Tömegek a történelem színpadán

Apámnak a nyolcvanas években igaza volt, amikor hitt a kis és nagy történelmek furcsa kapcsolatában. Azt írta, hogy az emberek saját kis történelmükben élik életüket, amelyekbe  betörnek a nagy történelem háborúi, forradalmai és rendszerek fordulópontjai. Idővel a történések kettőssége már nem mutat átfedést, az emberek megtalálták a módját, hogyan befolyásolják a nagy történéseket és hogyan térjenek vissza minél gyorsabban saját kis világukba. Csendes többséget alkottak, akiknek politikaundora a rendszer számára a nyugalom zálogát jelentette.

De érvényes ez napjainkra is? A társadalmi viharok és a populisták új hullámának legkézenfekvőbb magyarázata, hogy, mint ahogy már annyiszor a múltban, az elit elszakadt a néptől. Efelől kétségeim vannak. Egy volt-e valaha is az elit és a nép? A háborúkról sohasem a nép döntött, a forradalmak pedig az elit soraiból származó vezetők nélkül csak viharok lettek volna egy pohár vízben. És főleg – azok kiváltója a csendes többség nyomora és éhsége volt, mert ahogy Marx mondta, nem veszthetett már semmit, csupán a béklyóit.

Úgy gondolom, ma egyfajta kúszó forradalomnak vagyunk a tanúi, amelynek okai teljesen mások, mint régen. Ez a forradalom maga a kis és nagy történelmek kapcsolatának átalakulása, amikor a csendes és passzív tömegek hangos és aktív tömegekké válnak. Elég csak megnézni a szánalmas elitet, melyet lopással vádolnak: remegnek a félelemtől, mert a tömegek egyre hangosabban követelnek meghallgatást. A populisták is tulajdonképpen az elit tagjai, azzal a különbséggel, hogy nem átallanak együtt kiáltani a tömegekkel a „tolvaj bürokraták” ellen.

   

Könnyen lehet, hogy napjaink forradalma az egész mostani érát összezavarja, amit a jövőben majd a Nyugat aranykorának neveznek, ahol a lakosok soha nem látott jólétben éltek. Olyan forradalom lesz, melynek kiváltó oka nem az éhezés vagy a nyomor, hanem a technológia ajándéka, az internet. A történelem folyamán először ad hangot  a csendes többségnek.

A Facebook leoldotta a bilincseket és lehetővé tette a közbeszédet. Kiengedte a palackból az évszázadok óta elnyomott vágy szellemét a meghallgattatás iránt. Csakhogy, ha egyszer szót kap, az ember nem csak meghallgatást akar, hanem hogy hallgassanak is rá – mindenki külön-külön. Ez persze lehetetlen, mert véleményekből milliónyi van, és mindegyik más. Innen származik e „magányos tömegnek” (David Reisman) a dühe: végre nyilvánosan is elmondhatjuk, mit gondolunk és mit akarunk, de ők (az elit képviselői) tesznek ránk!

(…)

Nincs értelme azzal érvelni, hogy az emberiség legjobb korszakát éljük, és ezért kár lenne azt elpusztítani. A politikában nincs realitása az objektíve létező dolgoknak, csupán azok kivetülésének az emberek fejében. És ezek megnyilvánulása a düh amiatt, hogy a (tömegek) hangjuknak köszönhetően megváltoztathatnák a nagy történelmek folyását, de azok még mindig egykedvűen tekintenek kimondott vágyaikra és frusztrációikra.

A Brexit támogatóinak győzelme ellenére ez a düh lehet átmeneti is, de én nem látok semmi olyat a horizonton, ami megnyugvást hozna. Nem hiszem, hogy az európai elitek hajlandóságot tudnának mutatni bárkivel szemben. Ugyanis nincs kivel, mert a tömeg dühös gondolatok hangzavara, amiben mindenkinek ott van a saját véleménye. A világtörténelem részesei akarnak lenni, és az a sanda gyanúm, hogy sikerül is nekik. (…) A kérdés az, hogy utána egyáltalán marad-e hely a kis történelmeknek, amelyekben elrejtőzhetünk.

DennikN.sk, Martin M. Šimečka: Dav sa zmocnil veľkých dejín