Száz év magány

Száz éves lett az Antant mostohagyermeke, a felvidéki magyarság. Egy centenárium alkalmával ünnepi hangulat kellene, hogy hatalmába kerítsen. Lázas készülődés, sürgés-forgás, a jól elvégzett munka utáni édes pihenés örömével kéne hátradőlve élvezni a pillanatot. Mindenki tudja, nincs okunk örömtáncot lejteni. Sem a sorsunk, sem más miatt. Ha ilyen mértékben fogyunk továbbra is, már nem lesz kinek emlékezni arra, ami egykoron a miénk volt.

Az első világháború végével nem csak a semmiből kinőtt új államok keletkeztek. Eddig nem létező közösségek alakultak ki. Az új országok még fel sem ocsúdtak diadalittas mámorukból, máris vállukra nehezedő megoldatlan gondokkal kellett szembenézniük. A zsíros föld mellé lakosokat is kaptak. Nem is keveset.

89 után jött a kegyelemdöfés

   

Egy új létforma született a székely, a vajdasági, a felvidéki, a kárpátaljai magyarság. Emberek tömegei, akik sehogy sem illettek bele egy nemzetiségileg homogén nemzetállam gondolatába. A csehszlovák mindenkori vezetés boszorkánykonyhájában aztán különböző mérgeket kevertek ki a beolvasztásunkra. A magyar nyelv tiltása, kitelepítés, lakosságcsere, reszlovakizáció. Amikor már kellően roppant az évszázadokig minden külső hatást kiálló gerinc, a rendszerváltozás megadta a kegyelemdöfést. A második világháború utáni történések, a kommunizmus sem tett akkora kárt sorainkban, mint a 89 után következő évek.

Látva, hogy a régi stratégia nem hozta el a várt eredményt, csavartak egyet a módszereken. A modern kor követelményeinek megfelelően már nem az erőszakos, mindenen átgázoló megoldásokat keresték. Leszámítva persze egy-két elszigetelt esetet, amikor azért a szó szoros értelmében odacsaptak. Ki ne emlékezne a Slovan-Ferencváros mérkőzésre, amikor a hatalom emberei agyba-főbe vertek mindenkit, aki magyar volt? A történelem néha ismétli önmagát, főleg, ha a túlkapások a nemzetközi fórumokon süket fülekre találtak.

A kipróbált recept bevált, 2008-ban ezért ismét abból főztek Dunaszerdahelyen. A kilencvenes évek elején megindult a lélektani hadviselés. Ekkor vált vonzóvá köreinkben a szlovák állam trójai falova. Csak államnyelven végzett iskolákkal élhetünk teljes életet. Ideológiájuk igazolásához tantervet is adtak a magyar iskoláknak. A tanárok által máig kritizált silány minőséget. Ebből nem hogy szlovákul nem tanul meg a gyerek, de egy életre megutáltatják vele a nyelvet.

Gond egy szál se. Az eredménytelenség láttán koccannak a pezsgőspoharak a Grassalkovich palotában. Lám, a gyerekek képtelenek elsajátítani a mindennapi boldoguláshoz nélkülözhetetlen versidézeteket, sulykoljuk hát a szülők tudatába. Van remény! A szlovák intézményekben végzett tanulmányok mindenre megoldást kínálnak. Például arra, hogy már tinédzser korban végbemenjen az identitásváltás.

Nem csak az egyik oldal a hibás

Mielőtt csak az egyik oldalt tennénk felelőssé, sorainkban is önkritikát kell gyakorolni. A felvidéki magyarság hátán felkapaszkodó, mára euró milliomossá vált politikusaink is jócskán ludasak abban, hogy idáig jutottunk. Hogy az önös érdekeiken kívül nem sok jót tettek a közért. A jelenleg regnáló állapotért, miszerint az önbecsülésünk a nullával egyelő, identitásunkat elsunnyogjuk, sőt, vannak, akik szégyellik, az ő kártékony tevékenységük eredménye.

Az MKP legtöbbször a megalkuvás politikáját tartotta előbbre, mindig ki akart egyezni valamiben, valaminek az árán. De minőségi változást végeredményben nem hozott a közösségünknek. Egy-egy miniszteri bársonyszékért lemondtunk a Beneš-dekrétumok tisztázásáról, kulturális és oktatási autonómia igényünkről, stb. Az idő nem őket igazolta. Azóta már sajnos a parlament közelébe sem kerülnek, de a minket égető problémák, stigmák még mindig fennállnak.

Adott a kérdés, mennyire érte meg a kompromisszumra való hajlandóság? Mi lett volna, ha keményebben politizálnak, és az asztalra csapva azt mondják: Nem! Jó párszor kellett a felvidéki magyarok szavazata ennek a kis országnak a demokratikus rendeződéséhez. Mit kaptunk érte cserébe? Malina Hedvig ügyét? Holtrészegen minden következmények nélkül magyarokat gyalázó Slotát? Mit nyertünk az örökös kiegyezéssel?

A történet folytatódik

Újkori történetünk főszereplői a Most-Híd vegyes párt, élükön a közutálatnak örvendő Bugár Bélával.  Hataloméhségük minden morális gátat felülír. Önmaguknak ellentmondva, választóikat arcul köpve bújtak össze a Smerrel. Politikai szavahihetőségük a nullával egyenlő, a pártpropagandára ráfordított óriási összegek ellenére is. A semmivel felérő teljesítményüket az Új Szó-n és a Pátria rádión keresztül kürtölik világgá. Mindig kellő gondot fordítva arra, hogy a magyar kormányt pár mondatban szapulják.

Csak az elmúlt húsz évben százezer nemzettársunkkal lettünk kevesebben. Dél-Szlovákia gazdaságilag vegetál, az elvándorlás nagy, a gyerekvállalási kedv megcsappant. Száz év nagy idő. Magányosak vagyunk ebben a szláv tengerben. Sőt, Unión belül is, ha jogsérelem ér bennünket. Problémáink értetlen fülekre találnak, politikusaink, érdekképviseletünk erőtlen, mint egy matuzsálem korú öreg hölgy harapása.

Kérdések és válaszok

Merre tartunk? Mit tartogat az eljövendő számunkra? Lesz-e felemelkedés? Olyan kérdések ezek, melyekre még nem tudhatjuk a válaszokat. Nincs egységes, előre megírt forgatókönyv, ami szerint cselekedni kellene. Van viszont józan ítélőképességünk, hogy döntsünk. A régi garnitúra már tarthatatlan. Volt elég idő a bizonyításra. Valami újnak, valami másnak kell eljönnie, ami a következő száz évre kijelöli az utat.

Ahogy Széchenyi, a legnagyobb magyar írja a Stadiumban:

„Népek kormányaikkal való diszharmóniáját harmóniába hozni mindig nehéz, még akkor is, ha a vezetők és a vezetettek – amennyire lehet – világosan látnak. Ha azonban a népek rövidlátással vannak megverve, a hatalmon lévők pedig egyenesen vakok, akkor a harmónia megteremtése némiképp bizony meghaladja az emberi erőt, s ilyenkor dönt a véletlen, a világszellem, a magasabb fény, a fátum, az Isten.”

Dian Csaba

Nyitókép: ohme.pl