Határúti séta Seres Róberttel

Idén jelent meg Seres Róbert a Vasárnap magazinban folytatásokban közölt regényének könyvváltozata. A kisfiúról, aki elszökik otthonról, hogy megtalálja édesanyját, s a hű ebről, aki követi kalandos és viszontagságos útján, élete árán is megvédve őt a bajtól.

A könyvről, örömökről és nehézségekről azon a határúton beszélgetünk, ahol Robi nemrég még futni szokott.

Csak a fejünket kapkodtuk. Két horrorkönyv után ifjúsági regény?

   

Amikor elkezdtem írni Az utolsó harapást, nem ifjúsági regénynek szántam. A végén mégis így soroltam be, ha már egyszer be kell sorolni, de a visszajelzések alapján nyugodtan mondhatom, hogy jóval több a felnőtt olvasóm, mint a gyerek. És ez nem véletlen, sikerült egy olyan elbeszélő hangot megtalálnom, ami hat a felnőttekre. Valaki azért olvassa, mert izgalmas, valaki azért, mert visszarepíti a gyerekkorába, valaki azért, mert megható a történet, és ez mind egyben is igaz.

Úgy tudom, második könyved a Keresztforgás 1999-ben jelent meg, Az utolsó harapás pedig ebben az évben. Nagy kihagyás ez a tizenhét év.

Nem kihagyás, a Keresztforgás után eszembe sem volt hosszabb lélegzetű történetet írni. Ha nem vakulok meg, szerintem nem ülök vissza a klaviatúra mögé, hogy regényt farigcsáljak. Egyszerűen más dolgok foglalkoztattak, többet ért számomra napi egyórás futás a természetben, mint a szavakkal való bíbelődés.

Persze fejben akkor is jöttek történetek, de később nem volt kedvem megírni őket. Mert amikor történetet írok, hatással van rám, és vele élek hónapokon, vagy éveken keresztül. Rám telepszik, és ebből nem kértem. Most viszont nem kívánságműsor az életem. Az írás képes kiragadni a valóságból, és ha az állandó sötétséget kibírom, mit árthatnak a történetek?

Sokakat érdekelhet, hogyan ír egy vak. Hogyan kommunikál a számítógépén keresztül.

Nem könnyen. A felolvasó program minden egyes leütésed visszamondja, ismerned kell a billentyűkombinációkat, hogy egyáltalán mozogni tudj, mivel végképp nem nyúlsz az egérhez! Amúgy meg gyakorlás kérdése az egész, minél több időt töltesz el a gép előtt, annál gyorsabban és jobban fog menni. Csupán az olyan programokkal gyűlik meg a bajod, amelyek nincsenek akadálymentesítve, tehát nem tudja a felolvasó értelmezni a program felületét, de lehet ez honlap is, amikor megakad a tudomány, ilyen a facebook normál felülete, épp ezért a vakok a mobilos verziót használják szívesebben.

Vagy amikor a youtube átállt az új felületére, az ember nem tudta, mi történt, és még most is időbe telik megtalálni a lejátszó stop gombját, de ugyanitt bosszantó, hogy nem tudtam a reklámfilmemet feliratozni a siketekre gondolva, mert a felolvasóprogrammal egyszerűen nem tudom kinyitni a videó legördülő szerkesztő menüjét, ezért kicsit csúszok ennek a tervemnek a megvalósításával, mert segítségre van szükségem.

Türelemjáték az egész, de így vagyok minden mással is, lehet egy konzerv kinyitása vagy egy kávéfőzés. Ha elfogy a türelmem, akkor a földhöz vágom, ami a kezemben van, mély levegő, aztán minden helyreáll… Vagy akkor nyugszom meg, amikor lemegyek kutyába, négykézláb összeszedni, ami összetörött, és megvágom magam. Szóval csak idő és némi vér kérdése, hogy lehiggadjak.

Szívével lát a világtalan. Sablonszöveg vagy tényleg ez az igazság?

Hm… Nem világtalan, hanem vak, a világtalannak ugyanis nincs világa, a vakoknak pedig nagyon is színes, ha nem is a szó klasszikus értelmében. Mondjuk, amíg neked Afrikába kell utaznod, hogy kalandban, izgalomban legyen részed, addig nekem elég kimenni az utcára, máris rengeteg impulzus ér, néha olyan, akár egy számítógépes játék, csak itt elüthet egy autó, és nem biztos, hogy marad egy másik életem. Tehát felejtsük el ezt az ál együtt érző megnevezést a vakra, hogy világtalan.

A vak, az vak, nem látó, kész. Sok mindent érzékelek, amit látóként nem, ez biztos, viszont az, amit szeretnétek hallani a Kis Hercegből, a szirupos magyarázatot, hát, nem. Ha tényleg igaz lenne, hogy a szívemmel látok, akkor nagyon szomorú lennék, úgyhogy inkább elhiszem, hogy jók vagyunk, mi mindnyájan, csak néha elfeledkezünk róla.

Sokan olvasták a Vasárnapban folytatásokban közölt legutóbbi regényedet, amelyre pozitív és megható visszajelzéseket kaptál. A könyvnek milyen a fogadtatása?

Jó. De nem lehet más, hiszen ugyanaz van benne, mint a Vasárnapban volt. Akkor hétről hétre megállítottak az utcán emberek, beszélni akartak a történetről, megszólítottak üzletben, buszon stb. Félelmetes, hogy ekkora hatása van még az írott szónak a mai világban.

Készült egy kilenc részből álló rövidfilm is a könyvhöz.

Amikor már az író-olvasó találkozók mikéntjéről gondolkodtam, akkor jött az ötlet, hogy gépi hang segítségével fogok ott felolvastatni részleteket a könyvből. Ezt hamar elvetettem, mert én hozzászoktam a monoton felolvasáshoz, de másnak ez zavaró lehet. Így jutottam el a narrátorig, majd a videó ötletéig. A könyvben szereplő kutyának egyébként már volt megtestesítője, mégpedig a Csonka család Dió nevű magyar vizslája, ő  szerepelt illusztrációként a Vasárnapban is. Botinak, a főszereplőnek azonban még nem volt arca, de a Csongrádi alapiskola pedagógusai a segítségemre siettek és összehoztak Sámson Tibivel, aki született színészpalánta.

Amatőr stábunk nyáron kezdte el a forgatást, és már november végén jártunk, mire elkészültek a kisfilmek. A youtube-ra csak az előzetes került fel és szép számú megtekintést ért el. A többit az író-olvasó találkozókra tartogatom.

Reméljük a mostani és a következő könyved közt nem telik el sok idő.

Ez nem csak rajtam múlik. Mert hiába írok meg egy könyvet, ha nem találok kiadót. Most a Felvidéken, a „harapásnak” köszönhetően sikerült megvetni a lábam, de még ez sem garancia arra, hogy a jövőben bárki is komolyan állna hozzá az új regényem kiadásához. És ha azt érzékelem, hogy a másik fél félvállról veszi a dolgokat, akkor inkább hagyom a fenébe az egészet.

Készülnek már új regények?

Igen, három is, ami most előrehaladottabb állapotban van, az egy történet a második világháborútól napjainkig. Rövidebb írásokkal nemsokára az Irodalmi Szemlében fogok bemutatkozni, kettőt legalábbis felajánlottam közlésre. Közben szeretném folytatni a Debródi Históriákat is az interneten. Ezeknek a rövid történeteknek a megírásához hangulat kell, hogy a nem ritkán sokkoló valóságot humorral tudjam kezelni.

Karácsony közeledtével mit érzékelsz az ünnepi külsőségekből, hatással van Rád valami abból, amit mi látunk?

Mindig figyelmeztetni kell, nehogy nekimenjek az üzletben a karácsonyfának, vagy a felhalmozott árunak, kábé ennyi. És annak örülök leginkább, hogy most nem hallok annyi durrogást, mint tavaly. Mintha megcsappant volna  az utcára tett gyerekek száma, akik hamarabb kapnak otthon pénzt petárdára, mint odafigyelést.

Amúgy gyerekkorom óta volt egy szokásom: az ünnepnapok valamelyikén sétálni szoktam este hét-nyolc óra körül a környező utcákban, imádtam a csendet, a nyugalmat, és ahogy az ablakokból kiszűrődött a karácsonyfa égőinek fénye. Ez a látvány hiányzik, de a sétát megoldjuk, ha máshol nem, akkor itt, a határúton.

Az 1974-ben született Seres Róbert horroríróként kezdte, két könyve jelent meg ebben a témában –  Parazita 1998, Keresztforgás 1999. Novellái, humoros és szatirikus történetei internetes oldalán érhetők el. Gyermekkorától látásproblémákkal küzdött, 39 éves korára teljesen elveszítette szeme világát. És ekkor újra rátalált az írás. Németh Zoltán, mikor 2017 legkatartikusabb olvasmányélményéről kérdezték, így válaszolt: „… A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Arany Opus-pályázatára érkezett be az Aputól szeretettel c. novella, amely „nyers kidolgozása” ellenére/miatt megrendítő olvasmány, Móricz Árvácskájának, Borbély Nincstelenekjének témájára.”

Bokor Klára

Képek: Archív