A szív, a kovász és az olcsóbb kenyér

Az idei Magyarok Kenyeréhez az egész Kárpát-medencéből érkezett liszt. A kovászt Székelyföld adta, ami jelképes erővel bír. A kovász a kenyér „szívét” jelenti, amitől beindul benne az élet, amitől megnő, szép és finom lesz. A székelyek, afféle kovászként, sok újat mondhatnak nemcsak a többi határon túli, hanem a teljes magyar közösségnek is arról, mitől lesz valami működőképes, szép és finom.

A középkorban a székelyeket az országhatárok mentén telepítették le, határőri feladatokkal. Ezért cserébe csoportos előjogokat és fegyverviselési engedélyt kaptak. Évszázadokon át védték az országot az Erdőháton a németektől, az Al-Dunánál a bizánciaktól, bolgároktól, törököktől, Székelyföldön pedig a kunoktól, tatároktól, törököktől. Csoportos kiváltságaik megszüntetése és a magyar vármegyerendszerbe való betagozásuk után is hagyományaikhoz méltón viselkedtek, és amikor csak szükséghelyzet állt elő, bátran, olykor utolsó leheletükig védték az országot az oroszok és a románok ellen. Katonanép, amely harcban edződött, és megszokta, hogy egy levegőt szív az ellenséggel, mert az folyton ellene fenekedik. Nem egy faluját koncolták fel a törökök, tatárok, románok, külön-külön is ezreket legyilkolva közülük. A székelyek láttak már győzelmet és pusztulást, estek el csatában, de éltek is túl háborút. És kétségkívül ez utóbbi a legértékesebb, leghasznosabb tapasztalatuk.

Manapság nem fognak rájuk fegyvert, de ugyanazzal szembesülnek, amivel minden határon túli magyar közösség. A modern európai háborúkat nem fegyverrel vívják, hanem gazdasági ellehetetlenítéssel, megfojtással, kirekesztéssel. Ha elveszik az embertől a megélhetését és önbecsülését, akkor a nyelvét és kultúráját már félig magától adja, azután pedig agyonlőni sem kell, hiszen alázatos alattvaló lesz belőle. A stratégia sikeresnek látszik Felvidéken is. Az egész Dél-Szlovákiai területsáv küzd az alacsony bérek–magas munkanélküliség problémakörrel. Ez pedig nem véletlen, mivel ezeket a folyamatokat jelentős mértékben az állam befolyásolja. A szlovák állam pedig valamiért nem mutat rá hajlandóságot, hogy komoly beruházásokat irányítson Dél-Szlovákiába, vagy állami támogatások útján fellendítse itt a kisüzemi mezőgazdaságot és a helyi érdekeltségű ipart, munkát és megélhetést adva ezzel. A délen élő magyarok megélhetése bizonytalan, a pénztelenség és a valós önrendelkezés hiánya aláássa az önbecsülésüket és a vele szorosan összefüggő nemzeti büszkeségüket, végül vagy helyben sorvadnak el, vagy a nagyvárosokba mennek dolgozni és asszimilálódni. Aki pedig szóvá teszi mindezt, például valós önrendelkezést követelve, azt a sajátjai hurrogják le, mondván, a „magyarkodástól nem lesz olcsóbb a kenyér”. Felvidéken körülnézve azt látjuk, hogy a kenyér, mindentől függetlenül egyre drágább. És való igaz, nem lesz olcsóbb attól, ha kollektív jogokat, nyelvi, kulturális és gazdasági önrendelkezést követelünk magunknak, viszont az tette ilyen drágává, hogy mindezt eddig nem vívtuk ki. Összefogás helyett tétlenül szemléltük, ahogy gyarmati sorba süllyesztik Felvidék magyarlakta részét, és az efölött érzett bánatunkat, haragunkat meddő panaszkodásban és bűnbakkeresésben éljük ki. Aztán miután elsírtuk, hogy egyre nehezebb az élet, és abban is megegyeztünk, hogy éppen melyik politikus tehet róla, minden marad a régiben.

Szlovákia ezzel a módszerrel szellemi partnere Romániának, amely Székelyfölddel teszi ugyanezt. Az eredmény pedig látható a statisztikákon. A székelyföldi megyék az országos átlagnak megfelelő egy főre eső GDP-t állítanak elő, az átlagbérek tekintetében viszont az utolsók között kullognak. A havi átlagfizetésekben akár 200 lei (kb. 46 euró) eltérés is akad a gyengébben teljesítő, de az állam által támogatott, román lakosságú megyék javára. Magyargyűlölettől fűtött, színtiszta diszkrimináció ez, demokráciába csomagolva. Vélhetően Szerbiába, vagy Ukrajnába sem mennénk hiába a hasonló példákért. Ami mégis különlegessé teszi a székelyeket, az a magyar kisebbségek ellen alkalmazott állami elnyomásra adott válaszuk. Romániába érve, rögtön a határtól kezdve érzékelhető az elmaradottság Magyarországhoz képest. A táj gyönyörű, de lepattant települések, megműveletlen földek, letarolt erdők hűlt helyei, rozzant autók kerülnek a szemünk elé, tapintható a szegénység. A Királyhágón túl, Erdélyben valamivel jobb a helyzet, de még mindig határozottan érezhető, hogy nálunk fejletlenebb vidéken járunk. Aztán Marosvásárhely környékén elérjük Székelyföldet, és megváltozik a kép. Ott, ahol a legalacsonyabbak a romániai bérek, mégis felújított házak, tisztaság, rendezett lakókörnyezet, jól öltözött emberek fogadnak, és az országszerte sűrűn látható rendőrségi Daciák is lefelé kezdenek el kilógni a sorból a megsokasodó jó autók között. De hogy csinálják ezt a székelyek, akik termelnek becsülettel, az állam mégis másokhoz juttatja el azt a pénzt, amiért ők dolgoztak meg?

Noha manapság az emberek többsége Gazdaság őszentségében hisz, a válasz mégsem itt keresendő. A siker és a minőségi élet kulcsa maga az ember, nem pedig a gazdaság. A megoldás egyik része, hogy amit tudnak, saját maguk állítják elő, így azt már nem kell megvenni a boltban. Ahhoz hasonló háztáji kertészkedés jellemzi őket, amilyen mifelénk is volt a 90-es évek első felében. Akkor még idő és presztízs szempontjából is belefért nálunk a háztáji növénytermesztés, hiszen nem voltunk olyan elképesztően fejlettek és gazdagok, mint ma. Székelyföldön viszont nemcsak a kertekben terem a boltinál jócskán kevesebb vegyszert, továbbá jócskán több természetes ízt és tápanyagot tartalmazó zöldség. Nagyobb méretben is ráfeküdtek a helyi élelmiszeriparra. Az Élő Szövet Alapítvány életre hívta a Góbé termékcsaládot, amely teljes árukínálattal tölti fel a Merkur, a székely üzletlánc polcait. Hentesáru, pékáru, tejtermékek, tojás, méz, lekvárok, szörpök, teák, szeszek, és sorolhatnánk tovább, mi mindenen látható Góbé matrica.

Mindezen termékek előnye, hogy nem az áruházláncok elvárásaihoz illeszkedő, olcsó, silány, egészségtelen, gyakran mérgező termékeket zúdítják a világra, hanem kistérségi termelők által előállított, minőségi élelmiszereket, ráadásul így munkalehetőséget adva a helyi embereknek. Az Élő Szövet Alapítvány kurátorai közé olyan embert sikerült megnyerni, akinél hitelesebbet aligha találhattak volna. Böjte Csabát, az árvaházak egész hálózatát működtető ferences szerzetest nemcsak az általa megmentett gyerekek imádják, hanem a felnőttek is, bárhol tartson előadást. Az árvaházakban is az önellátásra, mezőgazdaságra, termelő munkára tanítja és ösztönzi a hozzá került gyerekeket, akik ennél biztosabb útravalót akkor sem kaphatnának tőle, ha egyetemi diplomáig juttatná őket. Az ő, valamint sok más kiváló gazda és szakember nevével fémjelzett Góbé termékcsalád mára komoly piaci területet fed le, és erős alternatívát nyújt az ócska műélelmiszerekkel szemben.

   

A székelyek a múltban leltek rá a válság megoldására, és lapul itt még valami. A kaláka szót hallva a plázák nyugati népe valami nagyon archaikus és nagyon elmaradott dologra gondol, ami ma már teljesen képtelennek tűnik. Megjelennek lelki szemei előtt a hagyományos paraszti gúnyába öltözött falubeliek, amint közösen aratnak, vagy építkeznek. Nos, ez a nagyon elmaradott, ma már képtelen dolog fürdők és más épületek egész sorát növesztette ki a földből Székelyföldön. Székelyudvarhelyen, amely Komáromnál nagyobb, legalább olyan pezsgő, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy szebb város, nemrégiben egy új közpark létesült a közösségi munkának köszönhetően. Az összefogás a székely vidéken nem halálra unt politikusi szólam, hanem emberi magatartásforma, amelyet komolyan is vesznek. A szorgalmukkal, a munkához való viszonyukkal és az állhatatosságukkal sosem volt gond, ez pedig erős emberi tartást ad nekik. Elvi és gyakorlati szempontból sem tűrik az elnyomást, a megaláztatást, és csendes beletörődés helyett keresik a kiutat. Olyan kiutat, amelynél fel sem merül egyéni, közösségi, régiós és összmagyar öntudatuk feladása.

Nem azért tesznek az üzletekre magyar feliratot, mert a törvény kötelezi őket, és nem is csak azért, mert a vásárlók ezt igénylik. Az ottani magyar boltosban fel sem merül, hogy ne magyarul hirdesse magát a cégéren, óriásplakáton, újságban, bárhol. Székelyudvarhelyen gyakran éppen a román felirat marad le, ami a magyarok 95%-ot meghaladó aránya mellett érthető. Az viszont, hogy Románia földrajzi közepén román felirat nélküli, magyar boltokkal találkozunk, számunkra annál meglepőbb, hiszen nálunk színmagyar falvakban is a szlovák felirattal kezdődik minden. A város főterén Turul-emlékmű áll, és semmilyen román emlékművet nem tudtak odasuvasztani. Még egy Trianont éltetőt sem. Nem azért, mert a románok nem akarták, hanem mert a székelyek nem hagyták. A székelyek a mostani kihívást is azzal a tapasztalatukkal kezelik, amit szívós katonanépként megszereztek. Ha hivatalosan még nem is engedik nekik az önrendelkezést, akkor is szerveződnek. Ha letesznek valahol több székely embert, azokból hamarosan csoport, közösség lesz. Talán nem véletlen, hogy a magyar nyelv kifejezi: akinek erős a szíve, az szívós ember. Ha valami olcsóbbá teszi a kenyeret, hát ez a szív igen.

Vésey Kovács László

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is!