Hrubík Béla: Hiszem, hogy nem dönthet másképpen, csak úgy, ahogyan a szíve diktálja.

Egy kis palóc faluban születtem, alig volt néhány száz lakosa. Itt mindenki ismert mindenkit , név szerint. Ezt gyermekkoromban nem tudtam, mennyire fontos, felnőttként értettem meg. Nem tudhattam, hogy ezek a nevek, melyeket az emberek hordoznak ugyanúgy a táj részei voltak mint a fák, vagy a bokrok.

A falu mintegy félszigetként nyúlt bele a karnyújtásnyira lévő csonka Magyarországba. Az Ipoly úgy nyaldosta körbe a réteket, mint a gazdáját hazaváró kutya örömében. Itt születtem. Ismertem a fákat a bokrokat, a folyóban a mélyebb és sekélyebb szakaszokat. Nyaranként végigúsztuk az Ipoly hosszában sok-sok kilométeren át. Tudtuk, hogy mikor és hol pihennek a halak délben, az első cseresznyének mi szóltunk, hogy érett már, s az összes vadalma és vadkörtefát megmásztuk.

Nem volt a tájnak olyan helye, olyan négyzetmétere, melyen nem hagytuk ott legalább egyszer a lábnyomunkat. Akkor még nem tudtam, de ez volt a szülőföldem. A nyarak szárazak és hosszúk voltak. Édesek és illatosak, valami megfoghatatlan szépség és nyugalom volt bennünk. A fiatalság és a gondtalanság szépsége.

   

Már gyermekként láttam, átéltem, ahogyan a szüleim részt vállalnak a helyi kulturális életben. Édesapám színjátszó volt és citerás, édesanyám gyönyörű hanggal megáldott énekes. Olyan csengő volt a hangja, hogy még most, évtizeddel a halála után is itt cseng a fülemben. Vittek mindig magukkal, mégis sokszor inkább az jut eszembe , hogy mennyit dolgoztak értünk. Hárman voltunk testvérek.

Sosem voltunk gazdagok, éreztük mi az amikor nincs. Megtörtént vele is mint a hét krajcárban, hogy a gombokkal teli kosárban és a konyhaszekrény eldugott zugaiban szedtem össze a mosószappanra való egy korona húsz fillért. Mégis szép volt. Könnybe lábad a szemem,mikor erre gondolok, mert mindennek ellenére olyan mérhetetlen szeretet vett körül, amelyet azóta is hordozok magamban.

Édesapám halálakor eszembe jutott, hogy úgy hatéves koromban készített nekem egy papírsárkányt saját kezűleg. Nádból elkészítette a vázát, majd egy vékony csomagolópapírral bevonta. A kertünkben eregettük a szélben. A legcsodálatosabb ajándék volt, amit az életemben kaptam. Csak felnőttként értettem meg, hogy milyen küldetés egy olyan faluból elindulni a nagyvilágba, ahol a híres író, Krúdy Gyula dédszülei éltek, s ő maga is gyakran megfordult itt a nagynénjei felügyelete alatt. Ő írta, hogy ez a világ legcsodálatosabb rétje. És valóban az volt. A legszebb és legpompásabb rét, amit valaha láttam.

A mezei virágok úgy öltöztették fel ezt a tájat, mint egy Mikszáth regényben az író. Legendák szőtték át a gyermekkort, egykori kincsekről, melyet a törökök ástak el a várhegyen, vagy a domboldalba vájt homokkő barlangokban. A kincsek hétévente egyetlen éjszakára mindig felbukkannak. Ezt a legendát megerősítendően a szomszéd asszony is bizonyította, hogy ő is látta amint éjjel a barlangban világosság gyúlt.

Később ,mint csavargó gyerekek megtaláltuk a kincsek gyertyacsonkjait , amit valaki ott hagyott a barlang mélyén, de a legenda megmaradt, mert erősebb volt minden valóságnál. Olyan gyönyörű volt a gyermekkorom, hogy néha beleborzongok, vajon tényleg megtörtént-e. Olyan távol van, mint egy mese édesanya szájából.
Több,mint két évtizede már, hogy elhagytam a szülőfalum, és érzem, ahogyan nap,mint nap, kicsit távolodik Tőlem. Álmaimban haza-haza járok. Vissza oda, ahol megismertem önmagam, a tiszta gyermeket, aki hitt a mesékben, a szeretetben az emberekben a szülőföldben. A szeretteim,nagyszülők, szülők, rokonok , barátok, szomszédok és ismerősök lassan mind kifordultak az életemből és beköltöztek a domboldalon lévő kis temetőbe. Egyre többen vannak. De ott vannak. Várnak hűségesen,mit a szülőföld. Csendes ragyogással.

Sokszor kérdezem magamtól, vajon mi lettem volna mindez nélkül, a megtapasztalás varázsa nélkül, a folyó vizének zamata nélkül, a mezei virágok illata nélkül. Nem tudom mi lettem volna nélküle , de tudom hogy mi lettem általa. Mindent ennek köszönhetek. Bárhol járok a világban, de ha átlépem ezt a kis falu határát, már tudom, hogy itt , otthon vagyok, Ez az én otthonom. Megfoghatatlan és elmondhatatlan az az érzés, mely ezer szállal ide köt.

Ez az én kis hazám. Egy darab föld, mely attól egyedi, hogy csak itt van ezen a sárgolyón, és emlékek ezrei kötnek hozzá, köszönnek vissza. Mégis sokan eldobják ezt, nem becsülik meg. Nem érzik fontosnak , hogy a történetek , a nyelv , az dal itt ragadjon ezen a csendes félszigeten, az anyaföld ölelésében.

Hosszú utat kellett nekem is bejárnom, mire megértettem, sehol nem lehetsz annyira otthon, mint ahol megszülettél. Sehol sem lehetsz mélyebben otthon a saját kis hazádtól, a szülőföldedtől. Aki holnap elindul, hogy hitet tegyen valami mellett, jusson ez eszébe. Fogja kézen az emlékeit, az édesanyák mosolyát, szeretetük fényét, simogatásuk gyengédségét, és vigye magával őket.

Hrubík Béla: Facebook