A morcos jedi balladája – Star Wars VIII: Az utolsó jedik

Sokak számára a karácsony már a héten elérkezett, szerdától ugyanis megint felvillannak a moziban a kék betűk, a felfele gördülő sárga sorok, és megtudhatjuk, mit csinált Luke Skywalker az elmúlt évtizedekben.

Az első vélemények alapján komoly vetélytársa lett Birodalom visszavágnak a legjobb Star Wars-filmek listáján, azonban ha kicsit kidugjuk a fejünket a rózsaszín ködből, mégsem fenékig tejfel Az utolsó jedik. Spoilermentes kritika. 

Nehéz előítéletmentesen megnézni egy olyan filmet, amit sokan jobban várnak, mint a karácsonyt, ami a legnevesebb filmes univerzum újabb darabja, és amit a kritikusok az egekig magasztalnak.

   

„A legjobb Star Wars-film a Birodalom visszavág óta” – írták nagyon sok helyen. Ilyen többletinformációval nehéz tiszta fejjel végignézni a filmet, és a csalódás is nagyobb, ha nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.

Éppen ezért a tanácsom a moziba készülőknek: ne foglalkozzanak az egymást túlharsogó szalagcímekkel, és igyekezzenek minél kevesebb előítélettel végignézni a filmet!

Két évvel ezelőtt J.J.Abrams élesztette újra a sagát az előzménytrilógia által ásott mélységekből. Az ébredő Erőt ugyan legtöbben szerették, mégis sokan felháborodtak Abrams túlzott biztonsági játéka miatt: a film ugyanis olyan, mintha az Egy új remény remake-je lenne.

Akár azt is hihetnénk, hogy Rian Johnson ugyanezt az utat választja, ugyanis az alaphelyzet kísértetiesen hasonlít a Birodalom visszavághoz: amíg az ifjú főszereplő egy jedimesternél tanul, addig a galaxis másik végében Leia és az ellenállók maradék kis serege a sötét oldallal dacol.

Johnson viszont alaposan felkészült J.J.Abrams hibáiból, és nem ment házhoz a pofonért, Az utolsó jedik sokkal merészebben távolodik el a bebetonozott Star Wars-mintáktól, és rengeteg ponton újítóan hat.

A jedik is meginoghatnak

Az utolsó jedik egyik erőssége épp a jedik gyengeségében rejlik. Az egész Star Wars-univerzumra jellemző a fekete-fehér, jó-rossz ellentétpár, amely néha túlságosan idézi a gyerekeknek szóló tanmeséket a jóról és a rosszról. Az egész sorozat legérdekesebb pillanatai azok, amikor a fénykard vagy a köpeny színe nem feltétlenül tükrözi sziklaszilárdan az illető meggyőződését.

Ezáltal válnak az űrhősök emberivé, Az utolsó jedik pedig különösen jeleskedik ebben a tekintetben. Már a trailer is azt sugallta, hogy a film a megingásról fog szólni: Rey, Kylo Ren, de még Luke pozíciója sem tűnt biztosnak az előzetesben. És be is igazolódik: mindhárman komolyan vívódnak, és nehéz előre meglátni, ki melyik oldalon köt ki – ez pedig egy Star Wars-film esetén ritka.

Mark Hamill sose volt még ennyire tökös

Luke Skywalker – aki számomra sosem volt egy szimpatikus szereplő, inkább csak egy egydimenziós, a kelleténél kicsit hisztisebb hős néhány jó pillanattal – bemutatja, hogy egy jedi is össze tud törni reményvesztettségében. Mark Hamill ráadásul most azt is bebizonyítja, hogy ha akar, tud színészkedni is, ő a film egyik legerősebb és legkellemesebb meglepetése.

Mellé nő fel Kylo Ren, akit Az ébredő Erőben sokan gyűlöltek meg a Vader-komplexusos, dühkitöréses suhanc szerepében, mégis a jelenlegi univerzum egyik legérdekesebb karaktere. Az utolsó jedikben valódi fenyegető erő, ami még veszélyesebbé teszi az apja meggyilkolása miatt összeroppanó Kylo Rent.

Az őt megformáló Adam Driverre mintha ráöntötték volna Darth Vader unokájának szerepét, nagyon jól jeleníti meg a jó és a rossz között vívódó Rent. Mindemellett ő az egyetlen komolyan vehető gonosz a filmben, a sokak által várt főgonosz, Snoke ugyanis a film egyik mélypontja. Az ébredő Erő azt sugallta, hogy minden eddiginél kegyetlenebb és gonoszabb valaki áll most a sötét oldal élén, akiről majd a következő filmek rántják le a leplet.

Ehhez képest szinte semennyire nincs jelenléte Snoke-nak, ráadásul teljesen komolyan vehetetlen, ahogy arany pizsamájában elfuserált Voldemortként fegyelmezi Kylo Rent.

Kylo Ren és Rey pillanatai a film legjobban sikerült momentumai közé tartoznak, még akkor is, ha Daisy Ridley Adam Driver nyomában sem ér a színészi kvalitásait tekintve, együtt mégis nagyon jól működnek. A többi karakter nem járt ilyen jól: Finn sokkal haloványabb, mint az előző filmben, Phasmát, amennyire beharangozták, annyira jelentéktelen szerepet kapott.

Többüket viszont sikerült érdekessé tenni, Dameron Poe végre sokkal többet szerepel, a Benicio del Toro által alakított tolvaj viszont felemás érzéseket hagy a nézőben: a színészt öröm volt nézni a dadogós bajkeverő fájóan rövidke szerepében, és felcsigázott annyira, hogy a következő filmben visszavárjam.

Logikai bukfencek okoznak zavart az Erőben

Egy Star Wars-film esetében általában elnézőbbek vagyunk a logikátlanságokkal, már senki nem teszi szóvá, hogy a rohamosztagosok miért nem találnak el soha senkit. Vannak azonban azok a bökkenők, amik már elég nagyok ahhoz, hogy kizökkentsék a nézőt a koncentrációból.

A spoilermentességet tiszteletben tartva nem nevesítenék konkrét példákat, ám túlzóan sok olyan mozzanat van benne, amit nem lehet egy vállrándítással elintézni. A cselekménynek vannak teljesen felesleges részei, ráadásul akad benne olyan is, ami érthetetlen és logikátlan, egyértelműen csak azért került bele, mert látványos, vagy hogy lehetőséget adjon újabb cuki lények felbukkanására.

Amellett, hogy a logikai bukfencek rontják a filmélményt, fölöslegesen sok időt vesznek el: a film 152 perces, és bizony ez érezhető is rajta.

Cseppet sem meglepő, hogy egy ekkora büdzsével rendelkező filmnél nem spóroltak a látványos akciójelenetekkel. Az utolsó jedik ezen a téren remekel, ráadásul Johnson kicsit máshogy használja ki a tereket, mint ahogy az eddigi filmek, ahol az űrcsaták legtöbbször rettentő gyors lövöldözések és száguldások sora volt.

Itt Johnson szigorú csatatereket teremt, ahol könnyebben pozicionálja a néző, ki kire lő éppen. Nagy hangsúlyt fektettek az új lényekre, ennek köszönhetően a film indokolatlanul magas cukiságfaktorral rendelkezik, amelynek a cselekmény szempontjából semmi szerepe, de karácsonykor legalább meg lehet venni a plüssváltozatukat a gyereknek.

Az utolsó jedik a generációváltás filmje. Már Az ébredő Erőben sem a régi legendák voltak a főszereplők, hanem egy új, fiatal generáció, a régi csapat az útjukat egyengetve asszisztált Rey-éknek. A kilencedik filmre ez minimalizálódni fog, hiszen Han Solo már halott, a Leia hercegnőt játszó Carrie Fishert pedig kegyeleti okokból nem fogja digitálisan megjeleníteni a következő részben (mint ahogy tették azt a Zsivány Egyesben Peter Cushinggal, aki az eredeti trilógiában Tarkin tábornokot játszotta, de immáron 23 éve elhunyt). A jövő nagy kérdése, mennyire fogja megállni a helyét az utolsó rész a szeretett nagyöregek nélkül.

Az utolsó jedikben nincsenek kirívó hibák, Rian Johnsont senki sem fogja megkövezni. Mégsem áll össze egy igazi katartikus egésszé az alkotás, a cselekmény hibáit nem lehet puszta nosztalgiázással betömni. A túl sok homlokráncolástól eltekintve vérbeli Star Wars-élményt kapunk, jó humorral és egy izgalmasan új Erő-szemlélettel, ami nagyon jót tett a sorozatnak.

Nagy kérdés, mit lép erre J.J.Abrams, aki a visszakapja rendezői székét Johnsontól. A trilógia záró részénél már egyáltalán nem lesz elegendő a biztonsági játék és a régi motívumok újrafelhasználása, Johnson nagy érdeme ugyanis az, hogy megmutatta: lehet egyszerre hagyománytisztelő és újító Star Wars-filmet csinálni.

Polák Zsóka

Nyitókép: Poster Posse Pro Kaz Oomori