Lampl Zsuzsanna
Tegnap látogatóban voltam. A hölgyet, aki meghívott, a homokozóból ismerem, ahol gyermekeinket legeltettük, nagyjából száz éve. Igaz, ő csak ritkán jelent ott meg, beszélgetni sem szoktunk, csak köszönni, hogy dobrý deň, de most találkoztam vele az üzletben, és felvetette, nézzem meg az új konyháját. Ülünk a tizedik emeleti új konyhában, a bútor tükrös felületében szikrázik a napfény, odakinn nyárfák csúcsa rezeg és bólogat, süteményt eszünk és nem ismerjük egymást. De van egy kapocs, amely összeköt bennünket: a gyerekeink.
A lányom már férjhezment, meséli a vendéglátóm. Képzelje el, az esküvőn megjelent az első férjem is, mármint a lányom apja. Volt képe odatolni a pofáját, pedig senki sem hívta. Ha akkor szemétmódra otthagyott bennünket, most minek jött! Aztán mi lett vele, kérdezem. Elküldték? Nem, sokkal jobban megoldottam, mondja. Beültettem a magyarok közé! Ez nagyjából úgy hangzik, s az arckifejezése csak megerősíti a hanglejtését, mintha azt mondaná, beültettem egy nagy fekete, patkányoktól hemzsegő lyukba. Aha. Jó helyen vagyok.
Megkérdezem tőle, hogy sok magyar volt-e ott. Kicsit kényszeredetten mondja, hogy igen, mert a Csallóközben volt az esküvő. Miért ott? Még kényszeredettebben válaszol, hogy azért, mert a veje nagypapája magyar. Aha. Szóval a nagypapa. Az egyetlen magyar nagypapa miatt a Csallóközbe költözött az esküvő. Milyen rendes az unoka. Mármint a maga veje, mondom, de valahogyan nem akarja folytatni a témát. Inkább elmeséli a sütemény receptjét. Ugye, finom? Nagyon finom! S ha már eljöttem hozzá, nem tegezhetnénk egymást? Részemről semmi akadálya!
A sütemény fogy, a nyárfa bólogat, új ismerősöm, egyébként tanítónő, megszólal. Te, a te gyerekeidet nem tanítottam, ők melyik alapiskolába jártak? Hát nem taníthattad, mondom neki, mert ők nem a lakótelepre jártak, hanem a városba, a Duna utcára. Szabályosan a torkán akad az eper, mert a süti, egyébként is kicsit nehezen megy le (eperfelfújt,, azaz „bublanyina”, szeretem ezt a szót, mindig elképzelem, ahogy bugyborékoznak a sütőben a liszt-, cukor- és egyéb molekulák, s a nagy bugyogásból a végén összeáll a sütemény). A Duna utcára? De az magyar iskola! Így van, mondom, mert mi magyarok vagyunk. Kis csönd és emésztés után, mintegy mellékesen, visszakanyarodik az esküvőhöz. Fokozatosan kiderül, hogy nemcsak a nagypapa magyar, hanem a papa, mama is. Sőt, a vő is. Egyébként rendes gyerek. És a kisunoka, hát az tündér. Jé, hát már unokád is van? Igen, egy éves. De még nem tud beszélni. Te nem emlékszel, hogy a gyerekeid mikor kezdtek beszélni? Mondom neki, hogy nem, de van egy logopédus barátom, és tőle tudom, hogy egyéves korban még nem kötelező beszélni. Tényleg? Tényleg.
Aztán kiderül, hogy a kislánnyal az apuka, meg a magyar nagyszülők magyarul beszélnek. Úgy tűnik, hogy a kicsi érti a magyar beszédet is, meg a szlovákot is. De nem beszél. Nem lehet, hogy a magyar beszéd keverte meg a fejét? Mondom neki, hogy ez a kérdés régen bennem is felmerült, csak fordítva, hogy a szlovák beszéd nem fogja-e megkeverni a gyerekeimet, de a logopédus ismerősöm megmagyarázta, hogy nem. Tényleg? Tényleg.
Látom, hogy nagy kő esett le a szívéről. Értem őt. S amikor búcsúzunk, megkérdezi, jól éreztem-e magam nála. Hát persze! Nagyon jól.
Tényleg.
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
Megosztás:
Címkék: Duna utcai magyar iskola esküvő játszótér kapocs lakótelep Lampl Zsuzsanna látogatás pozsony sütemény szlovák-magyar unoka
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
Kommentek
Kommentek
pelikán
2014. jún. 09. 16:03Nem kevés ilyen kevert fejű polgártárs van közöttünk, mint a cikkben említett. Kedves Zsuzsa, ügyesen leszerelte őt :)
A kommenteket lezártuk.