Az ismeretlenség útján. Emlékezés a holokauszt losonci áldozatairól

A losonci zsinagógában idén is megemlékeztek a városból elhurcolt zsidó lakosokról. A holokauszt és a faji erőszak áldozatainak szlovákiai emléknapja alkalmából megtartott rendezvényt a losonci Városi hivatal készítette elő társrendezőivel.

A megemlékezés első részében a zsinagóga melletti parkban elhelyezték azon áldozatok neveinek emléktábláit, akik vezetékneve „B” betűvel kezdődött. Az emléktáblát Gály Katalin leplezte le.

   

A megfogalmazott elvek szerint az áldozatok további neveit tartalmazó táblák a következő években kerülnek majd elhelyezésre.  Bárhogyan nézem, ez nem a legszerencsésebb megoldás, hiszen a losonci zsidó lakosokat vezetékneveik kezdőbetűiktől függetlenül egyszerre, 1944 májusában zárták a losonci getto falai közé, majd hurcolták el őket onnan az Auswitzi haláltáborba június első felében. Nem volt kivétel! A „W“ betűs áldozatok utódainak és az emlékezőknek így több, mint 20 évet kell még várniuk arra, hogy nevükhöz oda lehessen tenni a megemlékezés köveit, virágait.

A rendezvény második részében a holokauszt losonci időszakával (is) foglalkozó könyveket mutattak be.

A losonci származású írónő, L. Gály Olga (1921-2012) megpróbáltatásait egy önéletrajzi ihletésű Nemý vták (2003) c. regényében foglalta össze, melynek magyar kiadása Néma madár (2004) címmel Losoncon jelent meg. Az írónő apja Bra­un Gyu­la, la­ka­tos volt, aki a losonci neológ zsinagóga építésekor (1924-25) az összes vas és rekonstrukciós munkát végezte.

L. Gály Olgának (és családjának) zsidó származásak miatt 1944 májusában kellett a, losonci gettóba mennie, ahonnan baráti segítséggel sikerült megszöknie. A könyvet  és szerzőjét leánya Gály Katalin mutatta be, aki egy részletet is felolvasott a regényből. Felelevenítve azt az eseménysort, amikor a  főhős lehetőséget kapott arra, hogy nem kis kockázattal, de kiszökhetett a gettóból. Nem volt a könnyű döntés, hiszen a szüleit a gettó falai között kellett hagynia.

Ugyancsak önéletrajzi, a Losonctól-Losoncig c. magyar és német megjelent regényében foglalta össze a holokauszt  időszakát a Freyburgban (Németország) élő Hidasi József, aki ezen időszak utolsó élő tanúinak egyike. A nagy távolság miatt nem tudott Losoncra utazni, ezért levélben üdvözölte a jelenlévőket. Gondolatait szlovák nyelven Böszörményi István tolmácsolta, aki a könyvvel és annak tartalmával is megismertette a  résztvevőket.

Elmondta azt is, hogy Hidasi József még gyermekkorában belépett a református egyházközségbe, mely alkalomkor az egyház lelkészétől (B. István édesapja, B. László) egy bibliát kapott ajándékba, melyet azután mindig magával hordott. Ez vele együtt túlélte a gettót, a munkatábort, a felszabadulást, rövid visszatérését Losoncra, a budapesti éveket, majd kalandos útját a világban. Jelenleg is ott van az éjjeliszekrényén.  Hidasi József eredeti, magyarul írt megemlékezését cikkünk végén olvashatják.

A szlovák könyvpiac legnagyobb sikerét érte el Veroniky Homolová – Tóthová a Mengele leánya  (Mengeleho dievča) c. könyvével – alig néhány hét alatt több mint tízezer példányt adtak el belőle. A losonci származású írónő 2016 legjobb szlovákiai írója lett. Azóta  elkészült a  könyv cseh nyelvű fordítása, jelenleg a francia nyelvű kiadás van előkészületben. Mint elhangzott, tervezik a lengyel és magyar nyelvű kiadását is.

A szerzőnőt, aki egyben a rendezvény moderátora is volt, a losonci gimnázium egyik diákja kérdezte arról, hogyan ismerkedett meg a kötet főszereplőjével, a losonci Fischer Stern Violával. Egyik kérdésre válaszolva az írónő elmondta, hogy a könyvet a nehéz, tragikus tartalma ellenére egyre fiatalabbak is olvassák. Számos iskolában megtartott találkozókon sokszor volt alkalma beszélgetni a fiatal generáció tagjaival. A kötet legfiatalabb olvasója, aki megkereste őt, s akit ismer, mindössze 11 éves.

A negyedik, bemutatott könyv szerzőnője a Drezdában élő Agáta Schindler zenetudós, aki azon zenei szerzők, zenészek életére összpontosítja a figyelmét, akik az 1933-1945-ös időszakban ki voltak téve a nemzeti szocialisták üldöztetésének. 2007-ben a Hudobný život (Zenei élet) részére egy sorozatot készített Zene az élet és halál között címmel. Egy évvel korábban jelent meg a Kis könycsepp (Malá slzička) c. kötete, melyben a fentebb jelzett időszakban üldözött 7 zenész, énekes életét dolgozta fel. Ezek egyike volt Bokor Margit, a losonci származású szopránénekes aki tehetségének köszönhetően a világ legismertebb operáinak lett/volt az énekese.

Bokor Margit Losoncon, zsidó családban született 1900. április 2-án. Zenei tanulmányait a budapesti zeneakadémián és Budapesten végezte. 1928-ban a lipcsei operában mutatkozott be, majd a drezdai Semperoperához szerződött. 1933-ban már Bécsben szerepelt, ahonnan származása miatt 1938-ban elbocsátották. Ezután egy rövid időt Párizsban élt, ahonnan 1939-ben Amerikába ment, ahol szinte minden jelentős operatársulattal fellépett. 1947-ben az akkor induló New York City Operához szerződött, de itt súlyos betegsége miatt csak rövid időt tölthetett el. Korai halála emlékére barátai a Columbia Egyetemen rákkutatási alapítványt hoztak létre az emlékére (Margit Bokor Memorial Fund for Cancer Research).

A rendezvényt a pozsonyi Pressburger Klezmer Band koncertje zárta, amelyen a legújabb CD-jükön található balladák csendülnek fel Juraj Adamuščin és a losonci Ivana Ecetová énekesek közreműködésével.

A minden tekintetben jól előkészített megemlékezés egyetlen „szépséghibája“ volt, hogy a bemutatott szereplői, beleértve a losonci holokauszt közel 1500 áldozatát is magyar anyanyelvűek voltak, de ez a tény semmilyen formában nem jelent meg a műsorban.

Hidasi József megemlékezése (magyar nyelven íródott):

A Holocaust emléke Losoncon. a Losonctól-Losoncig (2008) című könyvem alapján.

Üdvözletem küldöm a tisztelt érdeklődő közönséget. Ma már nagyon kevesen vagyunk az élők között, kik még emlékezni tudunk arra a sötét világra, melyben ez az európai tragédia, többek között Losoncot is elérte. Azok, akik még élnek, ezt a tragikus eseményt gyermekfejjel élték át, segítő kezek, vagy szerencsés körülmények révén. A végső fázisban mentőakciók sora adott sok fiatalnak menedéket a túléléshez. Nem sejthettem, hogy a losonci gettóból való elszabadulásom nekem is egy életre szóló vándorbotot ad a kezembe.

Már 74 éve van annak, amikor tizenöt éves fejjel, sok-sok viszontagság után, a halál torkából visszatérhettem arra a földre, ahol őseim generációi gyökereztek, s ott, mint egy Nógrád. megyei nagycsalád egyetlen túlélő tagja, családom emlékével a szívemben, szerettem volna életem fonalát ismét felvenni. Azonban hiába vártam vissza őket, nem jöttek. A kirabolt szülői házat, a hiányzó családi légkört magam egyedül visszaállítani nem tudtam,

Ma 74 év után, megint emlékezünk erre az időre, amit annak idején minél hamarabb szerettünk volna elfelejteni. A feledés csalóka vágy volt, hiszen a történtek tragikusságát, egy bukásra ítélt, lezárt korszak következményeit, akkor még nem tudtuk felmérni. A múlt tovább élt közöttünk. Tizenöt éves fejjel, a keleti front élményeivel, a katonai munkaszolgálat érett emberré tett engem. De szerencsés visszatértem után nem rendelkeztem a normális élethez szükséges élettapasztalattal. Otthonom nélkül az iskolapadot újra nyomni igen nehezemre esett. De bennem volt a vágy, hogy szüleim akaratát teljesítem, s érettségimet leteszem. 

Hogyan taszítottak bennünket ebbe a helyzetbe? A mindig lappangó antiszemitizmust a 19. század végén – a zsidóság emancipációja és felemelkedése után – ismét felerősödött. A zsidó származású polgárság nemcsak az üzleti és ipari, hanem a tudományos és kulturális életben is vezető pozíciókat hódított el. Bár vallásos élete eltompult, de felélénkült társadalmi szerepe. Fokozottan idomult környezetéhez, felvette szokásait, nyelvét, kultúráját, s mi több, azonosult a helybeli származásúak múltjával.

Őseim hasonlóképpen, hiszen régi nógrádi gyökerekkel bírtak. Az 1856-ban alapított cég felvirágzott, együtt nőtt Losonccal és környezetével. 1910-ben épült meg a híres, szecessziós-stílű családi fészkünk, mely elegáns belső kialakításával színvonalas társadalmi rendezvényeknek adott helyet. Ez a családi fészek, az anyagi jólét, s a hozzátartozó lokálpatriotizmus végül is végzetes motívummá vált a család tragédiájában. Béla nagyapám ignorálva, tehetetlenül, téves illúziókkal nézett a tragikus események elébe.

A 30-as évek végén már mindenki biztosra vette a Második Világháború kitörésének közelségét. Édesapám kivándorlásra gondolt – voltak ismerőseink, akik nem késlekedtek. s megint a vándorbotot választották. A Béla nagyapám számára elképzelhetetlennek tűnt – „hová is mehetnénk?” – ismételgette. S amikor a fenyegető hírek „a végső megoldást” emlegették, csak annyit mondott:

„Nálunk ez nem történhet meg, hiszen ezer év óta erre példa nem volt”. Az 1938-as ország-váltás után a magyar parlament éppen zsidótörvényeket fogadott el – amelyek fiatal lényemet ugyan nem érintették, amiért szüleim mindent meg is tettek –, melyek mind szorosabbra húzták a hurkot a zsidó polgárok nyaka köré. Ezek a lépések részben az egyre veszélyesebb „szövetséges” távoltartását, részben a hatalomgyakorlók belpolitikai érdekeit szolgálták. Mégis az elvesztett területek visszaszerzése egyre nagyobb áldozatokkal járt, majd a kirekesztett és megalázott állampolgárok feláldozásával végződött.

Magyarország politikája 1943 és 1944 között zsákutcába terelődött. Bár Kállay kormánya több ízben megtagadta a zsidó állampolgárok kiadatását. Nem tudtuk még, hogy Auschwitz létezik, de nem is akartuk tudni. Kállay időhúzó politikája hiábavaló volt, az ország sem önmagát, sem visszaszerzett területeit, sem a végzetes veszélynek kitett zsidó lakosságát nem tudta megmenteni.

A hátráló front mögött, közel egymillió zsidó húzódott még meg. Hitler számára egy tűrhetetlen állapot. Tény az, hogy a drámai március 19-e váratlanul ért bennünket, a rajtaütésszerű csapás bénítóan hatott és a magyar történetírás legveszteségesebb napját jelentette. Nemcsak százezrek vesztek el hónapok alatt, hanem az ország tekintélye is. Kiábrándítóan hatott az a tény is, hogy országszerte semmiféle komolyan vehető ellenállásnak nem volt jele.

A deportálás jelei, a gettósítások, hamar megnyilvánultak. A „zsidótalanítás” vidéken gyorsan és olyan szervezetten indult be, hogy arra eladdig példa nem volt. A német megszállók nagyon meg voltak elégedve a felügyeletük alatt működő hatóságokkal. Az „Endlösung”, azaz a végső megoldás végrehajtása igen sürgős lett. Hogy az miképpen zajlott le a már régóta megszállt területeken, arról nem voltak ismereteink.

Minden újabb intézkedést, ami megsemmisítésünket célozta meg, úgy tüntették fel, mintha az lenne az utolsó szándékuk. A losonci gettóba úgy költöztettek át, mintha az csupán a háború végéig szolgálna, miközben asszonyainkat a mezőgazdaságban fogják alkalmazni. A kiválasztott hatósági emberek jó munkája, a sajtó „helyeslő megítélése” biztosította azt, hogy a közvélemény, ha nem is helyeselte ezt a brutális eljárást, de tűrte, sőt sokan szükségesnek vélték.

A 2004 novemberében, Salgótarjánban emlékkiállítás rendeztek a következő c. alatt: „Befogadtattál és kitaszíttattál” – e biblikus idézet megrendítően jellemezte azt a fájdalmas történelmi folyamatot, amellyel nem tudunk elszámolni. Sem mi, a „kitaszítottak”, sem a „kitaszítók” és utódai. Az ország (monarchikus) alkotmányossága sokakat befogadott. Jöttek önkéntes bevándorlók, jöttek meghívottak, száműzöttek, szegény sorsúak és jogtalanul elítéltek. Boldogulásukra egyaránt megadatott a lehetőség.

A hosszú együttélés, a közös sorsvállalás ideje alatt a befogadottak kitörölhetetlen nyomokat hagytak ebben a városban is. Mély nyomokat a társadalom eszményi világában, hétköznapi szokásaiban, kulturális életében és beszédmódjában. Haláltáborok, kockázatos menekülések, kegyeleti tárgyak, sírkövek, az üres zsinagógák emléke súlyosan terhel minket. De a kiengesztelődés a múlttal nem jelent feledést, a megbékélés nem jelent hallgatást!

És ne feledjük el: A gyűlölet a tévhit talajából táplálkozik, milliók elnyomását, üldözését, halálát okozhatja. A gyűlölet a politika fegyvere is, képes kiolthatatlanul azt egy gondokkal küzdő társadalomba betáplálni. A közös gyűlölet a téves politika eszköze, amivel törvényesen is távozásra kényszeríthetem a társadalomnak jelentős alkotórészét.

A zsidóság túlélő tagjai – a kimerítő küzdelem után –, erejüket vesztve nem voltak képesek megvédeni még azt a keveset sem, amelyet az ideológiai rabló hadjáratok után még megtaláltak. A csalódás után a kivándorlás lehetősége foglalkoztatta őket. A zsidóság sorsa minden ország történetének, nemzeti múltjának része, hiszen tragédiája az egész társadalom arculatát változtatta meg. A zsidó polgárság története összefügg a Habsburg Birodalom európaiasságával. Emlékezete kitörölhetetlen szimbóluma a modern világ felemelkedésének – és borzalmas elmúlásnak. Hiányzik az, amit a nemzetiszocialista erők mindnyájunk kárára oly rövid idő alatt fanatikus módon megsemmisítettek.

Én, aki még az élők között vagyok, 74 év elmúltával üzenetet küldhetek szeretett szülővárosomnak, amelyhez szép gyerekkori élmények is kötnek. A sors különös játéka folytán ’44 júniusa elején elhagyhattam a halálraítélteket, közel tizenöt évesen gyerekszobámból kikerültem a kárpáti frontra, mely meglepő módon menedékül szolgált, onnan kalandos úton, ’44 októberében Budapestre jutottam, – majd ott megélve a megmentő frontváltást – Losoncra. 

Tizenöt évesen a történelem részese lettem. Nem tudhattam, hogy merre visz az út, mire leszek egyedül képes, hiszen a hátam mögött megsemmisítették a múltamat. Tudomásul kellett vennem, hogy családom története lezárult, s egy más élet várt rám… Könyvem még választ adhat önöknek néhány kérdésre.

Csak mindnyájunk közös akarata adhat reményt arra, hogy a gyűlölet soha többé ne lehessen a politikai célok eszköze.

Szívélyes üdvözlettel Hidasi-Heksch József

Puntigán Jószef