A kétnyelvűség helyzete Zoboralján

Nyár elején jártunk, amikor a KFK Projekt keretében ketten a kétnyelvűség kutatására indultunk a tágabb Zoboralja kb. 20 magyarlakta falujába. Földrajz szakos hallgatóként régóta él bennem a kultúrföldrajz, néprajz, népszokások szeretete, s kiemelten közelinek éreztem mindig is a szórványban élő magyar közösségek sorsát, jelenét s jövőjük magyar ajkú megmaradását. Sajnos, ez utóbbira megoldást keresve elég kilátástalannak tűnik a helyzet, de lássuk most a zoboralji tapasztalatokat, társítva a statisztika rideg valóságával. Egy pici metodológiaként megjegyezném, hogy az „eredetileg“ vagy „őshonos“ magyar vagy szlovák falu beosztást az 1910-es és 1930-as (!) népszámlálási adatok alapján határoztam meg. Régebbre nem látom értelmét visszanyúlni, és nem is nagyon lehetséges.

Bizonyára sokunkhoz közel áll ez a régió, köszönhetően egyrészt a gyönyörű természeti adottságainak is, de főleg népi kultúrája, hangulata az, ami megfogott. Én Zoboraljához közelebb egy nagykéri jóbarátom által kerültem, valamint Jókai Marika nyugdíjas – ám annál aktívabb – tanító néninek köszönhetően, aki egész életét ezen a mesés vidéken élte le Gímesen tanítva, nevelve a legkisebbeket. Ő még annak a generációnak a tagja, amikor többségben volt azon tanárok száma, akiket a hivatástudat vezérelt. Marika néni viszont nemcsak a tanítói munkájával írta be magát a köztudatba, hanem sokéves néprajzi gyűjtőtevékenysége – különös tekintettel a népviseletekre –  az, ami széles körben ismertté tette őt. Idén tavasszal diákkörünk (Ady Endre Diákkör vendégeként Prágában is tiszteletét tette, s már akkor felvetődött az egyik beszélgetés alkalmával a kétnyelvűséget felmérő körút. Készségesen fogadta a felkérést az esetleges navigációra, együttműködésre abban a néhány napban, amíg Zoboralját bejárjuk. S mint később kiderült, óriási segítségünkre szolgált, mivel ha netán nem volt ideje egy-egy polgármesternek, vagy morcosabb hangulatban kaptunk el valakit, amint megpillantották Őt, mindenki megszelídült, mint a maszületett bárány. Ezáltal is szeretnék neki nagy köszönetet mondani segítségéért és korlátlan vendégszeretetéért.

Ezen előzmények után egyik nap felhívtam Marika nénit ahai (Horný Ohaj) házában, hogy ráérne-e egy kis kocsiturisztikára az elkövetkező napokban. Mint kiderült, Prága óta számolt a dologgal, és amint kimondtuk, hogy a gímesi autókempingben szeretnénk elszállásolódni, már készítette is nekünk a csángó útjáról hozott csergét és népi ágyneműt a vendégszobába. Mivel a tervezettnél kicsit később érkeztünk, aznap a Zoboraljához már helyesen nem is sorolandó Csiffárt (Čifáre), Tildet (Telince) valamint Nagycétényt (Velký Cetín) és Csehit (Čechynce) jártuk be. Azért is párosítottam külön a két falut, mert földrajzilag és lakosságilag is különböznek egymástól. Tild és Csiffár a Verebély – Léva főút mentén, Verebélytől keletre, még a többi kettő ettől nyugatra, Nyitrától délre található. Csiffáron és Tilden egyaránt az volt a gyakorlat, mint még később megannyi zoboralji településen, amit a legjobban talán idézve lehet érzékeltetni. A magyarul tudó polgármesternek feltett azon kérdésére, hogy milyen nyelvű kérdőívet töltsünk ki, a válasz így hangzott: „Inkább a szlovákot, mert igaz, a nagyszülőknél magyarul nevelkedtem, így tízéves koromig alig tudtam szlovákul, negyven felé közeledve viszont lassan már alig tudok magyarul.“

Mint később a beszélgetésekből kiderült, ez nem személyes probléma, hanem az egész községé, annyi pozitívummal, hogy ezek az emberek még beszélik a magyart. Magyar iskola híján viszont a fiatalok, gyerekek már csak elvétve ismerik nagyszüleik (akár mind a négy!) anyanyelvét. A továbbiakban sok helyen előfordult az is, hogy a magyarság arányszámát tekintve 10-50 % között mozog, de a képviselőtestületek nemzetiségét, illetve magyarnyelv-ismeretét tekintve 80-90% azok aránya, akik „magyarok“. Szintén gyakori volt az a szituáció, amikor a kérdőívet egy önkormányzati dolgozóval, hivatalvezetővel töltöttünk ki, s a fiatal hölgy, miután megválaszolta, hogy a hivatali alkalmazottak mindegyike beszéli a magyar nyelvet, s úgy kommunikálnak, ahogy a kliens megszólal, vígan folytatta velünk a kommunikációt szlovákul (megj.: Jónapot! Dobrý deň! -nyel köszöntöttük). További utunk Nagycéténybe és Csehibe vezetett, ahol lényeges különbséget tapasztaltunk az előbbiekhez képest. Ezeket a településeket sorolnám abba a csoportba, ahol viszonylag élénk magyar kulturális élet folyik, van magyar iskola, és így a (leg)fiatalabb generációnak is nagyobb esélye van megtanulni magyarul.

   

Később tapasztaltuk, sokszor sajnos a magyar iskola léte sem garancia erre az utánpótlásra, amit a következő grafikonon láthatunk. Az egyik oszlopban a faluban élő magyarok arányát, míg a másikban a falu alapiskoláit látogató gyerekek közül a magyar iskolát választók arányát látjuk. Egyedül Nagycétényben és Pogrányban jár a gyerekek több, mint fele magyar iskolába, közelíti az 50%-t még Alsóbodok is. Szerintem a koloni és gímesi alapiskolák részben elszívhatják egymástól a diákokat, de elnézve pl. a gímesi iskola weboldalán a szlovák osztályok gyerekeinek neveit, megélhetnének egymagyukban is, ha a magyar gyerek, magyar iskolába kerülne… Kalandos a helyzet Nagykéren is, ahol a falu kétharmada magyar, magyar iskolába a gyerekek 25%-a jár és ez a bejáró berencsi magyar diákokkal együttes adat (ha vannak még egyáltalán).

Nagycétényben sikerült a szentek szobrainak fotózása közben egy defektet összeszednünk, így a polgármester úr ajánlására felkerestük a helyi autószervizt, ahol a mesterrel eljutottunk 10 szlovák mondatig, miután mondta, hogy hát lehet magyarul is ám. Később kiderült, hogy a feltűnően szlovák vezetékneve egy a jellemző, régi cétényi nevek közül. A név nem garancia, lásd Gimeskosztolány sok-sok szlovák Szegény családját. Ezen négy falu után lassan ránk is esteledett, így utunkat Aha felé vettük.

Marika néni szülőfaluja mindenképp említést érdemel. Aha kis Zsitva menti település Verebély szomszédságában, s jópár éve a város részeként van nyilvántartva, így megszűnt mindennemű hivatali kötelezettség a kétnyelvűség betartására (5 %-a magyar Verebélynek Ahának köszönhetően). Magyar iskola a háború óta nincs, sajnos itt is jellemző a fiatal korosztály elszlovákosodása. A körülbelül 500 lakosú magyar faluban a magyar élet leginkább a templomra és a pincesorra korlátozódik. Előbbiben nagy szerepe van Marika néninek, aki szervezi a hitélet világi oldalát, s jópár éve öltözteti hagyományos népviseletbe a falu fiataljait ünnepi alkalmakkor, tartva a szokásokat és a nyelvet. Megható volt látni azt a néhány éve kapott emlékvásznat, amit magyarul írva kapott Marika néni két tucat fiatal köszönetével és aláírásával; mint később kiderült, mindannyian, s már szüleik nagy része is szlovák iskolába járt… Hát ilyen is van, de azt hiszem, elég ritka.

A következő felkeresett falvak, Kálász (a helyiek sem tudták, hogy hol van a megnevezésben hivatalosan ékezet, s mindenki másképp ejtette, de egy 1800-as évekbeli kereszten Kálász volt, hát maradjunk ennél), Babindál és Nagyhind még mindig inkább Zsitva menti, mintsem szűkebb értelemben vett zoboralji falvak, legalábbis a népszokásaikat és népviseletet tekintve. Kálászt nevezhetnénk központi településnek, ahol a kétnyelvűség is többé-kevésbé megtalálható a hivatalban (itt hangzott el a: „no áno, tu každý vie po maďarsky“ mondat, míg a másik két településen szinte a nullát súrolja. Igaz, Babindálban – ahol az egyetlen magyarul nem tudó, de módfelett segítőkész szlovák polgármesterasszony volt, viszont az összes képviselő beszéli a magyart (a falu 30%-ban magyar) – épp építették/festették ottlétünkkor az új községi hivatalt. Itt  találkoztunk egy nénivel az utcán, akivel a következő konverzáció zajlott le:

– Jó napot! Dobrý deň!
– Most jó napot, vagy dobrý deň? Mi(y) vieme így is, úgy is, olyan falu vagyunk.
– Hát a gyerekek is tudnak?
(zavart/szomorú legyintés a válasz, vagy inkább meglepett, hogy ilyet egyáltalán kérdezek…)

Nagyhinden a nullát súrolják a magyar feliratok, kétnyelvű településtábla sincs, de van magyar polgármester, hivatalvezető és postás… Ezek a falvak nálam a kettes/hármas (Nagyhind) csoportba kerültek a már említett szubjektív osztályozásban.

Elérkeztünk utunkban az „igazi“ zoboralji falvakig, ahol a térképek és számok nagyjából fedik a valóságot, legalábbis az alapján a néhány óra és kérdőív alapján, amit ott töltöttünk és megtapasztaltunk.

Azon falvak, ahol a kétnyelvűség aránylag nagymértékben jelen van, és szubjektíve érezhető, hogy van utánpótlás magyarul beszélő (magyar) gyermekekből, az Kolon, Geszte, Alsóbodok, Pográny és talán Zsére. A kilencosztályos iskola ellenére Gímesen az utcán fiatalt magyarul nem hallottunk beszélni, és egy, a templomba igyekvő 50-60-as éveiben járó néni is azt mondta, hogy sajnos óriási a törés, ami a fiatal generáció nyelvtudását, magyarérzelmét illeti (bár megjegyezte, hogy az ő unokája magyar természetesen). Lédecen is hasonló a helyzet, bár itt találtuk, az ország egyetlen (!) kétnyelvű postafeliratát, természetesen hibásan „Pósta“-ként, és volt vagy 30 éves. Még talán megjegyezném, hogy ebben a faluban törik le folyamatosan a magyar településtáblákat, amire a polgármester úr azt mondta, hogy a szekrényben vannak az újak, de már ki sem rakják, mert drága és úgyis letépik a részeg fiatalok; Marika néni volt tanítványa pedig viccesen megjegyezte, hogy kérdik is a szlovák barátai, ha nincs kinn magyarul, akkor tán nem talál haza?…

A zoboralji életérzést érzékeltetve itt van még egy történet. Az egyik községi hivatalban jártunk, amikor Marika néni nagy örömmel jegyezte meg, hogy az összes hivatali alkalmazott és a polgármester is a tanítványa volt a magyar iskolában. Ennek megfelelően szépen el is beszélgettünk magyarul mindenkivel, a sokk akkor következett, amikor a szemünk láttára váltottak egymást közt szlovák nyelvre. Csitáron (a térképen technikai okból még Nyitra részeként látható, mostanra önálló település) és Gerencséren igaz, hogy az alkalmazottak jó része és a polgármesterek magyarok (vagy tudnak magyarul), és a hivatali kétnyelvűség is elég magas szintet képvisel (utcanév, információs és településtáblák, hivatal feliratai), viszont a gyerekek a családokon és a – magyarul is „beszélő“ – óvodán kívül már nem nagyon hallanak magyar szót; ezzel összhangban alig van magyarul beszélő 20 éves fiatal.

Külön fejezetet alkotnak az ún. hegymegi és vízmegi falvak, vagyis Béd, Menyhe, Egerszeg és Vicsápapáti. Itt van még az eredetileg is szlovák Szalakusz, és a vegyes Lajos, mára 2 db magyar lakossal. Szinte megmagyarázhatatlan közelséget érzek ezen faluk iránt, köszönhetően egyrészt egy vicsápi lakodalmas népdalnak és az egerszegi (szlovák nyelvű) hírmondó olvasgatásának a neten – sok történelni visszaemlékezéssel. Hosszú idő után végre személyesen is végigjárhattam őket. Ezen falvak a 60-as évek végéig még mindig domináló magyarsággal rendelkeztek. A helyi adatközlőnk szerint alattomos és nagyon hatásos módszerekkel szüntették meg a magyar iskolákat, így a hetvenes évekre, mivel földrajzilag is nagyon elszakított falvak a magyar nyelvterülettől, már nem volt lehetősége magyar iskolában tanulni a gyerekeknek. Mivel a 10%-ot egyik faluban sem haladja meg a magyarok aránya, hivatali kétnyelvűséggel semmilyen szinten nem találkoztunk. Minden tiszteletem a most 10% magyarságú Egerszeg polgármesteréé, aki egyrészt ősi egerszegi család szülötte, s talán ezért a mai napig is kétnyelvűen hirdet a falu hangosbeszélőin – bár sajnos valószínűleg polgármestersége végével ez is megszűnik majd. Egyébként szép/természetes magyarsággal beszélgetett velünk az egerszegi helyzetről és nemzetiségtől függetlenül panaszkodott az emberek egyre mélyebb elhidegülésére, igénytelenségére és önzőségére az utóbbi húsz évben, amivel, azt hiszem, egyetérthetünk. Vicsápapátiba folytattuk utunkat, ahogy előzetesen informálódtunk, a polgármester úr itt nem beszéli nyelvünket, néhány mondat után azonban már a gyermekláncfű magyar szinonimáit kezdte velünk sorolni, s mint kiderült, gyerekként a nagyszülőkkel ő is magyarul beszélt… Bédben, ahol a szlovák polgármesterasszony váltig állította, hogy itt már csak emléke van a magyaroknak és hogy alig beszél valaki magyarul, azért kiderült, hogy a heti 5 miséből 3:2 a magyarok javára még mindig, és ez jellemző az összes falura. Annak ellenére, hogy sajnos a pap gyakran egyáltalán vagy csak nagyon gyengén beszéli a magyart, ebből fakadóan gyakoriak a vegyes misék is (Gímes, Aha, stb.). Ami sajnos nem perspektív, viszont szívmelengető, hogy szinte kivétel nélkül magyar volt mindenki 60-70 év fölött, és ha más nem is, az egynyelvű temetők még sokáig hírmondói lesznek ennek a varázslatos magyar szigetnek.

Hostomský Károly

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához!

További ajánlott írás a témában:

Hogy lett Lipóc magyar falu, avagy egy történet a KFK-projektről