Nyitókép: tenyek.sk

 

Júniusban ünnepli 93. születésnapját Duba Gyula József Attila- díjas író, érdemes művész, aki nemcsak a második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb s egyben meghatározó személyisége, de a kortárs magyar irodalomnak, epikának az  egyik kiemelkedő alkotója is.

 

Szinte hihetetlen a kora, ugyanis pár éve még mindennapos volt a jelenléte irodalmunkban, folyóiratainkban. Ő maga úgy gondolja, hogy a kilencven éve nem életkor, hanem egy létállapot, filozófiai értelemben is.

 

„Egyedüli dolog, ami teher számomra, az a több mint húsz éve tartó magány, ami váratlanul jött az életembe. A magány egy olyan teher, amivel már rég megtanultam együtt élni, viszont azt nem mondhatnám, hogy szeretem. Arra kényszerített, hogy egyre komolyabban vegyem azt, amit írok, s megfosztott attól, hogy mellébeszéljek, fontoskodjak, vagy hogy formai dolgokat műveljek. A lényeget mindig úgy kellett megírnom, ahogy a magány diktálta”

 

 hirdetes_810x300  

– mondta, amikor felköszöntöttem a 90. születésnapján

 

Dráfi Mátyás is a felvidéki Kossuth-díjasok között

 

 

Fotó: hajonaplo.hu

 

 

Duba Gyula olyan témákból merített, amelyek ha nem is vele, de a környezetében történtek. Vagyis, önmagát írta. A parasztvilágnak a lassú elmúlásáról, az újból létéért kezdő szlovákiai magyar értelmiségnek a sorsáról, törekvéseiről. Amit tervezett, és nem valósult meg, az nem más, mint az életrajzi írásainak a harmadik kötete.  A gyerekkor és a diákkor után az úgynevezett legénykor.

 

S hogy miért nem írta meg? Erre így válaszolt:

 

„A háború utáni öt-hat évben én hontfüzesgyarmati legény voltam kalapban és csizmában, és ennek a legénynek a története várat magára. Egyre inkább úgy látszik viszont, hogy hiába. Lehet, hogy nagyképűnek tűnik, de én azt mondom, hogy minek? Bennem már nem él, szép lassan elfogy az a közlési indulat, ami egész életemben megvolt.”

 

Huszonhét éves volt, amikor bevonult katonának, s ez annyira jó iskolának bizonyult számára, hogy megírta első novelláját Ancsi és Jancsi címmel. Egy katonatörténetet, az egyik magyar barátjáról. Később az is kiderült, hogy tulajdonképpen minden műfajban érvényesíteni tudta magát.

 

A humor mellett írt többek között novellát, regényt, kritikát, és esszét is. Az írások vége mindig az öniróniában összegeződött, de idős fejjel rájött, hogy ezzel nem jó együttélni, mert rettenetesen kegyetlen és házsártos tud lenni. Ő talán az egyetlen olyan közöttünk élő író, aki szinte a kezdetektől írógépet használ, a jó öreg Consult. Ott van az íróasztalán, mögötte az a karosszék, amelyikben egész életében ült. Ahová már nem akar odamenni, mert, hogy „minek“?

 

Fotó: archívum

 

„Az 1950-es évek második felében, humoreszkjei és szatírái révén az összmagyar humorisztikus és szatirikus irodalom második világháború utáni jelesei közé tartozik, s irodalmi paródiái is a műfaj legjavát képviselik. De ha novelláit nézzük, azok közül is jó néhány – kezdve az Őznyomontól, illetve a Valaki kopogott az ablakon-tól vagy A harmadik helyezettől egyik-másik legújabbig (mondjuk a Joyce-szal Ontario tartományban című, nagy lélegzetű, műfajszintetizáló elbeszélésesszéig – az 1945 utáni magyar novella antológiadarabja (még akkor is, ha a magyar[országi] irodalmi élet és kritika különböző anomáliái folytán hiába is keressük ezeket mindazon helyeken, ahol önértéküknél fogva ott lehetne, ott lenne a helyük)”

 

– írta Tóth László 2011-ben, majd így folytatta:

 

„Duba Gyula immár több mint fél évszázados írói működése alatt számos emberi (nemcsak kisebbségi) tapasztalatnak és létélménynek tudott – összmagyar viszonylatban is – hiteles és mérvadó (nem egyszer egyik első) megfogalmazója lenni (mint amilyen teszem azt a faluról városra került elsőgenerációs értelmiségi lelki válsága, az osztályelhagyás és osztályváltás: a polgárrá válás kínjai és görcsei, konfliktusai, a klasszikus paraszti létforma felbomlása, a lelket-szellemet megnyomorító létezett szocializmus morális valósága, válsága stb.) ”

 

 

 

Fotó: hajonaplo.hu

 

 

Duba Gyula azt vallja, hogy

 

„az irodalom olyan dolog, amelyik az emberrel együtt születik, aztán vagy megmutatja magát, vagy nem.”

 

Nála megmutatta, s ennek következtében az irodalom létfilozófiája ép szellemében éli egész életét. Rengeteg bölcsességet hallottam, olvastam tőle, többek között azt is, hogy

 

„az író sosem lehet önelégült, hiszen ezáltal elveszítene valamit, ami az írás belső erőforrása: az öncélú kíváncsiságot. Meg az önmagában való, természetes kételkedést. Az elégedett író lélekben megöregedett. Az én „elégedettségem” azonban más jellegű. Nem önelégültség, hanem valami elért újnak a tudomásulvétele.”

 

Abban, hogy 2023-ban a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának felterjesztésére Kossuth-díjjal jutalmazták a terjedelmes életművel rendelkező Duba Gyulát, nincs semmi meglepő. Megérdemli. Nagyon. Ahogy többen is érdemesek rá. Az viszont meglepő – bár ez sem az, inkább érthetetlen -, hogy miért csak most?

 

A szlovákiai magyar írótársadalom dicsőségfalán ő a negyedik. Elsőként Dobos László (1994), majd pedig Grendel Lajos (1999) és Tőzsér Árpád (2004) részesült az 1948. február 13-án alapított legmagasabb magyar állami kitüntetésben, a Kossuth-díjban.

 

A díjátadón Duba Gyula már nem tudott részt venni, a több mint kilenc évtized nála sem múlt el nyomtalanul. Pár nappal ezelőtti beszélgetésünkkor fáradt volt, megviselte az orvosánál tett látogatás. Ha fáradt, nem nagyon beszél.

 

„Én már mindent elmondtam, amit tudtam magamról és a világról”

 

– vallja.

 

Érthető. Ahogy az is, hogy számára az út Budapestig már csak álom marad. Lélekben viszont ott volt. Boldog volt. Tudom. Ismerem. Ahogy az Amerikában élő lánya, Maja is ott volt a Parlamentben a férjével, hogy édesapja helyett átvegye a megtisztelő díjat, amihez szívből gratulálunk…

 

Nagy Erika

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!