Különleges, nem mindennapi élmény részesei lehettek a füleki trianoni megemlékezés résztvevői. Ég és Föld ölelkezett össze néhány órára, hogy ki-ki a saját eszközeivel fejezze ki a 100 évvel ezelőtti tragikus délután kiváltotta érzéseket.
A közös találkozás erőt ad, fontosak az imádságnak, és az emlékezésnek a pillanatai, mert ilyenkor az ember magába néz. Szvorák Zsuzsanna bevezető gondolatainál nem lehet pontosabban fogalmazni. Emlékeznünk kell és tovább kell mesélni … az idő gyógyítja a sebeket, de az „amputációt” nem.
Emlékezik az ég is. Abban a pillanatban, hogy elhangzott 1920. június 4-i dátum Füleken megdörrent az ég és sírni kezdtek felhők. A felhők sűrűn hulló könnycseppjei áztatták a Magyar Ház udvarán felállított két kopjafához (köszönet értük Kovács Zoltánnak, Nagy Ferencz Katalinnak, Ladóczky Vilmosnak és Benko Pálnak) járuló emlékezőket, hogy elhelyezzék ott koszorúikat.
Sírtak a felhők, mert sírniuk kellett. Azért, hogy néhány perccel később bezárják csatornáikat, hogy utat engedjenek a résztvevőknek, hogy néma csendben elvonuljanak a református templomhoz. Összetartozunk!
Csendes várakozás a templom bejáratánál! Hely és idő arra, hogy gondolkozzunk! Múlton, jelenen és jövőn. Együtt azokkal, akik ott álltak mellettünk, vagy kicsit távolabb. Együtt elődeink, őseink már az egekbe költözött lelkeivel. Azokkal akik akkor, 100 évvel ezelőtt talán még fel sem fogták, hogy mi történik velük és körülöttük. Hogy határ kerül oda, ahol az sohasem volt, hogy az családokat, barátokat válaszott szét.
Csendes várakozás a templomtorony harangjai alatt. Hely és idő arra, hogy emlékezzünk. Azokra, akik a 100 évvel ezelőtt félrevert harangok fájdalmas zúgása után is meg tudtak maradni annak, akik voltak. Négy emberöltő polgáraira, azokra, akik megtartották és tovább adtak a hitüket, öntudatukat. Szembeszállva mindennel és mindenkivel, akik meg akarták őket fosztani ettől. Ők azok, akikre külön kell emlékezni, köszönettel, csendesen és szívvel. Ha nincsenek ők, akkor a megemlékezésen sem lettek volna annyian, ahányan ott voltak.
Száz másodpercig zúgott a harangszó a református templom tornyában. Mindenkinek, mert a hangja messze szállt. Szólt azoknak, akik ott voltak, de azoknak is, akik távol maradtak. A végén két önálló harangütés és csend. Furcsa csend. A templom felett néhány percre szétnyíltak a felhők, s a Nap meleg napsugarai néhány percre beragyogták a templom előterét.
Égi üzenet? Az, bizonyára az! „Ilyenkor az ember magába néz!” Van egy múlt, mely nem feledhető, de van egy jövő, amely olyan lesz, amilyenné tesszük. Magunknak, utódainknak. Úgy, ahogy a felhők szétnyíltak, hogy utat engedjenek a sugaraknak, úgy kell szétnyitni a jövőnk előtti útnak is.
Jöjjetek a templomba, mert most ugyan még süt a nap, de lehet, hogy néhány perc múlva már esni fog. Miklós István református lelkész a templomba hívó szavai alatt talán nem is tudatosította, hogy ezzel összefoglalta a templomban elhangozott gondolatainak lényegét.
A múlt nehéz, szégyenletes, igazságtalan és gyalázatos, de a jövő sem könnyű. Maradni, megmaradni csak akkor lehet, ha teszünk azért, hogy az életünk folyását a nem is olyan ritkán betakaró fellegek szétnyíljanak, és utat adjanak az erőnek, a hit és öntudat megmaradásának. Saját példával, saját tettekkel!
„… tudjátok azt, hogy a Ti számotokra egy kézfogás, amikor kezet fogtok egymással felér az emlékezéssel, felér azzal a bizonyossággal, hogyha csak némán és csak a szív verésivel esküdtök is az az eskü az kötelez. Az az eskü arra kötelez, hogy mindenkor jól vigyázzatok. Ahogyan egy költőnk Füst Milán mondja A magyarokhoz című versében:
„Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
A azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd hát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott
E nemes-szép alakzat… Rossz idõk futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték,
Áradás szennyével borították be kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid , —
majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, — oly termés volt ez a térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…“
„… Trianon gyászos napján, testvéreim, magyarok nézzetek hát egymás szemébe és egymás szemébe nézvén egészen a lélekig lássatok. Lássuk egymás lelkét, lássuk egymás akaratát, lássuk és tudjuk, egymás szándékát, amely mindenkor számunkra a megmaradás, a magyarnak maradás szándéka kell hogy legyen… hitre és józanságra van szükségünk … bár gyakran vannak félelmeink, aggályaink és aggodalmaink mégis mindig jusson eszünkbe nem a félelemnek a lelkét, hanem az erőnek a szeretetét és a józanság a lelkét adta nekünk az Isten s hívott el bennünket mert célja van velünk …“.
Este nyolc óra húsz perckor a füleki Magyar Közösségi Ház udvarán is felgyúlt az összetartozás lángja. Az égiek megnyugodtak, a felhők eloszlottak, feltűntek a csillagok és ragyogtak az égő fahasábokból előtörő lángok szikrázó csillagai is. Az előbbiek fénye az égből a földre, az utóbbiaké a földről az égre szállt. Valahol találkoztak, mert összetartoznak, csakúgy mint azok, akik körülállták a tüzet, tüzeket. Füleken és a világ sok ezer helyszínén is.
Puntigán József
Felvételek: Schnelczer Zoltán (Fülek) és Puntigán József
Megosztás:
Címkék: 1920. június 4. az összetartozás lángja Fekete Gábor Fülek Füleki református templom Füst Milán Magyar Közösségi Ház Mihalovics Erika Szvorák Zsuzsanna trianon
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
