A 68 éves Sándor tolókocsiban is optimista. Emberi sorsok – ha az a volna ott nem lett volna…

Nyitókép: szocialishalo.ro

Először az egyik, majd a másik lábát veszítette el, de ami nem hagyta el, az az életkedve. Nehéz sorsa, szerény körülményei ellenére is segített másoknak. Vicsápi Sándor élete tele volt megpróbáltatásokkal. Hogy alakulhatott-e volna másként a sorsa? Igen, minden bizonnyal, ha az a volna ott nem lett volna…

Ahány ember, annyi sors. Kinek a jóból adatott több, kinek a rosszból. Valóban igaz lehet a mondás, miszerint mindenki saját maga alakítja az életét, vagyis mindenki a saját sorsának kovácsa? Az élet tele van nem csak hullámhegyekkel, de hullámvölgyekkel is. A döntéseinknek következményei vannak, és ezek formálják, alakítják az életünket. Zrínyi Miklós jelmondata az volt, hogy „Sors bona, nihil aliud”, vagyis  „Csak jószerencse kell és semmi más!”,  majd a végzetes napon őt is elhagyta a jószerencse.

Sokszor panaszkodunk, elégedetlenkedünk életünk dolgai miatt. Ez természetes része az életünknek, de ilyenkor nem ártana, ha vennénk a fáradságot, és útnak indulnánk. Nem túrára, nem kirándulásra gondolok, hanem körülnézni azokon a tájakon, ahol nyomorban élnek az emberek. Az alatt a bizonyos szint alatt. Persze itt is vannak, akik kicsit jobban élnek, jut élelemre, villanyra, s ezért igyekeznek is kihasználni őket a körülöttük élők minden téren. Majd vannak azok, akik lejjebb már nem kerülhetnek. Vagy talán mégis, az utcára. Hogy miért kerültek ilyen helyzetbe, ilyen sorsra, az hosszas elemzést igényel. Mert ugye, mindennek oka van!

    

Nyárasd községhez tartozó tanyán, Jánosteleken él a 68 esztendős Vicsápi Sándor, egy valaha szebb napokat látott sorházban. Azon belül pedig egy tolókocsiban. S ha valaki azt gondolja, hogy egy megkeseredett emberként éli napjait, akkor téved. Pedig lehetne így is, ugyanis először az egyik, majd a másik lábát is elveszítette.

„Ha az ember nem hagyja el magát, akkor mindent el tud végezni maga körül. Akarat kell hozzá, meg kéz, és persze az, hogy tiszta maradjon az elménk. Igazat bevallva az én hibám volt, hogy elvezítettem először a lábujjamat, majd később a jobb lábamat. Amikor kifakadt az egyik lábujjam, nem mentem orvoshoz. Dolgoztam, így mindig azzal mentegettem magam, hogy nincs időm. Nem éreztem a baj komolyságát, pedig sokszor utaltak rá ismerősök, hogy ne játszak vele, mert később nagyon megbánom.

 

Amikor egy idő után elkezdett az ujjam feketedni, tudtam, hogy ennek fele sem tréfa. Olyan színe volt, mint az aszfaltnak. Az idő ellenem dolgozott, elfertőződött a lábam, pedig a magam módján lekezeltem, kötözgettem, de eljött az idő, amikor már minden lépés fájdalmat okozott. Nem volt más választásom, orvoshoz fordultam, és mondanom sem kell, hogy nem kaptam dícséretet a halogatásért. 2016-ban amputálták a lábamat.“

– meséli cseppet sem elkeseredve. A műlábat hamar megszokta, s úgy mozgott, járt-kelt vele mankó nélkül is, hogy aki nem tudta, mi történt vele, az nem is gondolta volna, hogy a nadrág szára protézist takart.

Majd jöttek az újabb problémák, de még most sem tört meg, ugyanis mindig azt tartotta, hogy ami jönni akar, az  elöl úgy sem futhat el.

 

„A bal lábam problémája két év elteltével kezdődött. Először egy hólyag keletkezett az öregujjamon, majd kifakadt. Lekezeltem, de most már elmentem az orvoshoz, tanulva a régi esetből. Ott ragaszkodtak ahhoz az állításhoz, hogy ez egy tyúkszem, én pedig ahhoz, hogy nem az. Így ment ez egy évig, és ez is alaposan elfertőződött, hólyagosodott, csontszú támadta meg. Elmentem a körzeti orvoshoz, és ő azonnal beutalt szakorvoshoz. Ott újra találkoztam azzal az orvossal, aki tyúkszemként kezelte annak idején a lábamat.

 

Ezúttal azonnal intézkedett. Felkerültem a pozsonyi szívkórházba, ahol semmi jóval nem kecsegtettek, így tudtam, hogy ennek a lábnak is annyi. Az élet viszont megy tovább. Egy percig sem gondoltam arra, hogy én már soha többet nem fogok járni. Amikor megműtöttek, első örömöm az volt, hogy nem térd felett csonkoltak. Ez sokat jelentett nekem. Nem tartott sokáig az öröm, ugyanis a műtétet követően már a második napon újra csonkoltak, de most már térd felett. Ez volt az a pont, amikor talán életemben először nagyon mély pontra kerültem, teljesen magamba zuhantam.“

 

Sándor itt elérzékenyült, szemébe könnyek gyűltek.

Majd ezt is átvészelte, gondolta, lesz, ami lesz, nem adja fel. Újabb rehabilitácós kezelések következtek,  ismerős volt számára minden, hiszen az első amputáció után is itt erősítették az izmait. Eljött az ideje, hogy újabb protézist kapjon, a másik lábára is. Ha felcsatolja mindkettőt, sima területen járókeret segítségével járni is tud. Otthon nem nagyon használja, hiszen főzni, mosni, takarítani a kocsiból is tud, de ha orvoshoz megy, akkor igen. A mentőautóba nem viheti magával a tolókocsit, így kénytelen rá. Ma már nem hanyagolja el az ellenőrzéseket, három havonta rendszeresen jár a rehabilitációra is.

Vicsápi Sándor teljesen egyedül él, bár volt idő, amikor a kisebbik lánya volt a gondozója. Ma már úgy tartja, hogy sokkal jobb a mostani helyzet, hiszen  teljes mértékben kihasználta őt mindig is.

„A kevés bevételemből én tartottam el, de nem csak őt, hanem az éppen aktuális élettársat is. Ő volt a hivatalos gondozóm, amiért pénzt kapott, de amint kézhez kapta, eltűntek, mint a kámfor, és csak akkor jöttek haza, ha elfogyott az utolsó centig. Az is igaz, nem tartott sokáig, pár nap alatt kifolyt a kezeik közül. Majd megjöttek, én pedig főztem rájuk is. Igényeik voltak. Nagy szívfájdalmam – s itt potyogni kezdtek a könnyei – négy unokám született tőle, de a gyámhivatal elvitte mindet. Kettőt örökbe fogadtak, szerencsére együtt maradhattak, s nekem ez megnyugvást jelent, kettőről viszont nem tudok semmit. Amíg még voltak lábaim, minden lehetőséget megragadtam, hogy láthassam őket,  és harcoltam hivatalokban is, hogy a gyámjuk lehessek.

 

Folyamatban volt az intézkedés, de aztán az amputáció mindent átírt. Egy szerencsém van, hogy a nagyobbik lányomra számíthatok, pedig három gyermeket nevelnek párjával. Nem lakunk együtt, de hetente kétszer vagy háromszor bevásárol nekem, s ha kell, orvoshoz is elvisz, hogy ne kelljen mentővel mennem.  Bevallom, ha ő nem lenne, akkor lehet, hogy már én sem.“

 

S hogy mennyire igaz lehet az, hogy szívvel-lélekkel harcolt unokáiért, hogy mennyire szereti őket a távolból is, bizonyítja a szekrényben lévő számtalan kép a kicsikről.

Sokan kérdezhetik, hogy miért él ilyen körülmények között, miért nem megy el egy idősek otthonába? Mert nem egyszerű egy olyan embernek, aki nem tudja fizetni érte.

Erről így beszélt:

„Idősek otthonába eddig azért nem mentem el, mert a nyugdíjam nem fedezte volna a havi fizetendő összeget. Most megemelték a juttatást annyival, amennyi kell, így a nagyobbik lányommal intézkedtünk, és folyamatban van, Dunaszerdahelyre megyek hamarosan. Lehet, nem mennék el innen, de már itt sem olyan, mint régen volt. Ki sem megyek egész nap, meg vigyázni kell, zárni az ajtót, a közbiztonság a béka segge alatt van. Gyakran jönnek kérni tőlem, s ha nem adok, akkor elmondanak mindenféle nyomoréknak. Érdekes, mégis hozzám jönnek. Volt, hogy adtam, de ezt a végtelenségig nem lehet. Nekem is kevés van. Olyan eset is előfordult, hogy már csak a nyitva hagyott üres hűtőt vettem észre, vagyis kilopták belőle a húst. Idegileg nem szeretnék itt kikészülni, s attól rettegni, mikor ártanak nekem. Inkább elmegyek.“

Sándor vallja, azon kívül, hogy levágták a lábait, nem érez testi fájdalmat, nem kell egyéb betegségekkel küszködnie. Bár gyakran kérdezik tőle, hogy „van-e cukra“, mert ezzel a betegséggel azonosítják az amputációkat, viccesen azt feleli, hogy igen, majd hozzáteszi, hogy azzal issza a kávéját. Példa lehet ő mindazok számára, akik elégedetlenek a sorsukkal.

Akik hozzá hasonlóan tolókocsiba kerültek. Azok számára, akik ennek következményeként összeomoltak, feleslegesnek érezték, vagy érzik magukat. Ha nem saját szememmel látom a látottakat, lehet, én is úgy gondolom, hogy lehetetlen elfogadni ezt az élethelyzetet. De magam előtt láttam egy optimista embert, aki élni akar, hasznossá tenni magát az utolsó csepp erejéig. Nomád körülmények között, megcsonkítva, de még mindig emberként.

Hogy alakulhatott-e volna másként a sorsa? Igen, minden bizonnyal, ha az a volna ott nem lett volna…

Nagy Erika