Hazajáró Petőfivel 2. – Gömör, Bodrogköz, Erdély

Petőfi Sándor – óriási szerencsénkre – rengeteget írt. Zseniális költői életművét vaskos kötetben foghatjuk kezünkbe, Arany Jánossal folytatott levelezését olvasva élvezhetjük fesztelen humorát, de elővehetünk tőle elbeszéléseket, gyilkosságokban bővelkedő regényt (A hóhér kötele) és politikai újságcikkeket is.

Utazásairól szóló írásai révén pedig megismerhetjük a 19. század Magyarországát: legyen szó Kassa gyalázatos fogadóiról, Eperjes csinos házairól, Lőcse kevésbé vonzó leányairól, késmárki borozásról vagy Losonc vendégszeretetéről, Petőfi mindenről őszintén, a ma emberének is élvezhető, közvetlen stílusban írt.

Volt miről beszámolnia, rövid, ám annál tartalmasabb élete során ugyanis keresztül-kasul bejárta az országot. 1847 májusában Erdődöt tűzte ki úticélul, hiszen itt élt szerelme, Szendrey Júlia. Az út Pestről Debrecenen át vezetett a partiumi kisvárosba, így Petőfi útközben áthaladt az általa Isten homlokának nevezett Hortobágyon. Az alföldi tájról szóló versek mellé állíthatjuk ezt az életképet is, melyet Tiszafüreden jegyzett fel, ahol a gulyában és a rónát borító ősnyugalomban gyönyörködött:

„Egy dülőföldnyire legel a gulya, hosszu botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, mint a felföldi német és tót, hanem emberségből, mint magyarhoz illik.”

Erdődről – a sikeres leánykérést követően – boldogan indult haza, Pestre, persze útba ejtve még pár látnivalót: felkereste a kuruc fegyverletételről híres Nagymajtényt, Szatmárnémetit, Nagyváradot, Nagyszalontát, és ismét átutazott a Hortobágyon, noha ebben most nem sok öröme volt, mert az utak a tíz napos esőzés miatt nagyon rossz állapotban voltak.

Az egyik legszebb megyénkben

   

Legényéletét egy külföldi úttal szerette volna lezárni. Ennek során Angliát és Franciaországot kereste volna fel, és a „szívéhez hasonlóan mély és viharos tengert.” Ez végül nem sikerült neki, ám nem sokat kesergett rajta: ismét útnak indult, ismét a Felvidékre. Július 1-én vonattal Vácra utazott, majd itt gyorsszekeret fogadott és meg sem állt Rimaszombatig, ahol egy másik szekéren – egy német zongorahangoló társaságában – tovább utazott Bejére:

„Beje, Gömör-megyebeli falu Rima-Szombat és Rozsnyó között. Ezt nem a te kedvedért mondom, barátom, aki úgyis tudod, hanem azok kedvéért, akik nem tudják és vajmi nagy ezeknek az ő száma. Itt vagyunk Bején, még pedig a papnál, tiszteletes Tompa Mihály barátunk- és kollégánknál.”

A református lelkészként szolgáló Tompa ekkor már szintén neves költőnek számított (verseit publikálta az Athenaeum, a Népregék, népmondák című munkájával pedig sikeres kötete is volt), így bőven akadt közös téma:

„Különben egymás verseit illő kimélettel biráljuk. Ő azt mondja, hogy ez és ez a munkám nem ér semmit, hogy silányság; én azt felelem, hogy nem igaz, mert az remek… s ha én mondom neki, hogy ez és ez a műve nem ér semmit, hogy az nyomorúság, ő feleli, hogy nem igaz, mert épen ez a legjobb munkája.”

Persze nem voltak ezek olyan komoly viták, inkább csak csipkelődések, melyet a két jó barát olykor kirándulásokkal szakított meg, elmentek például Murány várához:

„Magyarország legszebb megyéinek egyike Gömör s ennek ismét legszebb vidéke Murány. Gyönyörűségesen vadregényes táj. Szép derült nyári délután jártunk a nevezetes romokon, melyek talán hazánk valamennyi várai között legközelebb álltak a felhőkhöz a mindenfelől szédítő meredekségű kőszikla ormon. Köröskörül a még magasabb hegyláncon sötét fenyvesek, alant a mélységes völgyben a kéklő köd alatt fehér juhnyájak és tehéncsordák. A nyájak kolompoltak, a madarak daloltak és fütyültek, távolabb a hámorok zúgtak… mindenütt zaj, életzaj, csak itt fönn a bércen, hol egykor kardok csörögtek és ágyúk dörögtek, csak itt volt csend, halálcsend… kivévén, hogy Tompa Mihály hortyogott.”
Bodrogközi becsavarodás 

Tompa Mihály meglátogatása után Petőfi Tornalja, Putnok és Diósgyőr érintésével Miskolc felé vette az irányt:

„Az egész út a Sajó völgyén visz keresztül, alacsony, zöld és kék hegyek és halmok között, melyek nyájasan üdvezlik az embert s vesznek tőle búcsút egymás után. Nincs szebb, mint folyvást tartó szép vidéken utazni. Minden új kilátásnak megörülünk, s nem érünk rá sajnálkozni, hogy elhagyjuk, mert amint egyikből kilépünk, már ott vagyunk a másikban, s így egyre csak gyönyörködnünk kell.”

Végigjárva a Tokaj-Hegyalját, Sátoraljaújhelyen (itt Kazinczy Gáborhoz tért be, aki szintén irodalmár volt: fordított finn népmeséket, írt vígjátékot és regényt is) és Széphalmon tartott pihenőt.

„Széphalomtól becsavarodtam a Bodrogközre. Országútnak híre sincs; csak úgy őgyelegtünk faluról-falura. Különben nem untam meg magamat, mert a Bodrogköz szép, gazdag vidék. Nyugat felől tul a Bodrogon látszanak a hasonlíthatatlan szépségű Sátor-hegyek Újhely mellett; innen a Bodrogon erdős rónaság.

Itt is, ott is egy-egy kis erdő, azok között termékeny földek magas sárga gabonáival… virító zöld mezők, rajtok egy-egy kis tó, szélén sás, tisztáján pedig fehér vizi liliomok s fölötte jajgató sirályok lengetik hosszu szárnyaikat … apró barátságos alakú faluk, e házak között sugár jegenyefák, a házak előtt vidám ép legénység és szép takaros leányok.

De amennyire jóllakott e jelenésekkel szemem, annyira megéhezett gyomrom, midőn délután két óra tájban Király-Helmecre értem. Fölfegyverkezett étvággyal rohantam a kocsmába, és… ott haltam volna meg éhen, ha történetesen nem lett volna kocsisom tarisznyájában kenyér és szalonna, mert a kocsmárosnak egy árva falatka ennivalója sem volt.”

Leleszen már jobb volt a helyzet:

„Nagyszerű… hizlaló hely. Van benne roppant barátklastrom. Leleszen fölül foly a Latorca, a Bodrog-köz és Ung-megye között. Folyása kanyargó, vize világoszöld, környéke erdős a rév körül, hol kompon jön át az ember. Csend volt, amint áthoztak, kellemes erdei csend, melyet csak egyes madárfüttyentés és az evezőlapátok egyhangu lobicskolása zavart meg.”

Otthon

Az idilli település után Ungvár, Munkács, Beregszász, Bandaló, Szatmárcseke, Zajta, Peleske, és Szatmárnémeti következett. Felsorolni is sok! De Petőfinek nem volt az, hiszen már várta Erdődön Szendrey Júlia.

Az esküvő után (mely „középkori regényességgel ment végbe, az erdődi vár kápolnájában, korán reggel”) pedig immár együtt utaztak tovább. Nászéjszakájukat egy nagybányai fogadóban, a mézesheteket pedig Koltón töltötték. Innen előbb Dés, majd az örmények Jeruzsálemének nevezett Szamosújvár érintésével megérkeztek Kolozsvárra – ahonnan aztán Bánffyhunyad, Királyhágó, Nagyvárad, Nagyszalonta és Szolnok felkeresése után térnek haza Pestre, 1847 novemberében, de ezekről az élményekről már nem volt ideje írni költőnknek:

„Sokat írhatnék róla, de egyátaljában nem érek rá, mert fiatal házasnak sok a dolga, míg rendbe szedi magát. Ezennel tehát illendő érzékenységgel elmondom az isten-hozzádot, kedves barátom. Iparkodj’ föl Pestre, ezentul mindig itt és honn találsz, nem úgy, mint eddig. A vándormadárból házimadár lett… nem oly regényes, de boldogabb élet. Ha nem hiszed, próbáld meg… de notabene, olyan legyen feleséged, mint az enyém.”

Bogos Zsuzsanna

(Idézetek forrása: Petőfi Sándor, Úti levelek Kerényi Frigyeshez. Nyitókép: fortepan, Cholnoky Tamás)

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat.