Kissé torz

Az előkelőnek nyilvánított étteremben madamnak szólítanak, de a falon függő villanymelegítő fényében látom, hogy az üvegpoharak – mellesleg a filléres üzletből valók – nincsenek jól elmosva, rajtuk maradt a mosogatószer, csíkokat rajzol a pohár falára. Fuj, jaros üdítőt fogunk inni, meg jaros kabernetet. Persze madamként, ezt el ne felejtsem.

Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!

Érdekes, a férfiakat nem szólítják möszjőnek, de misternek, sőt még sirnek sem. Szom panyi, mondanám legszívesebben, vagy ha már idegen nyelven, akkor legyek asszonyom, mert ettől a madamtól, meg a koloniális berendezéstől, ami nem igazán illik a tengernek ajánlott étterembe, itt, a Duna partján kicsit rabszolgatartó fílingem támad, vagyis érzésem, ám csak átmenetileg, mert aztán egy kutyacsorda köti le a figyelmemet, amely végigrobog a fehér, igaz ropogósnak nem mondható abrosszal terített asztalok között, pórázon húzva két nőt és egy férfit. A három embernek együtt öt kutyája van, kisebbek és nagyobbak, de inkább nagyobbak. Az egyik épp az asztalom lábát kerülgetné, talán a pástétom vonzza oda, nem túl nagy adag, de hát ez csak az előétel, ne legyünk falánkak, azért nem olyan pici, hogy a kutya ne érezné, még lekapja a tányéromról. A saját lábammal visszatérítem a gazdájához, persze csak finoman, nem vagyok én durva állat, hogy rugdossak egy kutyát, még ha csurog is a nyála, rá a fehér, bár tudjuk, hogy nem ropogós abroszra, meg részben a cipőmre, na, jó étvágyat.

Megesszük a pástétomot, ízlett madam, kérdezi a pincérnő, aki végig a pult mögül figyel, ugrásra készen, hogy amint kiürül a tányér, azonnal elvigye. Igen, ez így helyes, mégis úgy érzem magam, mint a hiperszupermarketben, ahol a pénztárosok a hangsebességre törekedve dobálják az élelmiszereket, a vevő nem győzi a táskába rakni, meg közben fizet is, s még el sem teszi a pénztárcáját, kártyája a krumplik között hever, amelyek szétgurultak a dobálástól elszakadt zacskóból, már ott tornyosul a következő vevő bevásárlása. Siessünk, kérem a következőt, cserélődjünk, gyorsan-gyorsan. Egyébként az étterem félig üres, fő, hogy külön felhívják a figyelmet az asztalfoglalásra.

Mindeközben látom, hogy az egyik kutyás nő, akinek stóla van a vállán, leveszi a stólát, a földre teríti, és noszogatja a kutyáját, neki úgy látszik, csak egy van, hogy feküdjön rá. De a kutya mozogni akar, rá is fér a mozgás, végiginyargalja az éttermet, jaj, kutya, allergiás vagyok a kutyaszőrre, hallom az egyik asztaltól, körmei kopognak a kifényesített padlón, majd miután tesz egy kört, megáll a székem mellett. Néz. Nézem. Kitartóan bámuljuk egymást. Csillogó fekete szemét le nem veszi rólam, pörge lába, tömzsi teste meg se rezzen, de én sem adom fel, farkasszemet nézünk, vagy inkább kutya-ember szemet, s egyszer csak az eb a hátára vágja magát, négy lábát az égnek csapja és liheg. Jé, nem is tudtam, hogy domináns kutya vagyok. Most, hogy így megbarátkoztunk, a kutya már végképp nem hajlandó eljönni az asztalunktól. Merően bámulja a pörköltet, amit eszünk, még a pudingot is, miközben a pincérnő a pult mellől ugyanezt teszi, vagyis két tűz között eszünk, nagyon megnyugtató érzés. Közben hallani a többi kutya körmének kopogását a kifényesített padlón, merthogy ők is inkább mozognak, utóvégre van itt tér, meg egy másik pincér hangját, hogy sajnálom madam, ez kutyabarát étterem, de megértem madam, mert én is allergiás vagyok az állatszőrre, hapcsíííí, és ezzel minden elintéződik, rendben van, és kész. Ha nem bírod a szőrt, vagy épp nincs rá gusztusod, hogy más állata nyálazzon, parancsolj, menjél máshova. Gyorsan-gyorsan.

A mi kutyánk, merthogy tisztára úgy viselkedik, mintha a miénk, pontosabban az enyém lenne, továbbra is ott ül a székem mellett és nézi, amint megiszom a jaros üdítőt, merthogy a pohár, ugye mondtam az elején. A valódi gazda, vagyis gazdasszony, nehogy véletlenül férfit csináljak a nőből, mert van gender is a világon, néha odaszól az ebnek, hogy gyere hani, mármint kedvesem, édesem, ugye, ő nem lehet madam, mert fiúkutya, gyere lászka, ide a szőnyegedre. Vagyis a stólára. De a kutya engem szeret. Ekkor megszólal az egyik asztaltársam. Nem gondoljátok, hogy valahogyan nagy a feje ennek a kutyának a testéhez képest, olyan nem szimmetrikus, mondhatnám, aszimmetrikus, sőt, egy kicsit idomtalan. Vagy inkább torz? Nem gondoljátok? A gazdasszony sértődötten fordul hozzánk. Ez egy ilyen kutyafajta. Ennek ilyennek kell lenni. Gyere, szerelmem, húzza magához gyengéden a farkánál fogva a kutyát. A kutya nem akar menni, de a farok, az farok. Asszonykája kéri a számlát, s mielőtt felháborodott asztaltársaságával együtt távozik, megvetően ránknéz, s kijelenti, van még mit tanulni a hazai vendégeknek, egyébként meg ide többet nem jönnek, mert itt kinézik a kutyáikat. Miután távoznak, a vendégek tapsolni kezdenek. Uram, ezt jól elintézték, mondja az allergiás pincér, madam, ízlett a vacsora? Som pani, mondom, ale môžete mi hovoriť aj assoňom.

Lampl Zsuzsanna

   

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!

Nyitókép: origo.hu