Karcolatok 11 – Voltam, leszek

Zavart volt, mint akit vágya
Messzi végre hívott el,
S étlen-szomjan, félve ült ott
Kétely-rágta hitével,
S azt kívánta, bár ne hívta
Volna őt a csalfa vágy,
Vagy ha hívta, bár ne adta
Volna néki meg magát.

Mert mi édes ábránd volt ott
Bohém-buta fejének,
Átkos-keserű teher lett,
Ahogy futtak az évek.
S kiút? Ha volt, nem lelte meg,
Körbe-körbe élt csupán,
S hogy övé lesz, mit elvesztett,
Nem is hitte már talán.

S aztán mégis: új nap virradt,
S föllelt régről valamit,
Miről tán már ő sem hitte,
Lelke mélyén ott lakik,
De a lány azt felismerte
S dús örömmel mondta el,
S e hír volt az, ami után
Eltelt újra reménnyel.

   

S bizseregni kezdett lelke
S a rég tompa életvágy,
S újra erő mozgott benne,
S pihentette őt az ágy,
S úgy érezte, képes rá, hogy
Újra boldog s nyílt legyen,
S szint kapott, mi éveken át
Hűvös volt és szintelen.

Ez az ember (régen fáradt),
Nem titok, hogy én vagyok,
Kinek sokszor félve-fájva
Futottak el a napok,
Kinek legjobb ismerőse
Az a régvolt énje volt,
Ki pedig már nem tér vissza,
Hiszen tétlen, néma, holt.

De hogy ezt az embert végre
Levetkőzöm, biztos már,
Mert reám egy derűsebb
És reménytelibb Énem vár,
S szemtől szembe két tükörkép,
Mit most egymáshoz teszek,
Ez az,
Aki eddig voltam,
S ez az,
Aki most leszek.

Kerepesi Igor

A szerző korábbi versei itt olvashatók.