Nyitókép: Andruskó Imre Fb-oldala

 

A komáromi Selye János Gimnáziumban pár nappal karácsony előtt emléktáblát avattak Gáspár Tibor tanár úr tiszteletére. Az eseményt Andruskó Imre, a gimnázium igazgatója adta hírül számunkra.

 

Az emléktábla a gimnázium 2. emeleti folyosóján került elhelyezésre, amelyen a következő szöveg áll:

 

Emlékül a Gimnázium magyar nyelv és irodalom–történelem szakos tanárának áldozatos pedagógiai munkásságáért, több évtizedes tehetséggondozásáért, a felvidéki magyarság melletti bátor kiállásáért.

 hirdetes_810x300  

 

GÁSPÁR TIBOR

1928–2011

Kulcsod szülötte, Pápa és Pozsony diákja, 48 évig a komáromi magyar gimnázium tanára.
Állíttatták 2022-ben a Gimnázium egykori hálás diákjai, tantestülete és igazgatósága.

 

Az emléktábla ünnepi átadása. Kép forrása: Andruskó Imre Fb-oldala

 

A szép emlékező ünnepségen sajnos nem tudtam személyesen jelen lenni, mert egy vírus éppen erősebb volt saját szervezetemnél, de talán jobb is így, mert a helyzet arra ösztönöz, hogy saját emlékeimet idézzem fel legkedvesebb tanáromról.

 

 A sors kegyeltjének tartom magam, amiért e nagyszerű ember tanítványa lehettem.

 

1969–1973 között voltam a komáromi Magyar Tannyelvű Gimnázium diákja, a legelső négyéves évfolyamban, ahol 42 lány zsibongott az osztályteremben. Gáspár Tibor tanár úr (aki ekkor sajnos a többi pedagógussal együtt a korparancs szerint kötelezően elvtársnak szólíttatott) élete derekán járt, nagy élettapasztalattal, hatalmas tudással, emberi szívvel. Természetes közvetlenséggel viszonyult hozzánk, s ezáltal olyan közel éreztük magunkhoz, mint egy igazi barátot. Mindemellett magasan felnéztünk rá, maximálisan tiszteltük és a rajongásig szerettük. Ha szóba került, csakis így emlegettük: a drága Gazsi.

 

Emlékszem, ha másik iskolát látogató lánytársaimnak áradoztam az ő nagyszerűségéről, azonnal egy Alain Delont képzeltek el, ám amikor fotót mutattam róla (mert ezt is szereztem, de erről majd később), csalódtak, és értetlenül néztek rám, mert külső megjelenésében egy átlagos középkorú férfit mutatott a kép. Semmi extra.

 

Gáspár Tibor tanár úr számunkra nem csupán történelmet, de a legelső négyéves évfolyam humán tagozatú osztályának tanterve szerint esztétikát és művészettörténetet is tanított, aminek köszönhetően olyan klasszikus műveltséget adott át, amilyet ő saját magában felépített, református lelkészi családi hátterének, a Pápai Református Kollégium, majd pedig a Comenius Egyetemnek köszönhetően.

 

Így adódott a lehetőség, hogy ismereteinek közvetítésével betekintést nyertünk az művészetek egyes korszakaiba és irányzataiba, az építészeti stílusok koronkénti sokszínűségébe, a komolyzene varázslatos világába. Általa nagyszerű, különleges élményekhez jutottunk, így adatott meg például, hogy mi, tini lányok, akik csupán a könnyűzene világában voltunk otthon, eljutottunk a budapesti Operaházba, és egy délelőtti főpróbán láthattuk Puccini Pillangókisasszonyát, és csak ámultunk, hogy ilyen gyönyörűség is létezik, értve ezt az épületre, a színpadi produkcióra, a zene nagyszerűségére.

 

A történelemórái pedig mindent fölülmúltak. Úgy adott elő, úgy magyarázott a gimnáziumi osztályteremben, mint egyetemi hallgatóknak, hévvel, lendülettel, élvezettel – és ezzel ment el a tanóra első fele. A hátramaradt időben pedig tekintettel képességeinkre, lediktálta számunkra a tananyag lényegét, amit el kellett sajátítani.

 

Az órákra egy irattartóba fűzött hatalmas paksamétával érkezett, valószínűleg ebben lehettek az előkészületei, amibe csakis az óra legelején nézett bele, aztán előadta az új tananyagot, végül a padsorok között sétálva tollba mondta annak összefoglalását. Semmiféle tankönyvet nem használt, (én magyarországira sem emlékszem – a későbbiekben lehet, hogy volt ilyen) a négy év folyamán mindent fejből diktált, saját tudásának tárházából.

 

Általában az én írásom tempóját figyelte, és ahhoz igazította a diktálás menetét, mert közvetlenül a katedra mögötti legelső padban ültem. Időnként egy-egy fölpillantással jeleztem, hogy a szöveg leírattatott. Büszkeség töltött el, hogy apró közreműködéssel segítem a folyamatosságot, de csak úgy magamban, belülről érezve ezt az örömet, mert nagyon csöndes, szerény kislány voltam. Ha a tanár úr egy hosszabb körmondat végére ért, ilyenkor hozzám fordult: Mari, légy szíves, olvassad föl az utolsó mondatot!  Így tudta kötni az elmondottakat az anyag további részéhez. Megtiszteltetés volt számomra ez az együttműködés, jó érzés, mintha csak megsejtette volna bennem a leendő pedagógust.

 

Mint ahogy főiskolai módszerrel adott elő, ugyanúgy főiskolai módszerrel feleltetett bennünket. A féléves zárókonferenciák előtt délutánonként vizsgáztatott, saját szabadidejében, mindenféle tanári honorárium nélkül. Egyszerre 5-6 diáklányt rendelt be a kabinjába, ahol sorba ültetett bennünket, és számot kellett adnunk féléves tudásunkról. De tételeket nem húztunk, mindnyájunknak kérdéseket tett fel, az összes átvett tananyagból. Sosem féltünk, inkább csak tinilányos izgalommal mentünk a vizsgákra, és soha senki nem sírt, és nem volt elégedetlen a kapott érdemjegyével. Ennek az alapos felkészítésnek köszönhetően negyedik osztályban, érettségi előtt a 42 lány túlnyomó többsége a történelmet választotta kötelezően választható érettségi tantárgyul, csupán 4–5 tanuló volt, aki más mellett döntött.

 

A tanár úr kabinja egy nagyon egyszerű helyiség volt, teli hatalmas polcokkal, néhány nagy, régi asztallal, egyszerű fa székekkel és regiment könyvvel. A terem falai nem is téglából készültek, hanem tán deszkából, vagy műanyag kartonból eszkábálták össze, valamikor régen, a lépcsőház felső fordulójában, valószínűleg teremhiány miatt.

 

A jelenkor utóbbi éveiben a gimnázium épületében nagyszerű felújítások mentek végbe, így történt, hogy az egykori mesés kabin likvidálásra került, de Gáspár Tibor tanár úrnak már sok éve úgy sem volt rá szüksége. Tudását pedig diákok ezreibe plántálta, hogy nemzedékek hasznára váljon. Most a kabin helyét az emléktábla jelzi.

 

 

Egyébként ezt a könyvekkel telizsúfolt kabint tarthatta valódi otthonának, mert reggeltől estig itt tartózkodott, csak sötétedéskor indult hazafelé, kerékpárján, négyes lakótelepi lakásába, a Vág-híd irányába. Ezt a városi lakótelepi életteret simán panelkoporsónak titulálta, bizonyára annak lélektelensége miatt, ahol gyakori esetben a szomszédok sem ismerik egymást.

 

Időnkét előfordult, hogy tanítás után bepillantott az osztálytermünkbe, van-e ott ráérős, buszra várakozó bejáró (falusi) kislány, s ilyenkor megkért bennünket, hoznánk-e neki a Priorból 10 deka szalámit 2 kiflivel, uzsonnára. Boldogok voltunk, repestünk az örömtől, ha ilyen apró szolgálatot tehettünk számára.

 

Fontos még arról szólni, hogy abban az időben a világtörténelmet, és Csehszlovákia történelmét tanultuk alapos részletességgel, Magyarország történelmére (és földrajzára) csupán annyi óraszámot engedélyezett az előírt tanterv, mint akármelyik más szocialista országra, például Bulgáriára, Romániára.

 

Osztálykiránduláson Gáspár Tibor tanár úrral, és osztályfőnökünkkel, Bocska Júliával (talán 1972)

 

De Gáspár Tibor tanár úr, a drága Gazsi, mindenre talált megoldást. Már első osztályos korunkban elvitt bennünket Pozsonyba kirándulni, és a Vár alatt elmondta, hogy a török hódoltság idején 1536-tól Pozsony Magyarország fővárosa volt, így a legfontosabb állami intézmények székhelyévé vált, és itt őrizték a Szent Koronát is, valamint 1848-ig itt tartották a magyar országgyűléseket. Megmutatta számunkra a Koronázó templomot (Szt. Márton-dóm), ahol a magyar királyokat koronázták, és a település legelső dokumentált idejéből fontosnak tartotta megemlíteni azt is, hogy 907-ben itt zajlott a magyar honfoglalást lezáró pozsonyi csata. Gáspár Tibor tanár úr így plántálta belénk a magyar hazafiasságot, a nemzeti öntudatot, az önmeghatározást.

 

Amikor pedig Csehszlovákia történelméről tanultunk, s ezen belül a huszita mozgalomról, egyhetes csehországi tanulmányútra vitt bennünket, osztályfőnökünkkel együtt, és sok szép várost bejárva megláthattuk a csehek (és szlovákok) csodálatos fővárosát, Prágát, amely a reformáció jelentős színhelye is volt, majd Tábort, a husziták egykori kiemelt központját.  A téma adta a lehetőséget, hogy nyíltan lehetett beszélni, hitről, vallásról, Istenről.

 

Ezen a városnéző tanulmányúton számos építészeti stílust is szemlére vettünk, minta a román, a gótikus, reneszánsz, barokk, rokokó, klasszicista.

 

Nagyszerű kirándulás volt, a gazdag történelmi ismeretek mellett a természet szépségeire is maradt idő. Megcsodálhattuk a Macocha-barlangot, ahol csónakkal haladtunk végig egy földalatti folyón. Kirándulásaim egyik legszebb emlékének tekintem a mai is, abban az időben pedig csúcsélménynek számított, hiszen a legtöbben nem igazán jutottunk túlságosan távol szülőfalunk határától, és már maga a komáromi gimnáziumi lét is a sors jótékony adományának számított.

 

Ezen a nagyszerű kiránduláson egyik osztálytársunk titkon lefotózta a tanár urat, nagy érték volt akkortájt ilyen kép, hiszen egyedi példánynak számított, nem létezett még digitális változat. Hát, ezt a fotót vásároltam meg, Zsuzsanna nevű osztálytársamtól. Csakis részemről volt jó üzlet, mert Zsuzsanna máig bánja, és emlegeti, hogy egy darab prés-sajtért adta el ő a drága Gazsit, ugyanúgy, mint a bibliai Ézsau egy tál lencséért Jákobnak az elsőszülöttség jogát. Én meg egyébként sem szerettem a prés-sajtot, amit otthonról tízóraira kaptam, így csupán néhány órai éhezés árán szereztem meg a máig őrzött fotót.

 

Gáspár Tibor tanár úr – archív felvétel, Buday Mária

 

Most éppen fél évszázad távlatából tekintettem vissza az egykori eseményekre, mint hajdani diáklány, hogy képet bírjak formálni arról a csúcstanárról, akit rajongásig szerettünk.

 

Majdnem 4 évig tanított bennünket, ebből összesen 2 – 3 hónap hiányzott, amikor egy pozsonyi minisztériumi hivatal betöltésére kérték fel, és ekkor, végtelen szomorúságunkra elköszönt tőlünk. Valamikor az 1970 – 72 közti időszakban, ősszel történhetett, nem emlékszem, pontosan mikor, másodikosok, vagy harmadikosok lehettünk.

 

De mit ad Isten! Nagy a valószínűsége, hogy Gáspár Tibor tanár úr a minisztériumi feladatkört nem találhatta a személyére szabottnak, így egy-két hónap elteltével hátat fordított az intézménynek, és visszajött tanítani.

 

Hatalmas öröm töltött el bennünket, amikor meghallottuk visszaérkezésének hírét, aztán pedig nemsokára hidegzuhany és végtelen szomorúság, a harag, a kétségbeesés hulláma, hiszen rövidesen tudtunkra jutott, hogy bennünket már nem fog tanítani, mert jelenleg másképp állították össze az órarendet.

 

Mi diáklányok elsőként a tanár urat kérdeztük meg a kialakult helyzetről, és elmondta, hogy ez nem a saját döntése, az órarend összeállításába nincs beleszólása. Ez kissé megnyugtatott bennünket, de haragunk az intézkedés ellen nőttön-nőtt, így az osztályfőnökünkhöz fordultunk panaszunkkal, és megkértük őt tolmácsolja az iskolaigazgató felé elégedetlenségünket, mert ezt a döntést roppant igazságtalannak véljük.

 

Mindannak ellenére, hogy így is egy nagynevű, jó tanár oktatta a történelmet. De mi Gáspár Tibor tanár urat akartuk visszakapni! Osztályfőnökünk hajlandó volt kérésünk tolmácsolására, s egyúttal javaslatot is adott, hogy diák-küldöttséggel mi magunk is forduljunk a gimnázium igazgatójához, Horváth Józsefhez. És lássatok csodát! A kis diáklányok célt értek, és mi visszakaptuk kedvenc tanárunkat, Gáspár Tibor tanár urat.

 

A kommunizmus évtizedei alatt nem lehetett könnyű sorsa. Emlékszem, egyik történelem óra alatt idegen civil ruhás férfiú kopogott, s nyitott be az osztályba, aki csöndes, határozott hangon megkérte őt, fáradjon ki a teremből. Én az első padból az ajtónyíláson át láttam, hogy másik férfi is áll a folyosón. Gáspár Tibor tanár úr kiment, és pár perc múlva visszajött egy pillanat erejéig. Természetes, nyugodt hangon szólt, úgy, mint máskor:

 

– Maradjatok a helyeteken, szépen, csöndben, nekem most el kell mennem …

 

Néhány pillanatig álmélkodva, döbbenten néztünk, nem szokott ő ilyet tenni, aztán persze örültünk a hirtelen jött szabadságnak, ahogy tini lányoknál ez természetes.

 

Ha csak sejtettük volna, hogy Őt akkor a titkos rendőrség vitte el, és egy kihallgatáson nagyon nehéz órákat kellett kiállnia, az igazságosság nevében, jól megelőzve a bársonyos forradalmat, bizonyára szembeszálltunk volna a hatalommal.

 

Most ismét kimondom, ahogy Oláh Ica néninél is kimondtam, Gáspár Tibor tanár úr nem csupán emléktáblát, de szobrot érdemel. Hiszen nem kevesebb ő irodalmi nagyjainknál, akik alkotásaikkal nemzetet neveltek. Ő ugyanezt tette, nap, mint nap, közvetlenül, fél évszázadon át. Tudással, műveltséggel vértezte fel tanítványait, kisebbségi sorban élő nemzetrészt nevelt magyarságra, tisztességre, emberszeretetre, becsületre.

 

 

Az említett időszakban a komáromi Magyar Tannyelvű Gimnázium tanári karának nagyon sok kiválósága nevelt bennünket, végszavam tehát ne hangozzék a többiek hátrányára:

 

A Mont Blanc csúcsa volt Ő, aki a hegyóriások közül is kiemelkedik.

 

Buday Mária

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 7 olvasónak tetszik ez a cikk.