Ötven év az „anyaszínház” szolgálatában – Interjú a júliusban 75 éves Lukács Sándorral, a Vígszínház Kossuth-díjas színművészével

Nyitókép: index.hu

A társulatért végzett odaadó munkájáért és kimagasló művészi teljesítményéért Lukács Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, költő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja elsőként vehette át az újonnan alapított Vígszínház-díjat.

1972-ben, vagyis ötven évvel ezelőtt a huszadik századi magyar színház- és filmművészet kiemelkedő alakja,  Várkonyi Zoltán szerződtette le az akkori legendás társulatához, ahol többek között Ruttkai Éva, Bulla Elma, Sulyok Mária, Benkő Gyula, Bilicsi Tivadar, Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Páger Antal, Somogyvári Rudolf, Tomanek Nándor is alkotott.

   

Lukács Sándorral a következőkről beszélgettünk:

 

Milyen viszonyban van az életében a színészet és a költészet?

Milyen hatással vannak a színészetből táplálkozó élményei a verseire?

Mikor jelent meg az első verse, majd pedig a könyve?

Mennyi szerepvers található a költészetében?

Milyen volt eljátszani Mester és Margarita című műben Woland szerepét?

Melyik jelenleg a legkedvesebb alakítása?

Melyik focicsapat a kedvence?

Milyen új filmben kapott szerepet?

 

A pandémia idedeje alatt, vagyis  2020-2022 között született versei a Kikötő című legújabb kötetében jelentek meg. Az Ön életében a színészet és a költészet magán viseli az alárendelt viszony jegyeit?

A Kikötő című könyvem megjelenése valóban egybeesett a pandémia időszakával, de talán csak két vers kötődik a járványhoz. Nálam a versírás és a színészet nem alárendelt, hanem mellérendelt viszonyban áll az életemben. Ugyanolyan erőbedobással, ugyanannyi energiával foglalkozom az írással, mint a színészettel.

Kétségtelen, hogy a színészetből táplálkozó élményeim nagy hatással vannak az írásaimra is, hiszen színészként gyakran kerülök olyan helyzetbe, szituációba, amelybe civil emberként nem kerülhetnék bele. Ezeket a helyzeteket ugyanúgy át kell élni, el kell játszani, azonossá kell válni a szereppel, és ezek mély nyomot hagynak az emberben. Ezeket az élményeket egy másik formában hasznosítani tudom a költészetemben. Így folyik össze nálam ez a két műfaj.

 

Nagyon régóta írok, hiszen a Kikötő a kilencedik kötetem, és azt hiszem, ha nem lett volna pandémia, akkor ugyanúgy, ugyan ilyen formában megszületett volna ez a kötet, csak lehet, hogy egy kicsit későbbi dátummal. A pandémia a kötettel kapcsolatban csak azért játszik „pozitív“ szerepet, mert több időm volt az írásra  a színészi elfoglaltságok mellőzése miatt. Leállt a színház, nem voltak előadások, több időm maradt az alkotásra. Ez egy nagyon kritikus időszak volt, nem csak az én számomra, hanem a világ számára is. Az emberek egyénileg ugyanúgy megsínylették, mint ahogy a gazdaság is, s ezek a nehézségek bár nem direkt módon, de nyilván a verseim mélyén benne vannak.

Rendszeres szerzője a Nyugat Plusz szépirodalmi folyóiratnak.

Szabó Zoltán Attilával, aki a lap főszerkesztője, régi az ismerettségünk, s azóta datálódik ez a kapcsolat a színvonalas és változatos alkotói körrel bíró Nyugat Plusszal is. Örülök annak, hogy már több számban is megjelentek a verseim, és a „Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával” televíziós műsorban is többször szerepeltem. 1985-ben jelent meg az első kötetem Szökés címmel, és csak a megjelenés előtt három hónappal publikáltam először, mégpedig az Élet és Irodalomban. Kálnoky László, a kiváló, kétszeres József Attila-díjas költőnk Arc bukik fel az árnyból címmel laudációt írt a verseim mellé. Ezt követően rendszeresen publikáltam neves lapoknál.

A Vígszínházban Bulgakov: A Mester és Margarita című művében Woland szerepét játszotta, s erről az élményéről verset is írt.

Az előző,  A kezdetek utcája című kötetben van két úgynevezett Woland vers, de úgy is hívhatjuk, hogy szerepvers. Nagyon kevés szerepvers található a költészetemben, de a Bulgakov mű és a Bulgakov szerep nagyon mély nyomokat hagyott bennem, s ennek tudható be a két vers születése a  Woland szerepének az eljátszásából adódóan.

A Mester és Margarita a világirodalom legjobb tíz műve között szerepel szerintem, és Woland az egyik főalakja. Úgy is mondhatjuk, hogy a mozgatórugója a regénynek, ő viszi a cselekményt.  Ítéletei, cselekedetei határozzák meg a főszereplők sorsát, s ha jól belegondol az ember, bár Woland az ördög szerepében működik, de az akkori borzasztóan korrupt orosz társadalomban szinte pozitív szerepet tölt be.

 

Mert mindig a korrupciót a legnagyobb mértékban működtető emberek ellen lép fel. Nagyon érdekes és bonyolult szerep, rengeteg „tulajdonsága“ van, lehet szeretni, gyűlölni, utálni, példaképnek tekinteni. Nagyon izgalmas, többsíkú szerep, és ami fontos, hogy Michal Dočekal rendezővel nagyon jól működtünk együtt.

Rózsavölgyi Szalonban A két pápa című előadásban a bíboros szerepét játsza…

A két pápa jelenleg a legkedvesebb alakításom, 2019 decembere óta nagy sikerrel megy az előadás. Már az sem volt véletlen, hogy 2020-ban a filmet Oscar-díjra jelölték Anthony Hopkins és Jonathan Pryce főszereplésével. Igaz, hogy végül a film nem kapta meg a rangos díjat, de csak nagyon kevésen múlott. Érdekes történetet dolgoz fel a film. A pápák elég ritkán mondanak le, de a  történelem folyamán Ratzinger bíborossal, az egykori Benedek pápával megtörtént, és furcsa módon az egyik legnagyobb ellenfelét, Bergoglio bíborost hívta meg a  birtokára, ahol személyesen ajánlotta fel neki az utódlást.

Két teljesen ellentétes világlátású, mentalitású és vérmérsékletű emberről van szó, akik a kezdeti szembenállás után a darab végére megölelik egymást. A kezdeti ellenállás eljut a barátságig, egymás értékeléséig és megszeretéséig. Benedek pápa úgy  érezte, hogy az egyháznak szüksége van a megújulásra, felfrissülésre, és ebben a nála liberálisabb szemléletű, szabadabb, tágabb világnézetű Bergoglio bíborost tartotta a legalkalmasnak. A darab remekül ábrázolja  ennek a két embernek a magánéletét.

 

Magánbeszélgetések hangzanak el a darabban, fény derül a legbensőbb titkaikra, jellemző vonásaikra, és arra, hogy lehet ellentétes ízlésű és mentalitású embereknek is elismerni a másikat. Ha az értékeket nézzük, nagyon fontos darab a mai néző, a mai ember számára is. Ebben a kettéosztott világunkban úgy haladhatunk jobban előre, ha a más ízlésű, más felfogású emberek is elismerik a másiknak az értékét. Az olyan embert, aki más nézeteket vall, de értéket hoz létre a saját területén, saját szakmájában. Az ilyen embert igenis el kell ismerni, s ha ez megtörténik, akkor sokkal egyszerűbb és szebb lehet az életünk.

Focirajongó, nagy Real Madrid szurkoló hírében áll. Mindent imád, ami a spanyolokhoz kötődik, beleértve a spanyol kultúrát is? S ha már futball, akkor az Újnyugat Irodalmi Kör által szervezett Legendák Színháza előadásában a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumban is olvasott fel futball inspirálta irodalmi műveket.

A Real Madrid híve vagyok, rendszeresen nézem a mérkőzéseiket, ez az egyik legjobb kikapcsolódásom, s boldog vagyok,  ha a csapat jól szerepel. 1956 óta van ez így,  amióta a magyar labdarúgás aranykorának, az Aranycsapatnak a három  leghíresebb magyar focistája,  Puskás, Kocsis és Czibor Madridba disszidáltak.

Már vagy egy évtizede, hogy minden év júniusában két hetet Spnyolországban töltök a családommal, feleségemmel. Egy nagyon kedves barátunknak van egy nyaralója Andalúziában, gyönyörű szép helyen, közel a tengerhez. Nagyon szeretem és tisztelem a spanyol kultúrát, de közel sem ismerem annyira, amennyire kellene, vagyis vannak hiányosságaim.

 

Lebilincselő az építkezésük, a művészethez való hozáállásuk, mint ahogy elbűvölő az egyszerű, köznapi spanyol embernek az a latinos, reneszánsz hangulata, amiben élik a napjaikat. Az igazi latin kultúrájú andalúziai emberek általában mosolyognak, az alapközérzetük sugárzik a pozitívumoktól, jókedvtől, vagyis nagyon tudnak élni. Molnár-C. Pál családja egy nagyon szép múzeumot rendezett be a festő egykori lakásán. Az egyik alkalommal az Aranycsapat emléknapja kapcsán valóban a magyar sport nagy labdarúgóiról volt szó, és felolvastam több sporttal, focival kapcsolatos írást, novellát.

Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójához kapcsolódva minden idők leglátványosabb hazai filmjét forgatják a márciusi ifjakról, arról, ahogy 24 óra alatt kifordítják a világot mind a négy sarkából. A filmben Ön is szerepet kapott, mégpedig a magyarországi császári-királyi főhadparancsnokságot vezető Léderer Ignác szerepét.

A magyar történelem korszakalkotó nagy eseményeiről nem nagyon készültek filmek. A Nemzeti Filmintézet Káel Csaba vezetésével szerencsére rájött arra, hogy fel kell dolgozni a nagy eseményeket, felfogható, látható és  „tapintható“ élménnyé kell tenni a fiatalok számára is.

Egy nagyon komoly költségvetésű film készül Most vagy soha! címmel, Petőfi Sándorról és arról, hogy mi történt 1848. március 15-én. A film érdekessége, hogy egyetlen egy napot dolgoz fel, azt a bizonyos kulminens napot, vagyis 15-ét. Mindazt, ami ezen a napon történt. A fiatalok szervezkedését, a kiváló fiatal íróink, mint Petőfi, Jókai, Vasvári Pál és a többieknek a lelkes, áldozatot követelő munkáját, szervezkedését.

 

Ugyanakkor természetesen az erről hírt kapó Habsburg felügyeletnek az ellenintézkedéseit is kijátszani próbáló fiatalalságnak a működéséről szól a film, amelyben én Metternichnek a jobbkezét, Léderer Ignác tábornokot alakítom, akire tulajdonképpen rá van bízva Budapest. Nem árulok el többet, csupán annyit, hogy a tervek szerint 2024. március 15-én lesz a mozipremier.

Nagy Erika