A legnehezebb csata – Doni Hősök Emlékmenet (Beszámoló képekkel)

A Magyar Tartalékosok Szövetsége huszadik alkalommal szervezte meg a Doni Emlékmenetet, melynek nógrád megyei szakaszát a karancsberényi Kopóbérci Palócok Hagyományőrző és Kulturális Egyesülete készítette elő vitéz  Oravecz Zoltán elnök irányítása alatt.

Az egyesület a Losonci Magyar Királyi  23. gyalogezred hagyományainak őrzését vállalta magára.

„Úgy gondolom, hogy a doni katasztrófa áldozatai megérdemlik azt, hogy egy ilyen megemlékezéssel is gondoljunk rájuk és hőstettükre. Sajnos személyes érintettségem is van, ezért szívügyemnek tekintem a rendezvényt“

   

– mondta. Résztvevői a Karanacslapujtő – Karancsberény – Salgótarján mintegy 10 kilométeres útvonalát tették meg.

Az emlékmenet indulása előtt Somoskői Júlia hadnagy szólt a  20. doni hősök emléktúrájának útbaindításáról

„…Útjuk során példaként álljon Önök előtt a hazáért embertelen körülmények között, emberfeletti erővel küzdő bajtársaink emléke.”

– hangzott el többek között.

A rendezvény fővédnöke Benkő Tibor honvédelmi miniszter, nógrádi védnöke Skuczi Nándor, a Nógrád megyei közgyűlés elnöke volt. A menet moderátora, konferálója Fodor Brigitta, a Kopóbérci Palócok Hagyományőrző és Kulturális Egyesület egyik alapító tagja volt.

Múltidéző

Az ország csaknem egész területéről szerveződő 2. magyar hadsereg kötelékébe egy salgótarjáni alakulat, a helyőrség 53/3. zászlóalja is bekerült. A zászlóalj a VII. hadtest 20. könnyű hadosztályába nyert besorolást, azon belül is a losonci 23. gyalogezredbe. 1942. márciusától kezdődött még tartalékos állományának bevonultatása. A zászlóalj három puskás századból, egy géppuskás (nehézfegyver) századból és a zászlóalj közvetlenekből (távbeszélő szakasz és csapat vonatoszlop) szerveződött. A puskás századokat egyenként 12 db golyószóróval, valamint 2-2 db (20 mm-es) nehézpuskával, illetve (50 mm-es) gránátvetővel látták el. A géppuskás század fegyverzete 12 db Schwartzlose géppuskából, 4 db belga eredetű (47 mm-es) páncéltörő ágyúból és 4 db (81 mm-es) aknavetőből állott.

A zászlóalj, a felállításától számított legnagyobb létszámmal, 30 tiszttel és 964 fős legénységgel vonult ki Ukrajnába. Kivonuló parancsnoka Várnagy Károly őrnagy,  századparancsnokai Koppány Ottó, Csurgay Ferenc, Fejér Kálmán főhadnagyok, illetve Gerencsér Ágoston százados voltak. A tartalékos tiszti és legénységi állomány zömmel Nógrád vármegyéből – a Salgótarján és közvetlen környékéről, a pétervásári és a sziráki járás községeiből – származott. Egészen kis falvakból – Héhalom ,Sámsonháza, Baglyasalja – is hívtak be hadköteles embereket.

1942. június 21-én dr. Förster Kálmán, a város polgármestere ünnepélyes külsőségek közepette búcsúztatta a frontra elvonuló honvédeket. Ez alkalomra meghívó plakátot is nyomattak, amely a következőket tartalmazta:

„Az orosz harctérre vonuló házi zászlóaljunktól a város közönsége VII. hó 21-én (vasárnap) de. 11 órakor búcsúzik a Főtéren. Legyünk ott valamennyien! Lobogózzuk fel házainkat! Szombat este 8 órakor zenés takarodót az acélgyári zenekar, az ünnep reggelén 7 órakor zenés ébresztőt a bányatársulati levente zenekar szolgáltat, az országzászló díszőrségét a bányatársulati leventék adják…”

Az ünnepélyes búcsúvételkor a polgármester többek között a következőket mondta:

„Talán sohasem volt olyan jelentős ez a jelszó: Istenért és hazáért!, mint most, amikor a bolsevikok Istent és hazát tagadó hadával áll szemben a vallását és hazáját szerető, oltalmazó magyar honvéd…”

Magyar katona még olyan nehéz és mostoha körülmények között soha nem harcolt, mint a 2. magyar honvéd hadsereg katonái a doni téli csatában. Voltak alakulatai, magyar arcvonal első, január 12.-i áttörését követően két nap elteltével is védték az 1942 szeptemberi véres harcokban elfoglalt Sztorozsevoje községet. Az egri és losonci gyalogezred katonái szinte megmagyarázhatatlan, végsőkig való elszántsággal állták és verték vissza a szovjet csapatok embert pazarló, újra és újra megismételt rohamait. 1943. január 14.-én hajnalra azonban Sztorozsevojo védői is gyűrűbe kerültek, s csak a salgótarjáni zászlóalj, Szilágyi Dezső százados vezette csoportjának Veszelij Hutor felé végrehajtott ellenlökése következtében jutottak ki észak felé.

Karancslapujtő

Az emlékmenet Karancslapujtőről, a világháború hőseinek emlékművénél megtartott ünnepséggel vette kezdetét. Résztvevőit Baksa Sándor, polgármester köszöntötte.

 „Hálát adhat a jó istennek az, aki idehaza maradt és nem kellett oda a pokolba jönnie. Oda, ahol az ágyúk és géppuskák szólnak, ahol a repülők peregnek, szórva mindenfelé a nyomorult halált. A megcsonkítottságot, az örök nyomorúságot. Igen nagyon sokan vannak odahaza, akik egy vállrándítással intézik el a háborút. Nem kívánok nekik rosszat, csak annyit szeretnék hogy legalább egy kicsit messzebbről belenézzenek a háború borzalmaiba, anélkül hogy valakinek valami baja esne. Hiszem, hogy mindenkinek megváltozna a véleménye és utána egy kicsit jobban megbecsülné azokat, a magyar testvéreket, akik nemcsak életüket, de családjuk boldogságát is feláldozták, kockára tették. Írta ezeket a sorokat Barta József, egykori honvéd naplójában.”

Felidézte a 1943. január 12-én kezdődött don-ulivi áttörés részleteit, amely kezdetét jelentette II. magyar hadsereg tragédiájának. Ekkor indította meg a Vörös hadsereg a támadását. A magyarok az emberetlen körülmények ellenére is küzdöttek, de megfelelő felszerelés, élelemhiány miatt alulmaradtak a jelentős fölényben lévő szovjet hadsereggel szemben. 120 ezer hős sohasem térhetett haza.

„Helytállásuk, szenvedésük fejhajtásra késztet. Ez a megemlékezés az emberség kötelessége. … Ma  egy olyan hadsereg katonáira emlékezünk, akiket egy olyan eszme vitt a vágóhídra, amelyet emberi indulatok hoztak létre. .. Fontos lehet a felismerés. Okulnunk kell a történelmünk gyászos eseményéből , Okulnunk kell katonabajtársaink sorsából annak idején a pántlikás gondolatok jeges és keserű véget értek.”

Ezt követően egy legénységi frontnaplóból hangzottak el részletek, amelyó  1942. szeptember 9-ig követi végig az eseményeket, akkor örökre megszakadt. Szerzőjéről   A Munka  1942. november 21-i számában egy gyászkeretes nekrológban a következőket olvashatjuk:

„Barta József nyomdászsegéd, honvédtizedes, az orosz harctéren szeptember 9.-én a Sztorochevoje (Sztorozsevoje) melletti harcokban hősi halált halt. A 31 éves, nős, 1 gyermekes, szorgalmas és kedves modorú, lelkes, szolgálatkész leventeoktatóra szeretettel és igaz megbecsüléssel gondolnak mindazok, akik ismerték.”

„Július 4. szombat

Fájó szívvel és könnyes szemmel búcsúztam el Salgótarján nagyállomáson az én forrón szeretett kicsiny családomtól. Hogy kivegyem én is részemet a bolsevizmus elleni harcokból. Utunk első napján semmi különös esemény nem történt! Az első lapot Érsekújvárról küldtem. …

Július 26. vasárnap

Reggel van, vasárnap reggel. Haza gondolok. Édes Istenkém melyik vasárnapot fogom én odahaza érni. Bizonytalan, nagyon bizonytalan. Milyen jó volna minden reggel a jó meleg ágyból kelni. A nappalok melegek, az éjjelek hűvösek. így nem tudja az ember kipihentetni elcsigázott tagjait. Nappal pótolja némileg az ember, akkor amikor rövid időre megáll a zászlóalj, akkor az ember ledől az árokpartra és szundít egyet. Ez is ér valamit. Vasárnap van, de a fronton nincs. Menet tovább. Talán már nincs messze, amikor már odaérünk, ahol a fegyverek ropognak, ahol már csak a jó Isten segít. Már 10-ik napja jövünk. Ember, állat egyaránt elcsigázva. Meddig tart még ez. Már talán azt sem bánnánk, ha ott volnánk.“

Az emlékműnél a községi hivatal, valamint a menetet alkotó csoportok képviselői helyezték el koszorúikat és gyújtották meg a gyertyákat. Ezt követően a helyi tájházban kis vendéglátásban részesültek.

Karancsalja

A község központjában lévő emlékműnél a község nevében Sulyok Oszkár Jánosné mondott beszédet. Felidézte a harci eseményeket, elmondva, hogy a katonák annak ellenére, hogy nem volt felszerelésük, fél évig ellenálltak a túlerőben lévő támadók ellen.

A harcok során 120 ezer katona esett áldozatul. A magyar csapatok nem kaptak támogatást a német csapatoktól, nem engedélyezték számukra a visszavonulást sem, a menekülő német egységek fedezetnek, ágyútölteléknek használták a magyar katonákat.

„Ma fejet hajtunk a Don mentén harcolt hősök előtt, akik bátorsággal, hősies hozzáállással teljesítették feladataikat. A doni tragédia nemcsak az áldozatok de sok-sok tízezer magyar család tragédiája is volt. Hiszen akik hazajöttek rettenetes emlékeket hordozva éltek le egy életet. Hősök voltak, katonák, akikre mindi alázattal és őszinte kegyelettel kell emlékezni”.

Zárásul Héjas István Hozzuk haza emlékeinket c. versét olvasta fel:

Hozzuk haza emléküket
idegenben nyugszanak ők,
apák, testvérek, hű szeretők.
Messze harcoltak hazájukért,
az igaz magyar becsületért.

Úgy mentek el, mint hős daliák,
becsülettel küzdő bátor katonák.
Gyilkos háborúban ontották vérüket,
jeltelen sírhalom takarja testüket.

Fölöttük dübörögve süvít a téli szél,
a fű, a fa, a nádszál susogva beszél.
Idegen a zúzmara, másként hull a köd,
a föld is távoli, mi titeket beföd.

Hazavágytak ők mindannyian,
ölelni szeretteiket ismét boldogan.
Zárjuk szívünkbe halott hőseinket,
hozzuk honunkba örök emléküket.

Ezután egy visszaemlékezés hangzott el, egy harctudósítás megrendítő részletei, melyet Szilágyi Dezső (1905-1983) magyar királyi honvédszázados, az 53/3. zászlóalj ideiglenesen megbízott parancsnoka készített alakulata 1943. január és februári harcairól,  visszavonulásáról.

Mint a 20. könnyű hadosztály lovasszázadának parancsnoka 1942. július 26-tól került ki a doni hadszíntérre. 1943. január 2-tól a salgótarjáni 53/3. zászlóalj parancsnokságát is átvette, amelynek, valamint eredeti lovasszázadának töredékével küzdötte végig a  viszontagságos visszavonulást 1943. márciusáig. Az itteni emlékmű megkoszorúzása után a menet résztvevői a községháza nagytermében kaptak frissítőt, majd Salgótarjánba indultak.

Salgótarján

A városban a menet tagjai világháború hőseinek emléktáblájánál rótták le kegyeletüket. Ehhez kapcsolódó gondolatait Fekete Zsolt polgármester osztotta meg a résztvevőkkel.

„Évről évre végigjárják ezt az utat Karancsalpujtőről Salgótarjánig, ide e helyre, ahol annak idején, 1942 nyarán Förster Kálmán és Vandai Béla, Salgótarján és Balassagyarmat polgármesterei a város lakóival, barátokkal, hozzátartozókkal együtt buzdító szavakkal elbúcsúztatták a Don-kanyar felé induló nógrádi katonákat. … a töredékét sem érezhetjük azoknak a nehézségeknek, amelyeket hazán hős katonáinak kellett átvészelni a szovjet frontvonalon. Az ellátmányhiány, a sokszor -25 C-os hideg, a jeges szél, a többszörös túlerő, a halálfélelem, az elégtelen fegyverzet csak néhány dolog a számtalan hiányosság közül. Az emberi mulasztások és a sokszor német bábként funkcionáló magyar vezérkar számtalan hibát vétett, amely ehhez a megmagyarázhatatlan súlyos tragédiához vezetett. … Jány Gusztáv vezérezredes csak tovább tetézte a bajt. A német parancshoz ragaszkodva gyávasággal vádolta meg a katonáit és elrendelte a visszavonulók kivégzését tovább súlyosbítva az egyébként is embertelen körülményeket. … A szovjet frontvonalon állomásozó magyar hadsereg kudarca már a harcok előtt fél évvel borítékolható volt. …”

– hangzott el többek között.

Ezután egy részlet hangzott el Szilágyi Dezső magyar királyi honvédszázados, az 53/3. zászlóalj ideiglenesen megbízott parancsnoka által készített harctudósításából, melyben alakulata 1943. január és februári harcait írta le.

„1943. január 13. Igen erős és szívós elhárító harc folyt, úgy, hogy kb 9:50 -re az orosz támadás megakadt és újra sok veszteséggel visszatértek az állásaikba.  Kb 10:50 I-kor az ellenség piros zászlót magasba tartva jobbra húzódott az állásaiban. (Nem értjük, mit jelent ez.) Motorzúgás is jobbra tart. így ismét viszonylagos nyugalom áll be, a jobb oldali betörés nem érezteti hatását. Reteszállásainkig nem jutott el az ellenség. 12 h-kor ismét óriási méretekben – egy ezred támadása indul az egész arcvonalunk ellen. Tüzérséget értesítettem, s jelentettem az ezredparancsnokságnak. (Sárréti  üteg válasza, nem tud segíteni, mert közelharcban áll az ellenséggel.)  így elkeseredett védekezés folyt az egész arcvonalon. A századok hősiesen küzdöttek a kézigránátdobó távolságig előrejött ellenség ellen. Végül is az önelhárítás és a kézigránátharc által ismét véres veszteségeket okozva az ellenségnek, visszavetettük őket. Kemény küzdelem és férfias kiállás volt….”

A megemlékezés a salgótarjáni Balassi Könyvtárban megrendezett ünnepséggel ért véget, melyen Skucy Nándor, Nógrád Megye közgyűlésének elnöke mondott beszédet.

„Nagyon várt válaslapotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött. Ne várjatok most már tőlem levelet, és Ti se küldjetek. Az orosz valami nagyra  készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Küldtem haza november 14-én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek keszkenőt. Remélem, hogy Pista öcsém derekasan átveszi a helyemet a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül. Neked Anyukám csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagy Szeretlek!

Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett és a kezem az üres csajkámhoz fagy. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom és elmúlik az éhségem is Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám! …

Azért idézem, meghatottságtól párás tekintettel e rövidke levelet, mert úgy vélem, abban benne foglaltatik egész XX.  századi történelmünk.. A mindenkori igaz magyar hazai magatartása és mindaz, ami egy embernek igazán fontos, a család és a hazaszeretete, valamint a minden körülmények között megtartott eskü, a hűség és a becsület. XX. századi nemzeti vesszőfutásunknak a Don-kanyar csak egyik állomása volt. Igaz, az egyik legborzalmasabb, de mégis logikus állomása. És senkis e merje a doni-hősök teljesítményét sem kicsinyíteni, se relativizálni. Bizony, ők valódi hősök és valódi áldozatok.

Mégpedig, a magyar katonai becsület máig ható hősei, s az országvesztő Károlyi Mihályok, Linder Bélák, Kun Bélák és egyéb gazemberek áldozatai. Igen a doni tragédia elszenvedői sosem kerültek volna abba a szörnyű helyzetbe,  ha emberöltővel azelőtt, a minden jóra és nemesre alkalmatlan vörös gróf, a hazaárulásban társ bolsevikok ténykedésének következtében éppen nem 100 éve, nem szakad ránk Trianon… Vitéz Bányai József egyébként élni akart. Hitt Isten és család mellett, egy szép és békés Magyarországban is. Haláláért nem ő a felelős, hanem hazánk mindenkori nemzetárulói. Közvetve vagy közvetlenül. A Magyar Katona a Donnál sem hozott szégyent hazájára, nemzetére. Megtette, amit megtehetett. Feláldozta, amit feláldozhatott.”

A kultúrműsorban a Karancsberényi Népdalkör katonadalokból összeállított nótacsokrot, a Füleki Férfi Kamarakórus ugyancsak katonadalokból összeállított dalcsokrot énekelt el.

,

Jásdi Balázs főhadnagy a Magyar Tartalékosok Szövetsége hagyományőrző tagozatának vezetője, Benkő Tibor honvédelmi miniszter és Baráth István dandártábornok Magyar Honvédség Hadkiegészítő, Felkészítő és Kiképző Parancsnokság parancsnoka nevében üdvözölte a jelenlévőket.

„Húsz évvel ezelőtt negyedmagammal indultunk el az első Doni túrára azzal a céllal, hogy egy aktív teljesítménnyel tisztelegjünk a Doni hősök előtt, az ott meghalt, megsebesült, eltűnt és a csatákat túlélt katonák és munkaszolgálatosak emléke előtt. … ez a túra olyan sikeres volt, hogy a következő évben már húszan meneteltünk Veszprém és Tapolca között, ekkor már aktív katonák is jöttek velünk és gyerekek.

A cél már akkor megvalósult, hogy a múlt, jelen és jövő együtt legyen. Most már öt éve több helyszínen menetelnek bajtársaink … a rendszerváltás után elsirathattuk halottainkat, igen ám a gyásznak is megvan az ideje és a véleményünk szerint a gyász ideje lejárt. … Az áldozatkultuszból, melyet ránk kényszerítettek és magunkra is kényszerítettük … ma már nem elhallgatva a szenvedésüket ..  a hősies helytállásokra kell emlékeztetnünk … a hagyományőrzés nem lehet múltba révedés, a jövőbe kell tekintenünk….“

A résztvevők megtekinthették a könyvtárban a menethez szorosan kapcsolódó kiállítást, mely 2. világháborús fegyvereket, egyenruhákat, dokumentumokat, fényképeket és egyéb relikviákat mutatott be, javarészt a régióból származó egykori katonák és családjaik emlékezetéből.

Az anyagot Répás Lajos, Szilágyi Zsolt és vitéz Oravecz Zoltán gyűjteményéből állították össze. Számomra a losonci utcákon készült fényképek voltak a legérdekesebbek.

Puntigán József