A bútorkészítés, az intarzia művészete – Riport a gelléri Korega Norberttel

Nyitókép: családi archívum

A gelléri Korega Norbert szereti a fát és a természetes anyagokat. Érdekes történet az övé, hiszen egy szép napon, közel harminc évesen  arra eszmélt, hogy  fával szeretne dolgozni annak ellenére, hogy a gadóci mezőgazdasági középiskolában érettségizett. Tudta, hogy az, ami igazán érdekli, a bútorkészítés, azon belül is az intarzia művészete. Autodidakta módon tanulta meg a fortélyokat, apró léptekben haladt előre, hónapról-hónapra gazdagabbak és díszesebbek lettek a keze nyomát dícsérő intarziák, annyira, hogy mára már minden létező mintát elkészít.

A Korega családban soha senki nem élt a fa bűvöletében, így az sem meglepő, hogy Norbert a pályaválasztáskor a mezőgazdasági szakot választotta. Majd érezte, hogy valami másra vágyik, felébredt benne a művészi hajlam, a kreativitás, és azóta hobbiként foglalkozik intarziakészítéssel.

Norbert kedvenc témái a vadászattal és a vallással kapcsolatosak, így nem meglepő, hogy egyik nagy kedvence a bibliai történésekben bővelkedő Munkácsy-trilógia. Hogy közelebb kerüljön álmai megvalósításához, elkezdte járni a várakat, kastélyokat, nézte, csodálta a bútorokat, s annyira megtetszett neki az, amit látott, hogy azt mondta, „ez az én utam, én ezt akarom.” Annyira, hogy másnap nekilátott, pedig csak annyit tudott az intarziáról, hogy furnérlemezekből kell kivagdosni, jól kell rajzolni, képzelőerővel kell rendelkezni, vagyis előre kell látni azt, ami még nincs kész.

   

 

„Láttam magam előtt, hogy milyen színeket rakok bele a mintába, milyen fát használok, és megcsináltam az első intarziámat. Mondanom sem kell, hogy ez még nagyon amatőr munka volt. Geometriai mintákba mentem bele, a barokk bútorokra jellemző mintákba, de később megpróbálkoztam a nehezebbekkel is, mert szeretem a kihívásokat. Aztán jöttek a vadászkomódok, asztalok, képek, s ma már úgy vagyok az intarziával, hogy ha valaki egy ötvenszemélyes asztalt szeretne, ami harminc méter hosszú, s legyen rajta motívumnak a magyarok bejövetele, én örömmel elkészítem.“

– mesélte Korega Norbert.

Ez hihető is, főleg, hogy már elkészítette, átültette intarziába a kihívásnak számító Munkácsy-trilógia két darabját, elsőként a Krisztus Pilátus előtt című alkotást, majd pedig az Ecce Homo-t, későbbre halasztva ezzel a másodikként festett Golgota című alkotást. Hazai viszonylatban hiánycikk van az intarziakészítő mesterekből, szakmai véleményt sem kérhetett senkitől, így felesége unszolására szintet lépett.

„Zólyomban, a Műszaki Egyetem bútorgyártás szakán elvégeztem az egyetem alapképzését, és természetesen a szakdolgozatom témája a kézi és gépi intarzia közti különbség volt. Tanulmányaim alatt éreztem, hogy a tanárok felnéznek rám, pedig ők már sok mindent láttak, tapasztaltak. Ha a mai napig bemegyek az egyetemre, egykori tanáraim örömmel fogadnak. Ha készítek valami szépet, kérik a fotókat, és az én munkáimat mutatják a diákoknak, az én mukáimra építették rá a bakalári szakdolgozatot.“

Norbert beavatott minket abba, hogy milyen különbség van a kézi és a gépi intarzia között, amit egy laikus nyilvánvalóan nem érzékel.  „Én magam csak a kézi intarziakészítést végzem, s vagy tíz-tizenöt fafajtát beleviszek a munkámba. A gépi intarziához elég két-három fafajta, a sorozatgyártáshoz kivágott geometriaminta és ezzel kész is. Nekem ez nem jelent kihívást. Ami kihívás, az majdnem teljes egészében megtalálható nálam, ugyanis nagyon kevés az olyan munkám, amelyet értékesítettem.

Egy Munkácsy képpel dolgozom vagy negyvenöt teljes napot, s kevés az olyan ember, aki megfizetné érte azt az árat, amennyit valójában ér, bár ez a munka nálam nem is a pénzről szól.

 

Ha valakinek nincs művészi érzéke, nem néz fel erre a kézzel készült munkára, nem látja meg benne az értéket, az egyediséget. A laikus ember azt látja, hogy a bútoron színes motívumok vannak, de azt már nem, hogy a színek mindig más-más fafajtát jelentenek.“

A fa végtelenül változatos színe, árnyalata, vagy akár az erezete számtalan lehetőséget nyújt az intarziakészítő művészeknek. Az intarzia technikával készülhetnek arcképek, családi képek is, erre van igény, s Norbert él is a lehetőséggel. „Ahhoz, hogy arcképet készítsek intarziából, kell egy fénykép, jó minőségű, nagy felbontásban. Régen szabadkézzel rajzoltam át a képet, ma már szerencsére a nyomdákban felnagyítják a megadott méretre,  majd  egy furnérra indigóval átrajzolom a körvonalakat. Minden aprósággal együtt, mert, ha például valakinek az arcán szeplő, anyajegy vagy ránc van, akkor azokat is. Az egészet leragasztom átlátszó ragasztóval, majd kezdem a munkát a szem belsejével.

A szem legbelseje hófehér, ezt a részt egy szikével kivágom, s marad egy lyuk. Aláteszem a fehér furnért, berajzolom a lyuk mentén ceruzával, félre húzom, megint leragasztom, mert különben eltörik a furnér. Kivágom a fehéret, belenyomom a lyukba, és megint leragasztom átlátszó ragasztóval, hogy ott maradjon. Mint tudjuk, a szem fehér részében vannak sötét, fekete pontok. Akkor ezeket a pontokat ugyan ezzel a módszerrel oldom. Egy arcképet általában tizennégy óra alatt készítem el, de ez a szó szerint tizennégy óra alkotást jelent. Ez a munka az egyetlen, amikor a végére érve felszedek két kilót, pedig évtizedek óta tartom a súlyomat. Ebben a munkában teljesen felszabadult és nyugodt vagyok. Vallom, én erre születtem.“

Norbet gondolt egy merészet, vagyis továbbgondolta a konyhabútort intarziás változatban is. Nem egy giccsbe átmenő virágos intarziára gondolt, hanem íves, gyökérfunéros ajtókra. Készített is párat belőle, majd elment a nyitrai a bútorkiállításra szerencsét próbálni. „Beképzeltem magamnak, hogy rengeteg érdeklődés lesz a munkám iránt, de rá kellett jönnöm, hogy az emberek el sem tudják képzelni, hogy miről van szó, Azt hittem, hogy ha nekem van képzelőerőm az intarziához, akkor az embereknek is van, s ha meglátják a mintadarabokat, akkor fogékonyak lesznek rá. Tévedtem.

Az egyik volt tanárom azzal magyarázta, hogy ez az ország még nincs felkészülve erre a művészetre, s hogy én nem jó helyen élek. Szerinte valahol Olaszországban kelle, bár az olasz bútorokon nem kézzel készített intarzia látható, hanem  nyomtatva van  műanyagra. Ezzel csak az a gond, hogy idővel leválnak, és eltűnnek.

 

Abban egyetértek, hogy nem jó évszázadba születettem bele, talán a 17. században sikeresebb lettem volna. Az én szememben a művész az, aki olyan dolgot talál ki, ami nincs. Én csak másoló vagyok, aki egy festményről, gobelinről kézi intarziát készítek a legjobb tudásom szerint. Felnézek azokra is, akik nem a régi stílushoz nyúlnak vissza, hanem egy teljesen elvont, absztrak intarziát alkotnak. “

Korega Norbert tele van tervekkel. Elsőként szeretné befejezni a Munkácsy-trilógiát, hiszen a Golgota még várat magára. Ennek az az egyetlen oka, hogy harminc napon át biztosan ki kell szakítania magát abból a munkából, amiből él.

Nagy vágya az is, hogy bejusson az Országház épületébe, hogy aprólékosan megszemlélhesse, tanulmányozhassa Munkácsy Honfoglalás című festményét.

„Vannak a festményről képek az interneten, de nem megfelelő minőségben, ezért látnom kellene a teljes valójában. Nagy vágyam, hogy a festményből intarziaképet készítsek,  és minden másból is egyébként,  ami bonyolult, ami kihívás lehet számomra. Bár lassan már azt sem tudom, hogy mi a kihívás számomra, hiszen annyi mindent készítettem az elmúlt években, évtizedekben.

Például találtam egy hölgyet Magyarországon, aki csodálatos gobelineket készít. Az egyik ilyen alkotása az égig érő fa történetét dolgozta fel,  s ennek a profi fotóját sikerült megkapnom, majd elkészíteni belőle a képet. Egy hónapig dolgoztam rajta, s miután felhívták a figyelmemet az amatőr művészeknek kiírt versenyre, beneveztem ezzel az alkotással. Komáromban volt a járási forduló, ott fődíjas lettem, majd Nyitra következett, a  kerületi megmérettetés.  Első helyezést értem el, viszont a trencséni országos döntőben már alul maradtam. “

Nagy Erika