Némán térdeplő kéregetők az aluljárókban vagy borosüveget markolászó piszkos alakok a buszmegállókban – ez a látvány már nem csak a főváros lakóit kísér(t)i napról napra, hanem már jelen van szinte minden kisebb-nagyobb városban is. A hajléktalanokról mindenki tud, de csak kevesen vannak, akik tudomást is vesznek róluk. Az Árral szemben (Proti prúdu) és a Nota Bene ezen kevesek közé tartozik. Immáron hét éve.

Nem véletlenül választotta az a néhány lelkes egyetemista ezt a nevet, mikor 2001 őszén úgy döntöttek, hogy belevágnak egy a hajléktalanokat segítő utcalap kiadásába. Nemhogy a nulláról voltak kénytelenek indulni, hanem szinte az árral szemben kellett úszniuk. Pedig az ötlet nem szlovák találmány: külföldön már évek óta próbálnak ilyen módon segíteni az utcára kerülteknek, vagy azoknak, akiket ennek a veszélye fenyeget. A képlet egyszerű: koldulás helyett adni nekik egy méltóságteljesebb és produktívabb lehetőséget a pénzszerzésre. Áruljanak újságot, s a bevétel felét megtarthatják. Ezzel egyrészt azt érezhetik, hogy tesznek valamit a pénzükért, másrészt be kell tartaniuk bizonyos szabályokat, hogy árulhassanak (tilos az alkoholfogyasztás, csak a kijelölt helyen, csak az újság árának megfelelő összeget fogadhatják el stb.).

De úgy látszik, az ezredforduló körüli karitatív szervezeteknek ez nem tűnt ennyire egyszerűnek, mert mikor a skót és magyar utcalapok terjesztői partnereket kerestek Szlovákiában, nem azért nem találtak, mert nem tudtak választani a sok jelentkező közül. Egyszerűen senki sem mert belevágni. Kivéve pár merész egyetemista önkéntest…

Szerencsére az elején segítettek a külföldi szakemberek, rengeteg tanáccsal láttak el, sőt a Nota Bene első számának megjelenését anyagilag is támogatták. De aztán fokozatosan jöttek a nehézségek. Beköszöntött a tél, s nem volt irodahelyiségünk. Pozsonyban az állomáson árultuk a lapot. Még egyetemre is jártunk helyette, egyedül Martin (Martin Opeta, a polgári társulás elnöke) végezte levelezőszakon a sulit, így rá hárult a feladatok java: intézkedett, hordta az újságokat. Szinte reménytelennek nézett ki, hogy sikerül valami irodahelyiséget szereznünk.” – emlékszik vissza a kezdetekre Sandra Tordová, az Árral szemben egyik alapítója és jelenlegi menedzsere.

De sikerült. Ma egy lerobbant házban van az irodájuk, ami első ránézésre mindenre alkalmas, csak ügyfelek fogadására nem. Kivéve, ha azok az ügyfelek hajléktalanok…

Itt azonban messze nincs vége a történetnek, épp ellenkezőleg, mint egy igazi Leslie L. Lawrence regény cselekménye, ez is csak a azután kezdett el felpörögni, mikor mindenki azt hitte, már csak a happy end hiányzik.

 hirdetes_400x285  

Mert a Nota bene csak egy mentőöv a bajba jutottaknak, a hajléktalanság sokkal összetettebb kérdés, mint hogy egy újság kiadásával meg lehessen oldani. Rájöttek erre a fiatal egyetemisták is, de ez nem elvette, hanem meghozta a kedvüket, s elkezdtek tovább gondolkodni, hogyan lehetne még jobban segíteni nekik.

S hogy mi lett ennek a gondolkodásnak az eredménye? „Mára sikerült odáig feltornáznunk magunkat, hogy más területeken is tudjuk támogatni a rászorulókat, nem csak újságkiadással. Több projektünk is van, mint például a hajléktalan színház, részt vettünk a hajléktalanok futball-világbajnokságán, szabadidős programokat szervezünk nekik. Ingyenes tanácsadást, egészségügyi gondoskodást és bizonyos szintű továbbképzést nyújtunk számukra. Ha álláshirdetésre akarnak jelentkezni, tőlünk telefonálhatnak, használhatják a számítógépeinket, hogy böngésszék az állásbörzét az interneten. Jelenleg pedig a terepmunkát igyekszünk felpörgetni. Nem várakozunk, míg eljönnek hozzánk, hanem szociális munkások és önkéntesek segítségével próbáljuk már mi megkeresni őket az utcán, és segítséget nyújtani nekik.”– összegez Sandra.

Kicsit konkrétabban, a számok nyelvén ez annyit jelent, hogy jelenleg több mint tíz főállású alkalmazottjuk van, s ha a streetworkereket is beleszámoljuk, csaknem két tucatra duzzadt hét év alatt a maroknyi önkéntes egyetemista csapat.

A hajléktalanok körében már sokkal nehezebb a számok nyelvén kifejezni a fejlődést. Mert a statisztikai adatok arról nem számolnak be, hogy milyen körülmények között élnek az utcán, csak arról, hogy hányan. S még az is csak hozzávetőleges információ.

„Nincsenek olyan illúzióink, hogy teljesen meg tudjuk szüntetni a hajléktalanságot, én személy szerint legalábbis nem hiszem. Pont ezért kell előteremtenünk minden eszközt ahhoz, hogy ha valaki ilyen mélyre süllyed, ki is tudjon mászni a gödörből. Mindent el kell, persze, követnünk, hogy megelőzzük a bajt, de ha már bekövetkezett a legrosszabb, lennie kell kiútnak.” 

 A Nota Bene egy ilyen kiút. Immáron hét éve. Boldog születésnapot!

P. S.: Egy értékes tanulmány a hajléktalanságról.
Egy szép videó a Nota Bene tavalyi, 6. születésnapi ünnepségéről.

Egy szUPjektív beszámoló az idei, 7. születésnapi ünnepségről.

 

 

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!