visszafordítható folyamatokat eredményezhet enyészetnek indult közösségünkben – egyfajta  glasztnoszty&peresztrojkaként.

Szeretnénk hinni, hogy maradt még ennyi belátása és bölcsessége az érintetteknek.

Medve Gábor

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat!