Csontváry nyomában jártunk a Felvidéken II.

Folytatjuk utunkat Csontváry Kosztka Tivadar nyomában… Íme a második rész! 

Csontváry nyomában jártunk a Felvidéken I.

Utunkat folytatva valamivel több, mint  félóra kellett ahhoz, hogy Ótátrafüreden, a parkolóban álljon meg a busz.

   

Közben W. Barna Erika, grafológus tartott előadást a közelmúltban megjelent „A sorssal nem lehet tréfálni. Csontváry Kosztka Tivadar személyiségéről írásai és kézírása alapján” c. könyve alapján. A szerző ebben több mint húszéves kutatásai eredményeit foglalta össze, megállapítva, hogy Csontváry írása alapjaiban azt árulja el, amit maga a festő az életében tett. Tudatosan készült a hivatására, s kiemelten értékes életművet hagyott maga után.

A megérkezésünk után kellett néhány perc, hogy a parkolóból eljussunk a Tarajkára vezető siklóhoz, s ahhoz is, hogy azután ki-ki eldöntse, hogy  gyalogosan, vagy a siklón (nem olcsó, de gyors) jut fel a Tarajkára, s onnan elindulva mit szeretne megtekinteni.

A többség Juhász Olgát, a kirándulás egyik szervezőjét követve először a kilátótoronyhoz ment. Csontváry írja az önéletrajzában:

„A nyarat a Magas Tátrában töltöttem s a Tarajkán a Szilágyi Dezső emlékénél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében; a középormon levő eleven sziklák világítása és a mélységnek kifejezhetetlen távlata hatott rám.”

A kilátótorony  helyén állt az idézetben említett, kőből és vasból készült emlékmű, melyet  Majunke Gedeon tervei szerint 1904. augusztus 8-án avattak fel, s helyezték el rajta  Szilágyi Dezső, egykori igazságügyi miniszter, a tátrai turizmus pártfogójának domborművét. Készítője Istók János szobrászművész volt.  Később ugyanide kerültek a tátrai turizmus további képviselőinek (Fischer Miklós (1932), id. dr. Szontagh Miklós (1937), Guhr Mihály és Dénes Ferenc) emléktáblái is. Ezeket  2. világháború után, a magyarellenes intézkedések részeként szétverték és eltávolították onnan.

A csúcsok és patakok viszont ugyanott vannak mint akkor. Az 1280 m tengerszint feletti magasságban álló  toronyból a fák takarása ellenére is csodálatos kilátás nyílik a tarpataki (Kis- és Nagy)  völgyre,  a festményen megörökített tátrai csúcsokra (Lomnici, Nagyszalóki)  és a fák között fehéren áttörő patak folyására és vízeséseire. A látvány aláfestő zenéjét a patakok zúgása játssza.

Csontváry azt is megfogalmazta, hogyan készült fel alkotása megfestéséhez: „Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet zenéjét.

Kirándulásokat tettem minden irányban, s kerestem a szépet, gyönyörködtem a nagyarányú távlatok mérhetetlenségében.

…

s nyáron ismét a Tátrában vagyok s kiszépítem az első rajzot, a Tarajkáról nézve a nagy vízesést; háttérben az összes ormokkal s a kiálló sziklákkal, de az egyméteres rajz ki nem elégített.

… máris útrakelve a Tátrában vagyok; de már a Tarajkán nem gondolkozom azon, hogyan festem meg a nagy Tátra látképét a vízeséssel. Még csak rajzpróbára sem került a dolog, hanem egyenesen a nagy vásznat távirati úton rendeltem meg. A festmény megvolt alapozva s a felkai parkban télire elraktározva.“

A festmény bal oldalán,  a ma is meglévő sétány folytatásában  jól látható egy tipikus tátrai szerkezetű épület, amely ma nincs ott. A mai Bilik menedékház (Bilikova chata) közelében, a sétány melletti információs tábla arról tájékoztat, hogy ott egykor egy fürdő (Wildbad Kohlbach) állott, úgy abban a formában, ahogyan azt Csontváry is megfestette.

A völgyben a csoport tagjainak többsége a Hosszú és a Nagy vízesést tekintette meg. Főleg az utóbbi  látványa egyszerűen csodálatos, nehezen lehet elszakadni tőle. Az Óriás vízesésre sajnos nem jutott idő, ill. csak néhányan vállalkoztak arra, hogy a rendelkezésre álló rövid időben nagyobbat túrázzanak.

A nap Kakaslomnicon (Veľká Lomnica), a település határában kiépített üdülőközpontban zárult, ahol átlagon felüli ellátású szobák, kedves vendéglátás várta a csoportot. Egyedüli „kifogásolnivaló” az volt, hogy este nem volt hol leülni és beszélgetni. A legközelebbi étterem a faluban volt nyitva, ahová több km-t  kellett gyalogolni.

A kirándulás egyik budapesti résztvevője Lajtai Péter javaslatára másnap „plusz” programmal indult a nap.

Kakaslomnicon található az 1280 körül épült, Alexandriai Szent Katalin tiszteletére felszentelt gótikus templom, melynek sekrestyéjében 1957-ben fedezték fel az értékes, 14. századbeli Szent László-legendáját ábrázoló freskókat. Ez a legrégebbi és legészakabbi Szent László ábrázolások egyike.

A képsor első és utolsó ciklusa hiányzik. Ezek akkor semmisültek meg, amikor a templom bővítésénél a korábbi kápolnát sekrestyévé alakították át. Akkor lebontották az eredeti fal egy részét, rajta a freskó jelzett részleteivel.

A Magyar szentek ábrázolás Szlovákia középkori templomaiban (Kovács László – Görföl Jenő) c. könyvben olvasható: „A leányrablás jelenetében a lány egészen kicsiny alakú, a harcosba és annak íjába kapaszkodik a kun mögött a nyeregben. A kun harcos hátrafelé nyilaz, balkézzel, miközben mellét átdöfi Szent László lándzsája, s arca felé is egy nyíl repül. A kun harcos szájából füst száll ki. A király lova világos, a kun harcosé sötét, vöröses árnyalatú. A Birkózás jelenetben Szent László Krisztusra emlékeztető arccal, koronásan, glóriával jelenik meg, míg a kun arca sötét. Lábával éppen rálépni készül a király lábára, amikor hátulról a leány lesújt rá a bárddal, s elvágja a horgas inát. Az arcok kidolgozásában is különbség van: Szent Lászlóé méltóságteljes, a kuné indulatos.

… Az utolsó ábrázolt jelenetben Szent László vörös, hosszú hajánál fogva tartja a már halott kun fejét, akinek nyakát a leány – immár nagyobb méretű alakban ábrázolva – karddal levágta. A leány maga előtt tartott, felemelt karddal áll előtte, felette olvasható a neve: „Ladiva est ita”. A kép alapján elfogadható, hogy a szemben álló két harcos, a fehérlovas, glóriás Szent László és a kun vezér a maga sötét lovával, füstöt okádó, eltorzult arcával és különös, a dárdaszúrást túlélő erejével két, egymással szembenálló princípium, a Jó és a Rossz szimbóluma”.

Így ugyan kevesebb idő jutott Selmecbányára, de a templom és egyedi értéke megérte ezt a „veszteséget”.

Selmecbányához közeledve, Bélabányán Ľubomír Hoffmayer, selmescbányai  idegenvezető várta a csoportot. Kérésünk az volt, hogy vezessen el minket arra a pontra, ahonnan Csontvráy megfestette, megfesthette a Selmecbánya látképe c. alkotását.

Egy meglehetősen meredek dombon kapaszkodtunk fel Selmecbánya fölé, a Vörös kút (Červená studňa) nevezetű domb tetejére. Itt találkoznak a Vihnyéből és Hodrusbányáról vezető utak, s ez a kiindulópontja több, a túrázók, kerékpárosok, télen pedig a sífutók számára készült tanösvénynek. A tájékozódást  információs táblák segítik, sajnos a szövegük magyar nyelven nem olvasható!  A helyi megnevezés onnan származik, hogy amikor Thököly Imre hadserege elfogta és lefejezte az itt élő Katuni János jezsuita papot, annak vére vörösre festette a tó vizét. Közelében áll  a pap keresztje, amely erre az eseményre emlékeztet.

A tónak alacsony, de állandó vízszintje van. Magasan helyezkedik el, így a helyiek télen jégkorongot játszanak itt.

Számos történelmi adat mellett elhangzott, hogy a Selmeci hegyekben a 17. és a 18. század folyamán  több mint 66 bányatavat alakítottak ki. Ezek nagy része az idők folyamán eltűnt, megsemmisült. Jelenleg 24 „tajch” azaz bányató van, melyeket üdülésre, pihenésre,  ivóvízellátásra használnak.

A bányatavak közül számunkra a legérdekesebb az Ottergrund, mert ennek környezetében van az a pont, ahonnan az ideérkező látogató szinte ugyanazt a képet láthatja, mint azt Csontváry is tehette alkotása közben.

Csontváry írja az önéletrajzában:

„… Pompejiben festettem a „porta principalét”, a Have-t napút-színekkel, s egy nagyarányú naplementét is gyakorlatnak kiszemeltem.

Innen rándultam ki Capri szigetére, a kék barlang megtekintésére – Vico, Sorrento, Amalfi, Posilio szépségeinek megfigyelésére, s amikor mindezeket végig tanulmányoztam, tavasszal Spalato, Salome s Trau vidékére rándultam, ahol a napút-motívumokban válogathattam; a nyarat Selmecbányán töltöttem; a város megfestése után a budapesti keleti pályaudvar éjjeli világítása kötötte le figyelmemet, azután Bosznia-Hercegovinát kellett elővennem.“

Az Ottergrund bányató a Selmeci-hegység legmagasabban található tava (801 m). A Vöröskúttól egy könnyen bejárható tanösvényen (žila Terézia / Kapusta Milan) érhető el. Szemben vele látható a Kálvária, a selmeci főiskolák, az óvár, a templomok, a bal oldali részében az ősi Selmecbánya település dombja ill. a korabeli bányák meddőhányói. Túlzás nélkül lehet állítani, s ezt az idegenvezető többször is megerősítette, hogy az innn van legszebb kilátás Selmecbányára.

A bányatavat 1746-ban alakították ki, a víz mélysége 6.6 m, víztartalma 25300 m³. Vizét eredetileg vízszivattyú működtetésére használták, a későbbi idők folyamán ivóvíz forrásaként is szolgált. A környező fenyőket az 1890-es években ültették ki. Az egyik legenda szerint a partján álló deszkabódé építkezésekor egy szerzetest falaztak be az alapjába, hogy annak szellem védje a helyet és a működését.

Szó esett a Csontváry festményen látható „E” betűről is, mely szintén nem a képzelet szülötte. Történetét Juhász Olga mondta el. A jelet  Erzsébet királyné tiszteletére alakították ki. Az alkotás hossza 115 m, alsó szára 55, a középső 25 méter, a bordaszélessége pedig 15 m. Kialakításakor a jelet olyan szögben fordították el, hogy az távolról egy szabályos betűt mutasson.

A beszámolók egy része arról is tudósított, hogy a tarvágást később vörösfenyővel ültették be. A lombhullató fa azután ősszel rajzolta ki a domboldalon az emlékjelet.

Maga a tanösvény kb. 6,1 km hosszú, amely Selmecbánya központjába vezetett. Ezt a csoport buszon tette meg, ahol a résztvevők sétálhattak a város történelmi központjában.

A kirándulás utolsó megállója Gács, a két nappal korábban felavatott emléktábla és az egykori gyógyszertár épülete volt. Történetéből legyen itt és most elég annyi, hogy Kosztka Tivadar 1884. decemberében nyitotta meg gyógyszertárát, melyet közel tíz éven keresztül maga vezetett. Miután bérbe adta, lényegében élete végéig, az 1919. június 21-i haláláig annak jövedelméből élt. Ez biztosította számára utazásainak anyagi hátterét is. A táblához két koszorú került, egyet a csoport, egyet pedig egy éppen akkor odaérkező szlovákiai látogató helyezett el.

Puntigán József