Kasztba való sematikus beilleszkedés – Egyre kevesebben mernek bizonyos témákról írni, mert több és több a tabutéma

Nyitókép: nepszava.hu

Bereményi Géza, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas író mondta nem is olyan rég, hogy a hatvanas évek második felében valósággal vadászni kellett a fiatal írókra, mert nem voltak, eltűntek, vagy ha mégis voltak, akkor nem szerettek volna nyomtatásban megjelenni. Mesterei őt magát is arra biztatták annak igején, hogy ne jelenjen meg nyomtatásban.

A történet nagyon ismerős. Nincs mit szépíteni, most is kísértetiesen hasonló a helyzet. Pár hete Orbán János Dénes (OJD) József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, irodalomszervező a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, székfoglaló beszédében szintén ezt a témát boncolgatta. Ha valaki, akkor ő a téma ismerője, ugyanis a magyar kormány jelentős támogatásban részesíti a nevéhez kötődő Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-t és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia működését évek óta. Kapott is miatta hideget-meleget.

OJD vallja, hogy régen tombolhatott a művészi szabadság, és téma is volt bőven. Külön kiemelte, hogy a fiatalok belenőttek a közösségi média és a vele járó digitális gyűlölet világába. „…félnek, mert nem tudják ennek az ellenszerét. Nem mernek hát szerelmes, pláne erotikus verset írni, mert kiteszik magukat annak a kretén vádnak, hogy szexuális tárgyként kezelik a múzsájukat. Nem mernek humorizálni, hiszen manapság már megszámlálhatatlan típusú kisebbség sértődik meg egy-egy poén miatt. Nem mernek bizonyos témákról írni, mert egyre több a tabutéma. Ellenben megfelelési kényszerükben olyan témákat választanak, amelyekhez semmi közük nincsen…. A művészi szabadság megszűnőben van.

   

A rendszerváltást követően az újidiotizmus beszivárgott a kultúránkba, és az ezredfordulót követően exponenciálisan kezdett növekedni. A politikai korrektség elkezdte fölfalni a művészi szabadságot. Ennek pedig leginkább a fiatal irodalom esett áldozatául. Ezért elsősorban az idősebb írók, a mesterek a hibásak: míg minket arra biztattak a mestereink, hogy sose féljünk semmitől és senkitől, egyedül a jóérzés cenzúrázza a műveinket, semmi és senki más, bátran írjuk le, amit akarunk, majd rendíthetetlenül vállaljuk annak következményeit – mert ez az egyetlen út a művészi beteljesülés és a nagyság felé –, addig a mostani fiataloktól egyenesen megkövetelik a feltétlen engedelmességet, a kasztba való sematikus beilleszkedést.

Aki nem fogadja el ezeket a szabályokat, azt büntetik: nem kap ösztöndíjat, díjat, publikációs felületet, kiadót, érvényesülési lehetőséget, elhallgatják, eltüntetik, eltapossák, mielőtt még kibontakozhatna. De derékba tudják törni befutott alkotók karrierjét is azáltal, hogy fatvát hirdetnek ellenük, és kiközösítik őket; az átlag alkotó néhány napig vagy legfeljebb két hétig bírja a médiából és a közösségi médiából feléje áramló gyűlöletet, majd pszichésen összeomlik.”
OJD az ideológiai háttérre is kitért, mivel nem lehet ideológiamentes irodalmat művelni. De miért is nem férnek meg egymás mellett, vagy egymással keveredve a különböző, összeférhetetlennek tartott ideológiák?

„Vajon A kutyák dala vagy A farkasok dala jobb- vagy baloldali? A Tiszta szívvel szélsőbal vagy inkább szélsőjobb? Az Akasszátok föl a királyokat pedig egészen biztos, hogy jakobinus ideológiát hordoz? Vagy inkább egy szélsőjobboldali magyar patrióta allegória, amelyben a vátesz megérzését és ellenérzését fejezi ki a frissen trónra lépő császár és király személye ellen – mely császár és király majd engedi kivégeztetni az aradi vértanúkat, és előtte behívja az oroszokat, akik megölik a költőt.”- mondta a székfoglalón OJD, majd így folytatta:

OJD megemlítette azt is, hogy „a fiatalok nem lázadnak, hanem elfogadják azt, amit mi kínálunk nekik.

Beilleszkednek abba az intézményrendszerbe, melyet elődeik építettek ki. Így van ez az egész jelenlegi magyar irodalomban, mindenütt a Kárpát-medencében. Holott nem így a jó, nekik lázadniuk kellene, és a maguk arcára alakítani az intézményrendszert, hiszen övék a jövő, és az intézményrendszert is ők öröklik meg.

” A tehetségből ma sincs hiány, csak a fiatal alkotó ma nem feszegeti a határokat, viszont a „mai világrend az első, amely a digitális paradigmaváltást követi, és a mai világrendben lehet a leggyorsabban és a leghatékonyabban megtorolni, vérbe fojtani a lázadást: a digitális gyűlölettel.”

Nagy Erika