Su casa es mi casa…de mi legyen az euróval?

Ugyan már sokszor és sok helyen elhangzott, de nem lehet elégszer mondani: a jelenlegi adósságválság megoldásának keresésében mindenkinek tudatosítania kell, ma már rég nem a görögökről van szó, hanem rólunk (is).

Hol volt, hol nem volt, történt ugyanis, hogy egy pár évvel ezelőtt egy pár “haverral“ közösen egy társasházba (eurózóna) költöztünk, ahol egyik szomszédunk (Görögország) lakása pár évvel később saját hibájából omladozni kezdett.

Társasház lévén a szomszéd fala az én falam is, ezért határtalanul azt üvöltözni hogy “neki több pénze volt és jobban élt eddig, javítsa meg ő a falat”, lehet, de mélyebben belegondolva nem kifizetődő. Elviekben ugyan igazunk van, de ha a szomszédnak most nincs pénze és összedől az én lakásom is, tanácsos elgondolkodni, megéri-e megkockáztatnom hogy tartom magam igazamhoz, de hajléktalan maradok. És hogy nem kifizetődőbb-e, ha az igazságtalanságot eltűrve a többi szomszéddal együtt segítek megjavítani a vétkes falát, főleg ha a javítás olcsóbb, mint a ház maga. Hisz sajnos az ő háza az én házam is.

Szlovákiában érdekes módon az euróövezet válságának kérdése, illetve megoldási lehetőségeinek taglalása csupán az eurósánc körüli politikai vitává szűkült. Érvek pro és kontra, brozsúra és politikai nyomás/zsarolás. Sokkal hasznosabb lenne azonban, ha ez a szűk látókörű vita kibővülne a következő lépések elemzésével és megvitatásával is, ahogy ezt keddi kommentárjában Peter Schutz is helyesen megjegyezte. Hisz az eurósánc önmagában még a legnagyobb optimisták szerint sem varázspálca.

   

Ellene vs. mellette

Ennek ellenére a vita központjában mégis a sánc áll, még ha az csak egy része is a megújhodásnak. Az SaS csökönyösen mondja a magáét, mondandóját mindenhol szajkózva (de azt legalább érthető és felépített formába öntve, lásd brozsúra). “Ne további adósságokkal oldjuk meg az adósságainkat”, szól a mantra, arról azonban már kevesebbet lehet hallani, hogyan is képzeli el Richard Sulík a jelenlegi helyzetből való kilábalást. Görögország csődje (még ha ez szerintem is a legkézenfekvőbb és legjobb megoldás), eurózónából való kilépése és a görög drachma újrabevezetése első látásra csakugyan lukratív megoldásnak tűnhet, gyakorlati kivitelezése azonban majdnem mindenki arcáról lefagyasztaná a mosolyt. Kezdve azzal, hogy az eurózónából való kipenderítésre jelenleg nincs mód, de még a kilépés sem bemondásos alapon működik. Ehhez elsősorban a Görögországgal kötött csatlakozási szerződés módosítására lenne szükség, amelyet minden tagállamnak ratifikálnia kellene. Taglalni sem kell, hogy ennek az esemény-sorozatnak az elindulása milyen reakcióhoz vezetne a piacokon, de az egyes tagállamokban is. Nem is beszélve magukról a görögökről, akiknek rögtön nyilvánvalóvá válna, hogy az új pénznemük az euróhoz képest gyengébb lesz, ami miatt roham zúdulna a bankokra, hogy pénzét mindenki még euróban külföldre mentse. Ennek eredménye a banki szektor totális csődje lenne, elejét venni az ilyen jellegű pániknak a jelenlegi szabad piacon ugyanis gyakorlatilag lehetetlen.

Csődbe ugyan nem először menne egy állam, egy eurózóna-tagállam azonban igen, ezért a következményeket nem biztos, hogy pontosan látni jelenleg. Ezért is mérgezi leginkább a Sulík-féle “mindent mi tudunk a legjobban, egész Európa téved” jellegű politika a jelenlegi helyzetet. Egyrészt ugyan Sulíkék szerint is Németországhoz kell foggal-körömmel ragaszkodni, abban viszont szerintem tévednek, hogy makacs álláspontunk a jövőbeli esetleges szorosabb együttműködésre nem lesz hatással. Nem is beszélve a közös adókról.

Az eurósánc-párti tábor érvelése már nem ennyire felépített, főleg a nyugati kommunikáció átvételében merül ki. A szlovák álláspont azonban ezen a téren is kicsit ellentmondásos, hisz a vezér szerepében tetszelgő Sarkozy-Merkel páros az eurósánccal gyakran egy mondatban említi az eurókötvényeket, a közös gazdasági kormányzást, fiskális uniót és adóharmonizációt. A szlovák jobboldali pártok álláspontja itt egyértelmű, a némettel viszont ez nem egyezik, hisz a közös adóra nem vagyunk hajlandóak. Sulíkékhoz hasonlóan Radičováék is adósak tehát egy vízióval, hogy ha eurósánc igen, de szorosabb gazdasági-pénzügyi integráció és közös adó már nem, akkor ők hogyan képzelik el a jövő eurózónáját, az euró jövőjét (ezt egyébként Richard Sulík is felrója brozsúrájában, főleg a KDH-nak). Annál is inkább, hogy jelenleg mindenki sokkal valószínűbbnek tartja a mélyebb integrációt, mint a széthullást. A második lehetőséget gazdasági szakértők egyelőre még lehetetlennek tartják.

Természetesen a megoldás és az eurósánc feltételeiről és körülményeiről (magánszektor részvétele, tagállamok részvételi aránya, stb.) lehet vitázni, ezt azonban kicsit tempósabban kellene. A Sarkozy-Merkel duó által bedobott ötletek ugyanis nem kezelhetők előterjesztett megoldásokként, csak levegőbe durrogtatásokként, mivel ezeket konkrét és gyors lépések jelenleg nem követik. Legföljebb csak a “short” üzleteket lebonyolító piaci spekulánsok járnak jól, akik egy első hallásra jó hír hallatán meglovagolják a hullámot. A tényleges határozottság azonban egyelőre még ábránd. Mellesleg a short-üzletek valamiféle korlátozása a jövőbeli pánikok elkerülésének fontos eleme lehet. Nem egyszer fordult már ugyanis elő, hogy teljesen egészséges vállalatok részvényeit süllyesztették el álhíreken alapuló spekulációs üzletek.

A tétlenséget nagyon jól illusztrálja, hogy már a szomszéd “lakóházakból” is kezdenek panaszkodni a szomszédok, hogy ugyan javítsuk már meg azt a rohadó falat, mert az övéik is kezdenek inogni. Kína, India, Brazília és a többiek már felszólították az EU-t, hogy valamit lépni kellene. Sőt, maguk szeretnének valamilyen módon a helyzeten segíteni, pedig sokkal kevésbé érintettek, mint pl. Szlovákia. Elgondolkodtató. Az EU-s pénzügyminiszterek találkozóján az amerikai kollégájuk is részt vett, ami finoman szólva nem szokványos jelenség, de jól illusztrálja a helyzet komolyságát. Ehhez képest Sulík álláspontja szerint “van még időnk nem megegyezni”.

A számok tükrében

A politikai eszmecserék mellett szerencsére kezdenek felbukkanni konkrét számítások is. A svájci UBS bank szeptemberi tanulmánya szerint pl. Görögország kilépése az eurózónából 9.5-11.5 ezer eurónyi költséget jelentene lakosonként, ami nagyjából a görög nemzeti össztermék 50%-ának felel meg. És ez még csak az első év. Ez a szám a következő években ugyan csökkenne, de még így sem elhanyagolható összegre. A tanulmány óvatosságra inti a német kilépést javaslókat is, ennek költségei ugyanis 6-8 ezer euróra rúgnának fejenként. A ház összedőlésének költségei tehát komoly gondokat okoznának, ezért erről a lehetőségről egyelőre senki hallani sem akar. A renováció és a tatarozás olcsóbbnak és fájdalommentesebbnek ígérkezik.

Nehéz tehát olyan megoldást találni, amelyben új adósságok generálása nélkül javulna a helyzet. Ezt a tagállamok valahogy már meg is szokták, hisz általában büszkék arra, hogy idén “csak” 3%-kal költenek többet, mint amennyit kitermelnek, megfelelve így a maastrichti kritériumnak. Nem ideális megoldás azonban a már avizált kiegyenlített költségvetés idealizálása sem, hisz a gazdasági helyzet néha megköveteli a termelés és a fogyasztás stimulálását. Erről sajnos Európa több gazdasága hamarosan meg is fog bizonyosodni.

Ami a felhalmozott adósságokat illeti, legjobb megoldásnak talán a hitelezők veszteségének nevesítése (ez Görögország esetében a csődöt jelentené), esetleg az adósságok átütemezése mutatkozik. A bankok ugyan magáncégek, akiknek saját beruházásaik iránt a felelősséget viselniük kell, csődbe jutásuk azonban senkinek nem érdeke. Legtisztább megoldás azonban nyilván az lenne, ha a bankok veszteségeik leírására lennének kényszerítve. Számítások szerint ennek nem lennének olyan beláthatatlan következményei, mint amilyenekkel ijesztgetnek. A Forbes magazin szerint ugyanis a 10 legnagyobb európai bankokban a toxikus ír, portugál és görög állampapírok aránya nem éri el az egy százalékot sem.

Ideális helyzetben tehát sokaknak (főleg bankoknak és az őket refinanszírozó tagállamoknak) egy nagyot kellene nyelniük és mélyeket lélegezniük ahhoz, hogy elfogadják, pénzük elveszett (nagyon azért nem kellene őket sajnálni, hisz évekig jelentős summákat kerestek a rizikósabb, tehát magasabb kamatozású görög/ír/portugál kötvényeken). Ez azonban szükséges ahhoz, hogy a helyzet kitisztuljon és új, szigorúbb és következetesebb szabályokon alapuló világrend jöhessen létre az EU-ban. Ami sokaknak szintén fájni fog. Könnyen elképzelhető, egyesek ki is maradnak, ha nem lesznek hajlandóak ezeket a szabályokat bevállalni. A jelenlegi szabályok mellett azonban a helyzet tarthatatlan.

Ha tetszett az írás, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához!