Ablonczy Bálint: Csoóri Sándor és az elveszett haza útja

(..)

Régen elmúlt az a sok évszázados tudást továbbörökítő paraszti világ, amelyben Csoóri Sándor felnőtt. És megszűnt az a költői szerep, az aggódó-figyelmeztető, demokratikus politika hiányában lényeges nemzeti sorskérdéseket felvető, azokért bátran harcoló értelmiségié, amelyet Csoóri Sándor olyan figyelemre méltó okossággal és érzékenységgel töltött be a hetvenes-nyolcvanas években. Például akkor, amikor felszólalt a határon túli magyarság érdekében, kiváltva a kádári-aczéli hivatalosság dühét.

Egyik legszebb versében, Az elveszett haza útjában olvashatjuk:

   

Nagyvárad, Csucsa, rétek és hegyek,
Ady két nagy szeme mindegyik útkanyarban
az arcomig jön s nézi: élek-e,
vagy a halál rohan-e bennem öntudatlan?

A népi mozgalomról kiváló könyvet publikáló Papp István történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa így búcsúzott Facebook-oldalán a magyar kultúrában egykor oly fontos szerepet játszó népi mozgalom egyik utolsó, igazán jelentékeny alakjától:

 „Tizenkét éves koromig egyetlen világot ismertem csak: Zámolyét. Az udvarok, a szérűk, az istállók, az ólak világát. Egy megőszült gerendavégen, amely az omladozó ólfalból kiállt, még ma is ott látom ugrándozni a moslékra torkos verebeket; ott látom elröpülni a fecskéket sárból fölkapott szalmaszállal. Hogy a világnak más udvarai, más szalmaszálai, fecskéi, gerendavégei is lehetnek, el se tudtam volna képzelni.”

1977-ben írta e sorokat Csoóri Sándor, legfontosabb esszéinek egyikében, a Tenger és diólevélben, amelyben a népi kultúra és a modernség viszonyát boncolgatta. Hatalmas életmű az övé, nem csupán a sorok számát, a versek mennyiségét, az átélt idő hosszát tekintve, hanem egyediségében is. A népi mozgalom utolsó, igazán jelentékeny, az első generációi nagyjaihoz, ha talán nem is a legnagyobbhoz mérhető alakja szállt most sírba.

Mi mindentől búcsúzunk most, a gyász első óráiban? Elsőként nyilvánvalóan a költőtől, az Új Hang munkatársától, a Belvárosi Kávéház asztaltársaságának tagjától, a Forrás és a Hitel poétájától. Ehhez szorosan kapcsolódva a prózaírótól – a Tudósítás a toronyból, az Iszapeső, a Nomád napló és a Nappali hold szerzőjétől.

Másodikként búcsúzunk a közéleti szereplőtől. Annak a bizonyos vátesz szerepnek a hordozójától, amelyet bármilyen furcsa Babitstól vett át Illyés, s adta tovább Csoóri Sándornak, s melyre bármilyen hihetetlenül hangzik ma, egykori jeles pályatársa, Kertész Ákos is méltónak tartotta. E közéleti szereplésbe belefért a sztálinizmus utáni lelkiismereti válság a Fönt éltem én kezdetű versében, belefért a kollektivizálás során felszámolt paraszti lét siratása, belefértek a magyar filmművészet legszebb lapjaira tartozó forgatókönyvek, mint a Tízezer nap és a Feldobott kő, belefértek bátor előszavak, mint a Duray Miklós könyve elé írott, s az ezt követő elhallgattatás. Belefért népzene gyűjtése Kallós Zoltánnal, baráti eszmecsere Mészöly Miklóssal és Konrád Györggyel, belefért az Erdély-kérdés napirenden tartása pártkorifeusok előtt és vidéki művelődési házakban, belefértek a Nappali Hold indulatos és hatásukban nagyon rossz mondatai, belefért a Világszövetség reménytelenségébe való belefáradás is.

Ám mindemellett mégsem ezért zárult le egy korszak Csoóri Sándor halálával. Számára Zámoly, a szülőfalu, a füstös konyhák oldalai, a görbe szilvafák, a néma ökrök és a keserű parasztok világa volt az örök viszonyítási pont. Ezt az örökséget ápolta, ehhez építette hozzá a magyar és az egyetemes kultúra ismeretanyagát. Az utolsó igazán fontos alkotó, akinek a régi, a hagyományos, a téeszlét előtt, a természet titkaival, állatokkal, növényekkel harmóniában élő világ igazán otthona volt. S ez volt az ő igazi otthona, ahogyan a bevezetésben is olvashattuk.

Ma már nem is értjük talán, milyen nagy dolog ez. Élete egyszerre volt búcsú és emlékezés szülőfalujára, ragaszkodás a hagyományhoz, ami számára még élő, megfogható, átélhető. Ha majd múlik kicsit felőle az idő, ezért fogunk rá és ezért is kell rá emlékeznünk.

valasz.hu – Ablonczy Bálint: Csoóri Sándor és az elveszett haza útja