Zsófia
  • HUF: 332.01
  • USD: 1.10
  • 10 °C
  • 21 °C
Egyéb

Grekofski Nathalie építésszel az élő építészetről és Makovecz Imréről I. (Interjú)

Láttam őt rajzolni, s szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam.

Az egyházasbásti „feredőépítő kaláka” egyik esti találkozásán egy kedves előadó beszélt a fiataloknak Makovecz Imre munkásságáról, és az organikus építészetről.

 

Grekofski Nathalie előadásán

 

Grekofski Nathalie belga építészmérnök a neves építész, Makovecz Imre (1935-2011) egyik tanítványa. Nathalie munkássága Szlovákiában sem teljesen ismeretlen. Az „Életem épületei” című kiállítását 2016. szeptemberében a kassai Rovás Akadémián láthatta az érdeklődő közönség és hallhatta ugyanezen témájú előadását is.

Hirdetés(X)

 

Találkozhattak vele azok is, akik 2017 és 2018 júniusában Komáromban részt vettek a IX. és X. Hon-nap programján. Ott az élő építészetről tartott előadást. 2015-ben Budapesten volt jubileumi kiállítása és előadásai, de külföldön is voltak tárlatai, fellépései. Ha valakinek az olajfestményeiről jut eszébe a név, azok sem tévednek. Az ecsetet öt éve vette a kezébe, nem is eredménytelenül. Képeit több helyen is kiállította.

 

Rovás Galéria, Kiállítás meghívó

 

Grekofski Nathalie-val egy munkával eltöltött kalákás nap után, az egyházasbásti Bed&More Fogadóban beszélgettem.

 

Grekofski Nathalie

 

Az előadása bevezetőjében növényi részletekről, virágról, csírázó bimbókról mutatott be csodálatos fényképeket, melyek – mint utalt rá – látványos szerkezetükkel ihletadói lehetnek építészeti alkotásoknak. 

 

Igen, ez így van! De – s ezt az előadásban is hangsúlyoztam – nem olyan építészeti alkotásokra gondoltam, melyek a természetben található szerkezeteket egyszerű másolással próbálják átültetni épületekbe. Ez kevés. Az organikus építészet nem erről szól! Ebben a folyamatban meg kell jelennie az önállóan gondolkozó, a természettel azonosulni tudó embernek, építésznek, aki úgy látja a természeti szerkezeteket, hogy azokat érti, s organikusan, azaz szervesen tudja beépíteni a saját alkotásaiba.

 

Úgy és olyan formában, hogy azok egységet képezzenek az építmény övezte természettel. Valójában folytatja a Teremtést, vagy inkább újrateremt. Az ember szabad gondolkodási erőivel ezt a természetet, ami egyaránt van kívül és belül az emberben újrateremti, és ebben a teremtő folyamatban egy új, dinamikus egyensúly születik.

 

Érzékelhetővé és láthatóvá teszi azt, ami ezekben az élő folyamatokban rejlik, és ez a lényeg! Ez adja az életet ezeknek az épületeknek, és  ezért képesek azok az ember lelkét megszólítani, megérinteni. Nem csupán formai kérdés ez, mert nem abból indul ki. Az organikus építészet egy különleges látásmód, melynek látható megnyilvánulásai az épületek.

 

Bimbók és hajtások.

 

Az előadásából érezhető volt, hogy mennyire közelinek érzi magához ezt az építészetet, hogy mennyire tiszteli Makovecz Imre művészetét. Hol és hogyan kezdődött ez a kötődés?

 

Belgiumban születtem, ott jártam iskolába. Nagyon korán, tizennégy éves koromban már vonzódtam az építészethez, azt tanultam. Az építészet mint pusztán funkciók kiszolgálása azonban nem nagyon érdekelt, valami más után vágyódtam. Valami után, ami nekem s az építészetben is hiányzott, s ez egyre erősebben jelent meg a gondolataimban. Akkor még nem is igazán tudtam megfogalmazni, hogy mi is az pontosan, amit keresek. De éreztem, hogy létezik ilyen. A diplomamunkám is erről szólt: egy szellemi központot terveztem 22 éves koromban, illetve egy egész várost egy tórendszer mellett.

 

 

Akkor így írtam róla:

 

“Ennek a spirituális központnak a terve egy általános, jobb létre törekvő HELY, vagy inkább egymáshoz kapcsolódó helyek terve, ahol egy intim párbeszéd létesül a tájjal, amelyet pedig teljesen az Ember alakított ki.

 

Itt az Építészet a szükséges és elkerülhetetlen szerszám, egy eszköz, ami megkísérli értelmezni az új Emberi lét forrását az így kristályosodott Víz szellemi tartalmán túl. Így az Építészet meghív egy belülről fakadó utazásra, ami magából a jelkép szívéből fakad. Itt a határ meg van tagadva, és bárhol a tekintet érinti, egy érzékeny állomáson áll meg, és nem egy „tapintható” határon.

 

Minden helyhez, minden így megtett lépéshez, ehhez a Víz jelképességhez, annak minden állomásához, szellemibe való emelkedéshez hozzátartozik egy Építészeti megformálási mód, ugyanúgy, mint ahogy az Építészet maga megformálódott az elemek által,  különböző formák kiválasztásával, anyagok, részletek, színek, és fények összefüggésében. A Fény rezdülésének és a térbeli elrendeződések, anyagok, formák, színek, részletek közötti tagolódás Szellemiségének játékai. A Víz játékaival, a szintek változásaival, tükrözéseivel, rezdüléseivel, megjelenítéseivel szublimálja az elemeket: így azok el-tapintott valóság felbukkanások.”

 

Akkoriban egy egybevágóan dupla spirált rajzoltam le. Az egyik spirál a tó vize, a másik a szellemi központnak a legbelső terei, ami egy gömbtérben zárul üveg födémmel a közepén, ami nem érinti a kör alakú teret. Így egy teljes gömbtérélményt át lehet élni! Ez a dupla spirál csak egymásba hatva létezik, egymás hatására megváltoztatja képlékeny határait, és egymással teljes szimbiózisban egy olyan tér-idő minőséget tud adni tud az embereknek, akik ott élnek, ami megváltoztathatja őket és segítheti lelki-szellemi fejlődésüket.

 

Előadáson a Bed&More Fogadóban

 

Meg is valósult ez?

 

Sajnos nem. Ez egy hatalmas beruházás lenne. Nem olyan régen újra dolgoztam rajta. 35 évnyi szakmai tapasztalatommal, tudásommal és spirituális fejlődésemmel újra nekiláttam azzal a szándékkal, hogy ami még mindig bennem él, az legyen a vezérvonal! Ehhez a szellemi úthoz, amit akkor próbaltam térről térre megfogalmazni, próbáltam hű maradni, és arra törekedtem, hogy tudatosabban továbbmenjek a terek megalkotásában és a részletekben.

 

Nagyon szép belső pillanatok is voltak ezekben a tervezési fázisokban. A legnehezebb a teljes téralkotása ennek a szellemi központnak. Az sajnos még mindig homályos nekem. Ebben Makovecz Imre volt a nagy mester. Az alkotásai, alaprajzai általában elég egyszerűek, de a metszetei, illetve a tömegei és belső-külső megfogalmazásai mindig lenyűgözőek voltak, mondhatnám zseniálisak!

 

A diplomamunkámon nagyon sokat dolgoztam, rajzoltam, de a tanáraim nem tudtak segíteni. Nem értették meg, mit akarok! De legalább hagyták, hogy tegyem! Sokkal később rájöttem, hogy ez egy nagy dolog volt! Nem lökték félre, nem azt mondták, hogy ez a diák egy bolond dolgot csinál, hanem hagyták, hogy dolgozzam, kutassak, keressem az utamat az Építészetben. Miután nem tudtak hozzászólni, hívtak egy külső tanárt, amikor meg kellett védeni a  diplomamunkámat.

 

Találtak egy építészt, aki Belgiumban egy másik városban organikus építészetet tanított. Gillet Jacques-nak hívják. Ő, miután látta amit terveztem, azonnal meg is értette. Nem is nagyon kellett beszélnem. Rácsodálkozott, hogy valaki ilyen fiatalon ilyeneket tud csinálni. „Ilyen nincsen. Csak 100 évente van egy ilyen ember, aki képes erre!” – mondta.  Most nem magamat akarom dicsérni, de tényleg ezt mondta. Ő  akkor már 30 éve tanította az organikus építészetet. Én addig sosem hallottam róla! Megértett és  támogatott.  Ezért sikerült lediplomáznom, kiválóan, ötössel!

 

Régi Szellemi Központ. (GN)

 

Azután ezt fejlesztette tovább?

 

Igen, a gondolat bennem élt tovább, és folytatni szerettem volna, amit elkezdtem. Belgiumban az építészdiploma megszerzéséhez a diplomamunka mellett egy szakdolgozatot is kell írni. Én akkor tovább akartam mélyíteni, amit elkezdtem látni az építészetben, illetve nagyon izgatott, mi lehet a forrása ennek a másik fajta építészetnek, ami talán közelebb áll a művészethez, mint a száraz mérnöki szakmához.

 

A szakdolgozatom címe: „Teremtő mozdulat“. Fontos volt nekem a gondolatisága, hogy miből van az első skicc, mi van az első impulzus, a tervezés első pillanatai mögött? Mi történik, mi az a szubsztancia? Miből tud az ember először valamit rajzolni egy fehér papírra, mi vezérli őt akkor? Milyen erők mozgatják a kezet, mi történik akkor, azokban a pillanatokban, amikor még semmi sincs a papíron, de már a lélekben, a gondolatban elkezdődött valami? Tapasztalhatja-e az építész a teremtés teljes szellemi szabadságát? Mi lehet ez, mi ez a különös világ? Hogy lehet ezt a világot jobban megismerni, tudatosan megközelíteni? Ezt próbáltam végigkutatni nem csak az építészetben, hanem a szobrászatban, a festészetben, a matematikában. A számítógép világa ezt lehetetlenné teszi, mert csak egy adott zárt keretben tud dolgozni, gondolkodni, és az nagy baj!

 

Új Szellemi Központ – földszinti alaprajz (GN)

 

Mi történt a diplomája megszerzése után?

 

A tanáraim nagyon szerettek, jó tanuló voltam. Akkor azt hittem, hogy mindent tudok az építészetről. Bekerültem különböző nagy brüsszeli építészirodákba. Nagyon jól kerestem! De ugyanakkor nagyon untam azt, amit csinálni kellett. Belül szomorú voltam. Éreztem, hogy ezt nem fogom bírni, mert így nem fogom megtanulni a szakmát. Éreztem, hogy ebben nekem nincs jövőm.

 

Elkezdtem Belgiumban keresni, hogy van-e valahol olyan építész, aki másképpen látja az építészetet, de nem találtam senkit. Utána külföldön, nyugat felé kezdtem keresni – Angliában, Olaszországban (ahol volt lehetőségem egy olasz ösztöndíjra), de sajnos senkit nem találtam. Nagyon el voltam keseredve, nem tudtam, mit fogok csinálni.

 

Akkor Gillet Jacques, aki támogatta a diplomamunkámat, azt mondta, vannak keleten is érdekes építészek. Közben hétvégén dolgoztam nála, segítettem tervezni és kivitelezni a saját házát Liége mellett egy kis faluban, Ouffet-ben. Tőle hallottam először Makovecz Imréről. De keletről nem tudtam semmit. Az iskolában nem tanítottak erről. Azt sem tudtam, hogy éppen 1999-ben rendszerváltozás volt Magyarországon. A sors azért segített.

 

Makovecz Imrének egyik magyar ismerőse Franciaországban telepedett le. Tőle tudtunk a vándoriskoláról. Nagyon megragadott ez a szó: „vándoriskola”. Végzett építészek tudnak ott tanulni, dolgozni, továbbhaladni, fejlődni. Különböző irodákban lehet dolgozni úgy, hogy közben gyakorolnak és tanulnak, és három év után egy megépült házat kell bemutatni és megvédeni egy zsűri előtt. Ez nekem nagyon szimpatikus volt akkor, anélkül, hogy valójában tudtam volna, miről is van szó.

 

Írtam egy levelet. Gillet Jacques segített összerakni egy anyagot az egyetemi tanulmányaim alatt készített tervekből, szabadkézi rajzokat, és a diplomamunkámat. Csináltunk egy A/3-as dossziét és elküldtük. Azt hittem, hogy ebből semmi nem lesz. Három hónappal később kaptam egy levelet, hogy elfogadják a jelentkezésemet. Éppen akkor volt egy Makovecz-kiállítás Amszterdamban, 1990 szeptemberében. Néhány építész ment oda kocsival és visszafelé megálltak nálam és elvittek Magyarországra. Így történt, hogy 23 évesen két táskával eljöttem egy számomra teljesen ismeretlen országba, ismeretlen emberek közé.

 

Új Szellemi Központ – metszetek (GN)

 

Hogyan beszélgettek?

 

Sehogy! A munkatársaim angolul tudtak egy pár szót, de én inkább csendben maradtam. Elég zárkózott is voltam akkor, és amikor láttam, mi van körülöttem, megijedtem, ami egy kicsit a kedvemet is elvette. Igazából csak később tudtam meg, hogy jó helyen vagyok. Amit kerestem, azt érzékeltem, hogy itt van. Az építészetben az a jó, hogy nem szóbeli szakma, hanem tervekből áll és megépült házakból. Az építész  nyelvtől függetlenül tudja látni és értelmezni a terveket, a megvalósult épületeket.

 

 

Folytatta a  szellemi központ tervezését?

 

Engem érdekelt, hogy létezik-e ilyen a világon, mint amit én terveztem, vagy ez csak egy álom. Foglalkoztat a tervem most is, sőt azt érzem, többet kellene vele foglalkoznom. Konkrétan meg kellene tervezni az utolsó részletig. Lehet, hogy nem én fogom megépíteni, de talán átadhatok valamit a következő generációnak.

 

A nagy kérdés az, hogy egyáltalán meg lehet-e valósítani? Vagy ez csak terv marad? A tervekben egy egész város lett a kezdeti koncepcióból. Egy nagy komplexum házakkal, több hektáros területen. Fontos benne a víz, van benne egy erdőrész is. A nagy szellemi központ körül különböző kisebb, nagyobb épületek. Az út elágazásánál egy  nagy szakrális kaput terveztem.

 

Nekem fiatal építészként az volt a fontos, hogy tudjam,  ez nem csak egy álom, hanem valahol létezik ez a fajta Építészet a világban. Amikor láthattam, mit tervezett és mit épített Makovecz Imre, akkor teljes bizonyossággal tudtam, hogy létezik, amit kerestem, és az adott erőt végig, főleg a nehéz pillanatokban! Mert voltak nehéz pillanatok, nem volt könnyű ez az út, ami máig vezetett!

 

Makovecz Imre (Fortepan – 124744)

 

Milyen volt az első személyes találkozása Makovecz Imrével?

 

1990-ben nem az ő irodájába kerültem, de minden nap találkoztunk. Mivel nem tudtam magyarul, ő meg nem tudott más nyelven, nehéz volt beszélgetni. Ez rendesen el is szomorított. Éppen akkor tervezte a világkiállításra, Sevillába a Magyar Pavilont, s elég idegesnek tűnt nekem. Aki nem ismerte, csak kívülről látta, az meg is ijedhetett tőle. Nagyon rövid idő alatt kellett megterveznie és megépítenie. Késtek, de ez mindig így van. Jó érzés volt, hogy egy kicsit részt vettem a Magyar Pavilon első modelljének  építésében.

 

Az irodáiban több fiatal, külföldi építész is dolgozott, néha összeültünk, Makovecz Imre szavait lefordították angolra. Adott is feladatot, amit megcsináltunk. Foglalkozott velünk, de nekem ez nagyon kevés volt. Úgy éreztem, hogy el vagyok veszve. Fiatal voltam, többet akartam, és ráadásul nő voltam, ami – mint később kiderült – Magyarországon elég nagy hátránynak bizonyult!

 

Az építész szakma akkor teljesen férfi szakma volt, nem csak a tervezésben, de a fejekben is! Magyarul is kellett tanulnom és egy új életet elindítanom, a semmiből kellett újrakezdenem idegen környezetben, idegen emberekkel, idegen nyelvvel, idegen szokásokkal. Csak az építészetbe tudtam kapaszkodni, mert nagyon szerettem! A megélhetésről ne is beszéljünk, mert az katasztrofális volt nagyon sokáig.

 

 

Fel akarta adni?

 

Az első év után nyáron hazamentem. Nem tudtam, hogy visszajövök-e egyáltalán még Magyarországra. Kérdések voltak bennem: minek ez az egész, nem éri meg, nagyon kemény, nem bírom. Az erőt, ami ahhoz vezetett, hogy maradjak, valószínűleg az adta, hogy elmentem Sevillába megnézni a Magyar Pavilon építését. Akkor, 1991-ben kezdték építeni. Ez egy zárt építési területen volt. Nem is tudom, hogy milyen véletlen folytán, de beengedtek. Körülnéztem, ott maradtam több napig az építés helyszínén a “hivatalos” vándoriskolásokkal.

 

Makovecz Imre, Magyar Pavilon, Sevilla

 

Ez hatott?

 

Igen! Láttam a szerkezetet, ahogyan felállították! Lenyűgözött, annyira gyönyörű volt! Láttam, milyen hangulatban voltak a magyarok. Úgy éreztem, hogy ebben van valami, amilyennel máshol nem találkoztam. Éreztem az erőt, amit jobban meg akartam ismerni. Akkor tudtam meg biztosan, hogy vissza kell mennem Magyarországra!

 

 

A szülei mit mondtak?

 

Nem értették egyáltalán… azt mondták, hogy bolondság… azt gondolták, hogy egy fél év után visszajövök, s majd minden megy a maga útján. Hát, nem így történt!

 

Utána kapott feladatokat Makovecztől?

 

Persze! Dolgoztam nála 1992 és 1996 között, azután 2006-tól egészen a haláláig, 2011. szeptember 27-ig. Ez már egy sokkal erősebb kapcsolat volt! Nap mint nap találkoztunk.

 

Akkor már tudtam magyarul, így tudtunk beszélgetni. Kedveltem, szerettem, erős ember volt és egyben nagyon türelmes! Egy kiállításom anyagában vannak olyan írások, amelyeket nekem írt.

 

Magyar Pavilon – belső részlet

 

Hogyan jellemezné őt mint embert?

 

Nagyon művelt ember volt. Türelmes, szerette az embereket és ezt a világot, gyönyörűen tudott rajzolni. Nekem az volt a fantasztikus, hogy minél idősebb lett, annál szebben rajzolt szabad kézzel! Nagyon érdekes, hogy a fizikai nehézségein túllépve, amikor elkezdett rajzolni, már nem remegett a keze. Egyébként igen.

 

Beteg volt, az utolsó tíz évben már lehetett látni, hogy hogyan romlik a fizikai állapota. A szellemi nem! Volt egy belső tartása, szabad ember volt. Emlékszem, egyszer hétvégén elvitt haza egy munkát, amit más talán egy évig sem tudott volna megcsinálni. Ő megcsinálta egy hétvége alatt! És nem akárhogyan csinálta! Gyönyörűen volt minden részlete megrajzolva: pontos alaprajzok, metszetek, axonometria az összes épületeiről, utcákról, satírozva, árnyékolva.

 

Hihetetlen volt a munkabírása. Akkor szerintem egy más világban élt. Össze tudta kapcsolni a szellemit az anyagi világgal. Az emberben ilyenkor megváltozik a téridő. Láttam őt rajzolni, s szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam.

 

 

Folytatjuk. Az interjú 2. részével hamarosan jelentkezünk.

 

Puntigán József

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 2 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kövessen minket

Megosztás