Peking után egy nappal

Véget értek a XXIX. Nyári Olimpiai Játékok. Magyarország 3 arannyal, 5 ezüsttel és 2 bronzzal a 21. helyen végzett az éremtáblázaton (nekünk teljesen mindegy, hogy az érmek vagy az aranyak száma alapján rangsorolják az országokat, mindkét esetben a 21. helyen állunk). Siker vagy kudarc ez a 10 érem? Ezzel a kérdéssel foglalkozik szinte minden elektronikus és nyomtatott média Magyarországon.

Eredetileg én is jól meg akartam mondani a frankót. Hogy mi az, hogy a vívóinknak, akik nem titkoltan érmekért utaztak Pekingbe, mindössze egy bronzra futotta?! Hogy mi ütött a világ-, olimpia- és Európa-bajnok öttusázóinkba, hogy csak a mezőny második felére futotta tőlük?! És valamivel szelidebben, de azt is megkérdeztem volna, hogy valóban olyan nagy-e a magyar hegemónia a kajak-kenuban, ha egy kivételével minden számban döntősök vagyunk, de “csak” négy éremre futja. (Jó, elismerem, ez az utóbbi elég furcsán hangik, ha a pekingi 10-ből 4 érmet a kajak-kenusaink szereztek, de én a férfi K2 és K4-től meg a női K1-től legalább egy-egy érmet vártam).

Aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak az olimpia utáni első napról van szó. Ne a csalódásokról, a megingásokról és a balszerencséről szóljon az első visszaemlékezésünk Pekingre, hanem azokról, akik örömet okoztak nekünk ezen a játékokon. Akik nemcsak hozták a tőlük elvárt teljesítményt, hanem még rá is tudtak tenni egy lapáttal. Mert voltak magyar hősök is ezen az olimpián.

Vegyük csak például Cseh Lacit. Igaz ugyan, hogy a világ az ő heroikus teljesitményét egy másik nagy titán árnyékától szinte észre se vette, de mi magyarok felfigyeltünk, sőt, büszkék voltunk rá. Egy percig se sajnáljuk, hogy a legjobb álmunkból keltünk fel, hogy megnézzük az úszó számok döntőit, még akkor sem, ha egyszer sem hallottuk a magyar himnuszt felcsengeni.

Vajda Attila jött, látott és győzött. Magabiztosan, meggyőzően és megállíthatatlanul. Hogy csak hozta a papírformát? Ha mindenki “csak” így hozta volna, amit elvártak tőle, akkor most ez a felsorolás sokkal hosszabb lenne. Nekünk meg nem kellett volna a kajak-kenuig várni a magyar himnuszra. Koló biztos nagyon büszke lenne rá, mi is azok vagyunk!

Csakúgy, mint Janics Natasára és Kovács Katalinra, akik megvédték olimpiai címüket. Hogy ez miért olyan hőstett, lásd egy bekezdéssel feljebb. És még add hozzá a felkészülés alatti edzőváltás körüli herce-hurcát, Kovács Kati (le)szereplését egyesben pár órával a rajt előtt, és te is azt fogod kapni, hogy nem csak jó nők a csajok, hanem első osztályú sportemberek is! Riszpekt.

És most vagyok bajban. Mert, ha az eddigiekről szuperlativuszokban beszéltem, akkor a vizilabdázóinkra már nincs olyan pozitív jelző, amit ne kéne négyzetjellel leírnom, hogy az elismerésem megközelítse az ő teljesítményüket. Másodszor, azaz másodszor védték meg olimpia bajnoki címüket. Gyengébbek kedvéért: 2000-ben is a Kemény csapat nyerte az olimpiát (az oroszokat megverve, mit megverve, szétzúzva, megalázva, megsemmisítve), 2004-ben újra Kásásék kaparintották meg az aranyérmet ( ezúttal a szerbek orra elől, és ez most szószerint értendő), hogy 2008-ban az amerikaiaknak mutassák meg: lehet, hogy 4 éve üldöz minket a szerb átok, de a medencében még mindig mi vagyunk a legjobbak! Ezúttal elmaradt az athéni dráma, amiért mi egy cseppet sem haragszunk, hanem szótlanul megemeljük a kalapunkat, s fejet hajtunk. 10-szer az amerikaiak előtt, 14-szer a magyar fiúk előtt.

És vajon hányszor kéne megemelnünk a kalapunkat Kozmann György és Kiss Tamás előtt? Drukkoltunk, hogy összejöjjön nekik a döntő, erre fel bronzot szereztek nekünk. S mi úgy örültünk neki, mintha arany lett volna. Tudjuk, hogy miért. Kolonics Györgyért.

Nincs olimpia meglepetések nélkül. Ezt ezúttal is tapasztaltuk. Szerencsére nem csak szenvedő félként, hanem a meglepetésből profitáló győztesként is. Mert bár birkózóinktól méltán várhattunk érmet, aligha számított valaki is rá, hogy Fodor Zoltán lesz az egyetlen, aki felállhat majd a dobogóra. Sőt, ha belegondolunk, hogy az arany is csak pár másodpercen múlott, minden elismerés megilleti az olimpiai újoncot.

És végül, de nem utolsó sorban jöjjön két magyar csapat, akik érmet ugyan nem, de nagyon sok szép pillanatot szereztek nekünk ez alatt a két hét alatt.
A női pólósoktól érmet reméltünk, sajnos a későbbi bajnok elvágta az utat a döntőbe, a bronzmeccs meg… Ige, mi is történt a bronzmeccsen? Gyakorlatilag már a zsebünkben érezhettünk a medált. Tényleg nincs ott? Tényleg volt hosszabbítás, büntetők s Drávucz kihagyott ötöse? Hihetetlen…

Mint ahogy hihetetlen, amit az orosz bírók műveltek a kéziseinkkel (természetesen a hölgyekkel, hisz a férfiak ki sem jutottak) a Dél-Kórea elleni kisdöntőben. Pedig ott aztán mindent beleadott a csapat, fogukat összeszorítva küzdöttek a lányok, s lehet, hogy ez sem lett volna elég az ázsiaiak ellen, de ennél mindenképp méltóságteljesebb búcsút érdemeltek volna. Még akkor is, ha nagyon hullámzó volt a teljesítményük, s még akkor is, ha valószínűleg az a negyedik hely is több, mint amire a valós erőviszonyok alapján számíthattunk.

Ők, hát, azok, akikre az olimpia utáni első napon szívesen gondolunk, mert megérdemlik.

Attól tartok azonban, hogy még nagyon sok nap fogja követni Pekinget, melyeken nem csak a győztesekkel kell majd foglalkoznunk…