Konyharegények

Napjainkban egymást érik a különböző ételfesztiválok, se szeri, se száma a gasztroblogoknak és főzőműsoroknak, az emberek előszeretettel fotózzák ebédjüket. A jelenség persze egyáltalán nem újkeletű, a magyar konyha mindig is közkedvelt beszédtéma volt. Mindez régen sem merült ki a háziasszonyok közti receptcserében: legkiválóbb íróink között nehezen találnánk olyant, akinek ne lenne valamilyen kapcsolata gasztronómiánkkal.

Régi szakácskönyveink mellett így aztán érdemes fellapozni egy-egy irodalmi klasszikust is, ha érdekel konyhánk múltja. Erdély egykori kancellárja, Bethlen Miklós például Önéletírásában a nyugat-európai utazásainak és a magyar történelem jeles eseményeinek megörökítésén túl megemlékezik kedvenc ételeiről, valamint megtudhatjuk tőle, hogyan és mennyit ivott egy magyar úr a 17. században, ha ki akart rúgni a hámból. Apor Péter művében korabeli lakodalmi desszertekről olvashatunk.

Az ismerősebben csengő nevek közül említhetem Jókai Mórt, kinek ugyancsak kedves lehetett a magyar gasztronómia. Elsőként a bableves juthat róla eszünkbe, de ennél jóval gazdagabb örökséget hagyott ránk. Kakas Márton néven cikkeket írt a magyar konyha múltjáról – örömmel számolt be például egy 1601-ben kiadott késmárki szakácskönyv újbóli felfedezéséről. Svábhegyen országszerte híres mintakertje volt, kertészeti tapasztalatait könyvben (Kertészetgazdászati jegyzetek) foglalta össze. Ebből tudjuk, hogy háromféle fügefája is volt, aminek gyümölcsét az ágak közé szúrt répával és krumplival védte az egerek ellen. Inkább rágcsálják azt, gondolta. Nemcsak zöldségből, gyümölcsből fogyasztott kiváló minőségűt, balatonfüredi villája révén gyakran jutott jóféle, friss halhoz.

Unokahúga visszaemlékezéseiben azt olvashatjuk, egy alkalommal olyan jól sikerült a szabadtéri gardasütés, hogy írónk az étkezés utáni mulatozás részeként dalra fakadt. Máskor József főherceg szüreti mulatságán hódolt az ételek, a borok, a zene és a tánc élvezetének. Ezt az alcsúti kirándulását Jókai papírra is vetette. Szinte egész nap hordták elé az ételt. Az ekkor emblematikussá váló magyaros fogások voltak ezek: gulyás, paprikás krumpli marhahússal, cigánypecsenye, zsiványpecsenye. Volt még ezen kívül zsírban pirított és szalonnával töltött gombóc; „cakumpakk”, amiben zöldbab, krumpli, káposzta, rizs, bőrös pecsenyedarabok főttek, majd berántottak és paprikával hintettek meg. Jókai ebben az írásában bemutatja olvasóinak az ekkor még újdonságnak számító krumplis tésztát is, ami az ő tolmácsolásában: „túrós csusza, csakhogy nincs benne túró: helyette hagymás krumplit kevernek a tésztához.”

Kövesd a Körképet a Facebookon is!

Talán az kevésbé köztudott, hogy Kassa híres szülötte, Márai Sándor sem maradt közömbös a téma iránt. Füveskönyvében az egészséges életmód kapcsán tér ki a helyes táplálkozásra. Gyógyszerek helyett azt ajánlja, hogy minden reggel együnk egy kanál mézet és szívjunk nagyokat a friss levegőből tüdőnk érdekében. Finomra reszelt, citrommal megöntözött nyers répát javasol idegeink és testünk üdítésére, gyomrunk nyugtatására reszelt almát, a meghűlés elkerülésére pedig narancs- vagy citromlevet. Espresso című, 1940-ben készült írásában már egy jóval könnyedebb és bohémebb témát járt körül: a kávéházak és az akkor új jelenségnek számító presszók világát hasonlította össze.

Remek meglátásain túl érdekes adalékkal szolgál a presszók akkori kínálatról: „Legtöbbje nem is mér szeszes italokat, csak feketét, aztán szörpöket, limonádét, meg afféle divatos vitaminos szörtyögni-valókat, paradicsomlevet, borsozott paprikalevet. Az espresso, mint látod, rövid tartózkodásra berendezett helyiség: az asztalok kicsinyek, s én, mint kávéházi méretekhez szokott, békebeli kövér ember, félszegen tudok csak elhelyezkedni itt, e liliputi székeken, melyekről mindig lelógok kissé; úgy kell nekem… Aztán bárpult van itt, nikkel-gépezettel, melyből villanyerő sajtolja ki a mérges-forró feketét. Van itt egy antialkoholista bár-man is, aki kezeli a kávégépet, gyártja a szirupokat, keni az apró sandwich-eket.”

   

Természetesen leghíresebb művéből, az Egy polgár vallomásaiból nem maradhatott ki az étkezés. Visszaemlékezik a spájzra, ahol „élelmiszerek óriási készleteit” halmozták fel, valamint a családi reggelikre. Utóbbit ünnepséghez hasonlította, aminek méltóságát legfeljebb az törte meg, ha édesanyja a magyar vaj helyett mást tett az asztalra: „takarékossági szempontból, vagy a jó ég tudja miért, dán vajat vásárolt néha, s emlékszem egy hajnali drámára is, amikor apám meggyanította ezt az ármányt, felkelt a reggelizőasztaltól, s a dán vajat a klozetba dobta!” Az otthon ízeit egyébként bőséges, zsíros magyar konyhaként jellemzi.

Ha irodalom és étel kapcsolatáról beszélünk, megkerülhetetlen a számos felvidéki vonatkozással bíró Krúdy Gyula. Neve az ún. gyomornovellái és az azok alapján készült Szindbád című film révén mára egybeforrt a gasztronómiával. Márai az iránta érzett tiszteleteként megírt Szindbád hazamegy című regényével még mesterén is túlnőtt. Ebben olvashatjuk az alábbi, a magyar ember és az ételek kapcsolatát hajszálpontosan összefoglaló sorokat:

„Szindbád ebédelt, s tudta közben, hogy csak az ostoba és irigy, érzéketlen, botfülű, vásott ínyű ember nem érzékeli a vendéglők és fogadók pörköltillatában, savanyú sörszagában ugyanazt az életérzést, mely eltölti a magyart, mikor Vörösmarty verseit olvassa vagy Szinyei Merse tájképeit nézi.”