Melinda, Vivien
  • HUF: 362.94
  • USD: 1.13
  • -1 °C
  • 6 °C
Belföld

Március 15-én ünnepeljünk lélekben

Kerestük a szabadságot, mint egyedül boldogító hitvallást a földön. És megtaláltuk.

Nyitókép: archív

 

Egy éven belül már második alkalommal maradnak el szép március 15-ei megemlékezéseink szerte a Kárpát-medencében a koronavírus okozta járványhelyzet miatt. Sok helyen online-ünneplés valósul meg, ami természetesen távolról sem tölti meg a közösségi magyar emberek szívét olyan gazdagsággal, hangulattal és értékalapú élménnyel, mint a személyes megemlékezés, ünneplés. Most sajnos mégis alkalmazkodnunk kell a járványhelyzethez.

 

Persze a nyilvános emlékezések, ünnepi aktusok „kifelé mutató” demonstrációk is egyben magyarságunk, nemzeti identitásunk kinyilvánítására. Mély emberi meggyőződésem azonban, hogy az igazi megélés a lélekben, a szívünkben van. Pontosabban fogalmazva: a szívünkben, lelkünkben kell, hogy legyen magyarságunk, a magyar érzés, a nemzeti identitás tudata.

 

„Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség”

 

– vallja Sajó Sándor felvidéki magyar költőnk csodálatos „Magyarnak lenni” című versében. S mit jelent még magyarnak lenni? Sajó szerint Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, Mely itt reszket a kárpátok alatt.“ De jelent világnézetet, tartást, küldetést, vállalást. S ne feledjük: a magyarságunk ajándék a számunkra. Így kell, hogy megéljük, átéljük és érezzük magyarságunkat, nemzeti identitásunkat március 15-én és AZ ÉV TÖBBI NAPJÁN egyaránt.

 

 

Amikor ennek a megemlékező írásnak az első gondolatait írtam, olyan érzés töltötte el a lelkemet, amilyen minden bizonnyal a magyar képviselőház tagjainak szívét önthette el 1848 júliusában, Kossuth Lajos szavait hallgatva, amikor a politikus ezt mondta:

 

„Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a Hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat le keblemre.”

 

Igen: irtózatos nagyszerűség. Mert van-e nagyszerűbb érzés, mint lehetőséget kapni nézetünk kifejtésére a magyar nemzet felemelkedésének, múltjának, jelenének és jövőjének tárgyában. Ugyanakkor azonban irtózatos tudat, hogy ennek a kérdésnek igazából nem szabadna kérdésnek lennie, hanem evidenciaként kellene „működnie”. Igen, bármennyire ellenzik sokan, beszélnünk kell a magyarság jövőjéről – és ezen belül a határon túli magyarság jövőjéről. Beszélni és tenni érte. Ehhez mutatnak példát a márciusi ifjak, köztük a szabadságharc költője, Petőfi Sándor.

 

            „… dünnyögj, testvér, egy sor Petőfit, s köréd varázskör teremtődik”

 

– írja Illyés Gyula, Petőfi Sándor egyik legnagyobb ismerője a „Haza, a magasban” című versében. Ha igaza van Illyésnek – márpedig pontosan tudjuk, hogy igaza van –, akkor van egy hazánk, a nyelv, a kultúra teremtette, földrajzi határokon felülemelkedő és azokat felülíró haza, amelynek Petőfi az egyik tartóoszlopa. Petőfi szövegei, versei tehát valamiféle varázslatos erővel bírnak, mint a régi ráolvasások, gyógyító imádságok, igék. Nagy dicséret, nagy elismerés ez, ami ma is érvényes, ma is igaz. Petőfi szavai, gondolatai ugyanis ma is égetnek. Nálunk, magyaroknál Petőfi neve a költő szóval egyenlő. Olyan poéta ő, aki egyaránt képes megszólítani fiatalt, öreget, magyart és nem magyart egyaránt. Ilyen íródeákokra, ilyen közéleti emberekre volna ma is szükség – minél többre.

 

1848. március 15-ének és az azt követő forradalmi napoknak ő lett a vezére. Szerencsés volt, hiszen láthatta megvalósulni eszméinek egy részét, és az ő verse lett a szabad sajtó első termése (Nemzeti dal), s bár radikális eszméinek nem sok követője akadt, mégis ő lett a forradalom egyik legfontosabb jelképe. A „halála” és „eltűnése” körüli bizonytalanság is az utókor jellemzője, melyet már előző írásomban részletesen kifejtettem. Erről azonban Illyés Gyula is alkotott saját véleményt a Petőfi-monográfia utószavában, a következőképpen:

 

„Mondhatjátok az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt. Nem hiszi el. S ha eszével nagy sokára beletörődik is, szívében az első ellenkező hírre, a legképtelenebbre is fölébred a remény. A nemzet évtizedek múlva is lázképeket lát. (…) A szeretet arányában nő a vágy: ó, ha visszatérne, ha megtörten, ha némán, ha tébolyodottan is! Ha az emberi élet határa nem zárná ki, hogy még élhet, magam is útnak indulnék a legkétesebb hírre is, hogy megmondjam neki… mit is mondanék? Hogy „szelleme diadalmaskodott?” Ne áltassuk magunkat, nem diadalmaskodott. Amit legkevésbé várt az utókortól: gondolatai, nagy okai a haragvásra, álmai a szabadságról s a nép jövőjéről változatlanul időszerűek. Kínzó örökség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek „szépségét” élvezi és elzárkózik a bennük rejlő parancstól. Annak teljesítésével válthatunk csak jogot, hogy hívének mondjuk magunkat, csak azok befolyásolásával, a szépség mellett a szellem átérzésével, érthetjük igazán költeményeit.”

 

 

Petőfi, Vasvári, Jókai, Táncsics a nyilvánosság előtt történő megnyilatkozásaikkal, illetve magatartásukkal 1848. március 15-én korszakot teremtettek a magyarság számára. Korszakot, előremutató és biztonságot nyújtó magatartásbeli modellt mindenki számára. Valami ilyesmi kellene ma is – főként a határon túli magyarok számára.

 

„Úgy látom, hogy a világ és a magyarság igaz szavakra vágyik. Hitben, erkölcsben meggyengült emberek szédelegnek, keresik helyüket.”

 

– vallotta egykor Nagy Gáspár Kossuth-díjas költő-barátom, aki idejekorán adta vissza lelkét a Teremtőnek. Igen, a magyarság világos, igaz szavakra vágyik. Olyan gondolatokra és tettekre vágyik, melyek előreviszik a magyarságot és nem rombolják a már megszerzett és megalkotott szellemi és gyakorlati értékeket. Érjük el tehát, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság újra hont leljen a hazában. Illúziók nélkül szembe kell néznünk azzal, ami történt. Mélyebb önismerettel kell tervet készítenünk a jövőnek. Itt a magyar nemzet újraformálásának ideje. Történelmi léptékű tennivaló az egységesülő magyar nemzet formálása. Mindemellett a szülőföld legyen és maradjon örök tulajdonunk – minden értékével, történelmével, jelenével és jövőjével.

 

Újra szükségünk van tehát egy nemzetépítő gróf Széchenyi Istvánra, egy forradalmár Petőfi Sándorra és Kossuth Lajosra, egy kitűnő hadvezérre, Görgey Artúr tábornokra, a nemzet lelkébe oly hatalmas erőt öntő Vörösmarty Mihályra, a nemzet bátor tollforgatójára, Táncsics Mihályra, a józanul gondolkodó és kitűnően fogalmazó Jókai Mórra, Vasvári Pálra, Vajda Jánosra, Bulyovszky Gyulára. És szükségünk van újra olyan hazájukat önzetlenül szerető magyarokra, mint amilyenek az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hősei voltak, s akik a külső és belső ellenségtől egyaránt megvédik a magyar nemzetet.

 

Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján szívből kívánom, hogy szellemiekben megújulva, drága magyar anyanyelvünket őrizve, erőben és egészségben, boldogságban éljük további életünket, neveljük és oktassuk gyermekeinket, műveljük hivatásunkat. Ez a legfőbb biztosítéka annak, hogy egyénileg sikeresek, társadalmilag hasznosak legyünk, s hogy az egységes magyar nemzetnek ne csak múltja és jelene, hanem jövője is legyen.

 

Ahogy Jókai Mór vallotta egykoron:

 

„Bajtársak! Barátaim! Egy szép, de küzdelmes pályára léptünk nemrég. A legmagasztosabb feláldozásával törtünk a kitűzött cél felé. Megtettük, amit ember saját erejével tenni képes, s pirulás nélkül állhatunk Isten és a világ színe elé. Lelépünk a térről, mert a haza most így kívánja, melynek tovább is szüksége van leendő hű fiaira. Meghajoltatok, mert kellett: az események törhetetlen hatalma előtt hajoltatok meg. Ez és a megmentett becsület adhat megnyugvást mindnyájatoknak. Maradjatok azért továbbra is a haza oszlopai és támaszai! Lelkesüljön föl a nemzet minden erőfeszítésre, hogy a harc, mely még hátra van, rövid, és a haza megmentése bevégezve legyen.

 

Kerestük a szabadságot, mint egyedül boldogító hitvallást a földön. És megtaláltuk. Felszabadítottuk a földet a szolgalom alól, a jobbágyságot a járom alól, a szellemet a rabbilincsek alól. Ledöntöttük a válaszfalakat nemes és nem nemes között: nem úgy, hogy amazt lealáztuk volna, de úgy, hogy emezt fölemeltük. Teremtettünk a népből nemzetet. S az újjászült nemzet csodáit mutatta fel ifjú erejének. Dicsőséget szerzett a magyar névnek a harcmezőn, elismerést a munka, az alkotás mezején. A szabadság dúsgazdag talajában amilyen magasra nőtt fel nemzetünknek száldokfája, olyan mélyen verte le gyökerét. A szabadság fájának nagy öntözés kellett: vérrel, verítékkel, keserű könnyekkel. Mert a szabadságot, hazát, nemzeti nagyságot nem adják ingyen az istenek. Kincsekért kincseket adtunk. De ezek a kincsek nem vesznek el soha: megmaradnak utódainknak, maguktól tovább nőnek. Dicsőség a halhatatlanoknak!” 

 

Tarics Péter

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 3 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kommentek

Dr.Fikker János
2021. Már. 15. 09:44

Fikker János: Isten meddig engedi ? /Petőfi Sándor után/ Már akkor is, a "koronások", keserítették életünk. Most is, egy "koronás vírus", jutott osztályrészül nekünk... Új zsarnokunk már,"száz alakban", támad ifjat,és öreget. Az ember, már-már azt gyanítja, legyőzni őt, nem is lehet... Alattomos, az" ördögadta", fondorlatos, és arctalan. Míg, reménykedve várunk arra, hogy pusztuljon az" oktalan", hínárként húz, a mélybe ránt. Arcunkra,maszkot kényszerít. Mert ő, a "koronás király". Halált oszt,rombol, keserít... Hol a bátorság, hol a Szó, amely parancsolna neki?! "Térj vissza Sátán a helyedre!" Uralmad,Isten, meddig engedi ?

A kommenteket lezártuk.

Szóljon hozzá!

Kövessen minket