A minap Pozsonyban koncertezett a világ jazz-zenekarainak ‘smotánkája’ (magyarul ‘tejfölje’). Nem mindennap látogat egyszerre ennyi zenész a városba, szóval hiba lett volna őket kihagyni. A Körképtől eredetileg két kolléga készült rá, de mivel én is arrafele tébláboltam átutazóban, így hagytam magam rábeszélni. Aztán az esemény után kedvesen megkértek, hogy írjak valami szépet róla. Gondolom azért engemet, mert én rendelkezek a legnagyobb zenei ismeretekkel: többször láttam már á-mollt ruhásszekrényben.

Nos. Mit is lehet mondani róla. Először is talán azt, hogy az embernek tiszta olyan érzése volt, mintha a Crystal Palace – West Bromwich meccsen lett volna, mert oda sem engedtek sört bevinni a stadionba. Így már rögtön csökkent az esemény eszmei értéke, és a zenekarok szakmai színvonalát is csak akkor sikerült az átlagos fölé emelni, amikor az énekesnő szűk miniszoknyában jelent meg a színpadon. (Én rögtön mondtam a bandának, hogy talán nem nekem kellene zenei kritikát írni róla, mert még elijesszük az olvasókat, de most már késő bánat).

Első felvonás

A szombati koncertnap egy szlovák zenekarral kezdődött, amelyről sikeresen lekéstünk, ezzel is óvtuk érzékeny füleinket a maradandó halláskárosodástól. Csupán az utolsó két számot kaptuk el. Az első gyorsabb verziót egy kellemes lágy ballada követett. Az időzítés tulajdonképpen tökéletes volt, mert 5 perc fárasztó koncertezés után rögtön szünet következett, és mehettünk pszichikailag felkészíteni magunkat a következő félidőre.

Ekkor egy fatális hibát követtünk el a Józsival, amellyel újabb két poffontot húzhattunk be a többi közé. Megkérdeztük a kedves kolleginát, hogy mi a program, ill. hogy milyen zenekarok is lesznek ma tulajdonképpen. Ekkor elárultuk magunkat, mert kiderült, hogy csak szemrátétellel olvastuk el a cikkét. Szegény Józsi (ő még nincs hozzászokva a pofonokhoz). Szegény Nyomkeresőnk is pórul járt, mert a koncertet megelőző mélyenszántó szakmai diskurzuson ártatlan kérdésével, hogy „Mikor lép fel Peter Lipa?”, szintén elárulta magát, hogy ő sem olvasta a cikket. Mink a Józsival „tudtuk”, hogy Lipa már régen nem lép fel a Jazz Napokon, ő már csak mint szervező vesz részt rajta. (Mellesleg Lipának november 27-én lesz fellépése Kürtön a Jednota mögötti borozóban.) Öröm az ürömben, hogy cikkíró kolleginánk sem úszta meg lehordás nélkül, mert a barátosnéja másnap a szemére vetetette, hogy milyen embereket hozott magával, akik még viselkedni sem tudnak a koncerten. Nem tudom, hogy kire gondolt konkrétan, ill. hogy kit hozott még magával a kollegina rajtunk kívül, mert mink a Józsival olyanok voltunk, mint a kisangyalok (legalábbis a szünetekben biztosan;).

 hirdetes_400x285  

Második félidő

A második félidőben az amerikai olasz bevándorló paradicsom kincse, Roberta Gambarini tipegett a színpadra. Egy zongora, egy nagybőgőnek kinéző tárgy, egy dobfelszerelés kísérte. Kellemesen muzsikált, búbos pacsirta hangjával megütötte a színvonalat (legalábbis a férfiközönség szerint). A kandalló mellett doromboló macskát juttatta az ember eszébe. Nem hiába söpört be sok díjat az Államokban (nyugdíj, tandíj, stb…). A legkimerítőbb témánk Józsival az énekesnő korának megállapításában leledzett.



 

Harmadik harmad

A szünetben igyekeztünk elvegyülni a tömegben és elkerülni a Józsi főnökét (nehogy meglássa őt, és eszébe jusson valami munka hétfőre). Így is összefutottunk pár Pofikkossal (Marissal), meg azzal a csávóval, aki a kosaras dresszeket kölcsönözte az egész világot már bejárt kisfilmhez.

A következő fellépő a dzsezz bölcsőjéből, szülőfalujából és paradicsomából, New Orleans-ből érkezett. Abban a zenerajongók és a futballszurkolók is egyetértettek, hogy a New Orleans-i szűz, Trombone Shorty (mi csak Zsoltinak hívtuk) az est legparádésabb koncertét produkálta. Mindenki állótapssal díjazta az ő és zenekara teljesítményét. (Az elöl ülők gondolom azért, mert le voltak fizetve, a hátul ülők pedig azért, mert nem láttak az előttük állóktól.) De amúgy tényleg parádés koncert volt. Sok szépet írtunk róla a bevezetőben, és hát nem is csalódtunk benne.

Az utolsó koncert előtti szünetben nagy meglepetés ért minket, mert kiderült, hogy két színpadon is mennek a koncertek! (Habár állítólag ez csak nekem volt meglepetés, mert volt róla szó a kollegina cikkében.) A második színpadon hazai zenekarok koncerteztek és versenyeztek, hogy jövőre ki léphet fel közülük a főszínpadon. Oda sörrel is beengedtek, és táncikálni is lehetett a színpad előtt.

A B-stage közönségnyertese a  Illusion Trio lett. A dzsezz, rock, fánk műfajában alkotó nagykaposi banda jövőre a főszínpadon mutathatja be tudását. A második helyet a Swing Society Orchestra szerezte meg Chorvát Józsi trombonista vezetésével. Bronzérmes pozícióban pedig a Silvia Fourporation énekesnői végeztek, akik a spájz-szöul vagy a kamra-szöul (államnyelven “komorný soul”) műfajában alkotnak.

Hosszabbítás

Az utolsó fellépő a szintén amerikai Lizz Wright néger énekesnő volt. Vele kapcsolatban arra a következtetésre jutottunk, hogy néger énekesnőknél nehéz megállapítani az életkort. Kellemes blúzt, dzsezzt, szöult adott elő. Zenéjének varázslatos altató hatása van, mert mint a tej, úgy megaludtunk rajta. Stílusát és zenei nagyságát egy másik nagy néger énekesnőhöz (valami Chaplinhoz) hasonlítják. Én csak csukott szemmel élveztem zenéjét.

A szervezés hiányosságaitól eltekintve (zsetonrendszer, sör kitiltása koncertteremből, stb) azért megérte elnézni rá és más világhírű olvasztárokat is meghallgatni, mint az Apostol. Rájöttünk arra, hogy a jazz műfaja már-már a komolyzenei hangversenyek szintjét súrolja, mert hangverseny közben is maximálisan lélegzetvisszafojtva odakoncentrálnak a zenére, nem beszélgetnek, vicceket sem mesélnek és hangverseny közben a fal tapétázásáról sem szoktak folytatni  mélyenszántó eszmefuttatásokat. (Csak ha Nagymagyarról jönnek látogatók;)

Kapcsolódó cikkünk a témában:
Pozsonyi Jazz Napok – 2010

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!