A beszámoló első része itt olvasható.

 

A Tarpataki vízesések megtekintése után, a következő napon az Óriás-vízesést tűztem ki célul, mely abban különbözik az előző helyszíntől, hogy a Lomnici-gerinc és a Középorom völgyéből sebesen levágtató Kis-Tarpatak folyásán keletkezett, a többi pedig már lejjebb, a két patak egyesült vízfolyásán.

 

A Nagy-Tarpatak szélén

 

Ezen a napon ismét a Tarajkával érkeztem fel a turistaközpontba, ahonnan mindjárt rátértem a piros jelzésű Tátrai Magisztrál túra-útvonalra. (Más néven Felső-turistaút, szlov. Tatranská magistrála).

 hirdetes_810x300  

 

Tarajka

 

A hegyi utacska a legelső szakaszán akár egy belvárosi rendezett park sétányához is hasonlítható, annyira kényelmes. Egy-két kilométeres távolságban nagyon idős embereknek, gyengélkedőknek, babakocsis szülőknek is bátran ajánlom. Az útszakasz ráadásul természeti szépségekben nagyon látványos. Bal felől a Tarajka csipkéi, majd távolabb a Szalóki hegycsúcs ormai (Slavkovský štít) , jobb felől pedig a völgyön túl, az Alacsony-Tátra hullámzó hátai szegélyezik a látóhatárt. Az utacska mentén mindenütt színpompás alpesi virágok díszítik a tájat.

 

Elhalt fák, alatta színpompás virágok

 

A Ranier – kunyhó (Ranierova chata) közelében, kissé lejjebb a völgyben, találkozik a két Tarpatak, de én most nem térek le. Kicsit távolabb turista jelzőtáblák igazítanak útba, több túra-útvonal találkozik, az Óriás vízeséshez továbbra is a piros jelzést követem. Itt az útszakasz azonban már kövezetté szerpentinesé válik, előtte érdemes a bakancsok fűzőjét megigazítani. Meredek lejtőn érek le a Nagy-Tarpatak völgyébe, megpillantom a folyócskán átívelő hidat, rengeteg ember strandol, gyönyörködik e látványos helyen. Én is megpihenek egy farönkön, majd kicsit később a többiekkel a pataktól szárazon hagyott köveken romantikázom…

 

Híd – át a Nagy-Tarpatakon

 

Közvetlenül a híd folytatásaként már látni a felfelé vezető kövezett hegyi utat, mely előbb picit balra tart, majd később egy éles jobbkanyarral irányt vált, és a Zamkovsky menedékház irányába fokozatosan emelkedve halad immár a Kis-Tarpatak felé. A táj hatalmas hegyi viharoktól tépázott, keresztül-kasul kidőlt fenyőóriásokat láthatunk, meg állva maradt, de már teljesen kiszáradt beteg, elhalt fákat, alattuk azonban a napfény sugarainak utat engedve színpompás virágok viszik tovább az életet. A hegygerinc csipkézett gránit-tömbjei büszkén magasodnak a táj fölé.

 

Tátrai teherhordó

 

Az úton hegyi hordárokkal találkozom, akik hátukon hatalmas terheket cipelve igyekeznek fölfelé, és lefelé is a menedékházakba. Ne csodálkozzunk tehát, ha a magashegyi vendéglátók komoly összegeket kérnek el egy-egy pohár vízért, üdítőért. Ide már nem vezet fel semmilyen autóút, csakis emberi erővel jut fel a szállítmány. Tehát hasznos dolog, ha a saját fél liter vizünket elbírjuk a hátunkon. 🙂

 

Óriás vízesés

 

Sajnos ezen a hegyi úton is találkoznom kellett a szülők túlzottan megengedő nevelésével. Két 8 -10 év közötti fiúcska kavicsokat, kisebb köveket dobált le a meredeken leereszkedő völgybe, ahol valami csillogó vízfolyást észleltek. Hát ez az, amit hegyi túrákon soha nem teszünk!  Kötelességemnek tartottam szólni, hogy a kődobálással akár életveszélyes balesetet is okozhatnak az alsóbb túra utakon közlekedőknek, hiszen nem tudhatják pontosan, hol ér a kő célba, és ki ér oda az adott pillanatban. A szülők szerencsére csupán csak egy pillanatig néztek rám ferde szemmel, aztán megköszönték a jó szándékú szavakat és  figyelmeztettéka fiúkat.

 

Tájkép

 

A hegyi útvonalon egyre feljebb haladva, már egészen közel a vízeséshez, a ragyogó napfény mellett hirtelen égzengés moraja hallatszott, ijesztő jelként, hogy elkap egy tátrai vihar. Gyorsan átismételtem magamban, mit is tehetek, ha ez valóban bekövetkezik. Nem húzódom kimagasló szikla, vagy magányos fa alá. Lehetőleg törmelékes kőzettel borított talajon guggoló, vagy ülő helyzetbe kuporodom. A hátizsákomat magam alá teszem, hogy szigetelő réteget képezzen. Magam alá húzom a lábam, és fejem a térdem közé hajtom. Ha alacsonyabb fák között keresem a menedéket, a lombkorona alatt húzom össze magam, minél távolabb a fák törzsétől… Ennyi… Persze mindezek előtt gyorsan belebújok az esőkabátomba.  Szerencsére minderre nem került sor, az égzengés alábbhagyott, és egy bő tíz perc múlva feltárult a szemem előtt az Óriás vízesés csodálatos látványa.

 

A vízesés felső szakasza

 

A Kis-Tarpatak egy szilahasadékba utat vágva körülbelül 20 méter magasságból zuhan alá, szinte függőlegesen, közvetlenül a túraút mellett. A vizén egy kis vasszerkezetű híd ível át, erről csodálhatják meg a turisták a zuhatagot.  A patak a híd alól aztán tovább rohan lefelé, táncolva az útjába kerülő sziklagörgetegeken, amíg össze nem találkozik testvérével, a Nagy-Tarpatakkal.

 

A vízeséshez már egészen közel esik a Zamkovsky menedékház (Zamkovského chata), amely nagyon jó hegyi szálló hírében áll. Innen a bátor és edzett turisták nyugodtan folytathatják az utat a piros jelzésen a Kőpataki-tóig, vagy akár tovább…

 

Útjelzések

 

Én a lassú, gyönyörködtető, vissza-sétát választottam, ami saját erőnlétemnek éppen megfelelt. Elmélyülni, szemlélődni vágytam, és magammal vinni, megőrizni valamit. Legalább egy emlék-képet, amint a késődélutáni nap sugarai megtörnek a hegyormokon. Elérkezett a búcsúzkodás ideje, és hangosan ki kellett mondanom: Hegyeim, viszlát!

 

Persze, nem ment ez azért olyan könnyen. Kellett még egy ráadás. Pihentető, levezető séta a Csorba-tó körül, mely víztükrével kiegyenlíti az érzelmeket, és nyugalommal tölt fel.

 

 

A tóparti sétám kezdetén ragyogóan süt a nap, aztán hirtelen beborul, és szépen, csöndesen elered az eső. Eltűnnek a turisták, esőköpenyt rántok, és folytatom az utamat. A partszakasz egy kis szegletében rám köszön a település alapítója, Szentiványi József domborműves emlékköve. Alig veszem észre e félhomályos világban… Keresztneve Jozef-ként szerepel, elképzelem, hogyan véleményezné saját maga a helyzetet, ha most erre sétálna… A családneve azonban önmagáért beszél: Szentiványi.

 

Szentiványi József

 

Tovább bandukolok az esőben, a Pátria szállón túl már teljesen egyedül vagyok, madár se rebben… Nézem a vizet, sejtelmessé változik a táj, csöndes, meseszerű, tiszta, mintha ebben a pillanatban teremtette volna ajándékul az Isten. Élénk színű alpesi virágok integetnek felém.  A felhők közül félénken előbújnak a nap sugarai.  Fenséges. Ezt is magammal viszem emlékül.

 

 

Buday Mária

A képek a szerző felvételei.

Buday Mária további útibeszámolóiról itt olvashat.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!