Készült Drienyovszki Eszter közreműködésével. Nagy közhely, s mint olyan, nagy igazság, hogy mindennek két oldala van. S elvontsága ellenére már csak így van ezzel a művészet is. Az egyik oldalon ott a néző, aki kikapcsol, pihen, véleményez, a másikon a művész, aki gondolkodik, alkot, fél a reakciótól. A következő hetekben, hónapokban megjelenő írásaink eme két oldal nézőpontját foglalják majd magukba. Első körben az átlagember szempontjából figyeljük meg az adott művészeti ágat, majd maga a művész meséli el ennek hátterét. Lesz zene, tánc, festészet, fotó, művész-tanyák, a konklúzió pedig az olvasóra bízva. Elsőként a művészetek legifjabb ága, a fényképészét kerül górcső alá.

 
Definíciója: A fotográfia a látható fény által közvetített képi információk rögzítése technikai eszközök segítségével.
A technika fejlődése, és a realizmus elterjedése  hozta magával a fotó megszületését, hogy a dolgok minél hitelesebb ábrázolása valósággá válhasson. Mivel eme írás célja legfőképp a mai művészek perspektíváinak bemutatása, nem pedig rögtönzött történelemóra tartása, az olvasó engedelmével, ezzel most nem is foglalkoznánk (megtette helyettünk már a wikipedián valaki). 
 
  
 
A néző:
 
Fényképezőgép: Hasznos dolog, főleg jegyzetek lefotózásához ha a suli fénymásolója épp becsődöl.
 
Fotók a falon, a családi albumban: Emlékek, emberek, pillanatok, akikre, amikre jó emlékezni. Az adott pillanat s a hozzá kötött emlék kézzel fogható, bármikor elővehető lenyomata. 
 
Fotókiállítás: Ez már keményebb dió. Itt egy másik ember lelkivilága, emlékei, hangulata hat ránk. Elmegyünk például a ,,worldpressre” (Tibi kolléga volt is – élménybeszámoló itt), vagy a Saudek galériába, mindössze abból az indíttatásból, hogy ki van vele plakátozva a fél város és menő. Nézzük a falra akasztott képeket, elsuhanunk mellettük és az emberek többsége kilibben a kiállítóteremből ugyanúgy, ahogy bement. Annyi a plusz, hogy teljesítette polgári kötelességét, kipipálta ezt is, esetleg vesz pár plakátot, jól fog mutatni az a vadászó grizzly medve a falon alapon.
Önámítás lenne azt mondani, hogy én ezzel másképp lennék. A World Press Photo nekem olyan, mint egy U2 koncert. Ha van, el kell menni. A képek 90%-a mellett csak elsétálok, néhol megállapítom, hogy ez undorító, aranyos, rettenetes, de közben a fejemben már rakom össze a bevásárlólistát, házit…eszembe nem jut vajh mit akart  ezzel a fotós elmondani. Aztán ott van a maradék 10%, amit én csak JÓ fotóként jellemeznék. Ez az, aminél törlődik az agyamban a kattogás és csak a FOTÓ van, ami belevési magát a fejembe és elindít egy teljesen más gondolatmenetet. A készítője az a fotós, aki számomra megtestesíti a jó fotós fogalmát. Sikerül olyan képet készítenie, ami úgy közvetít egy adott pillanatot, hangulatot, életérzést, hogy az ne csak a készítőjében és a képen szereplő emberekben indítson el bármilyen reakciót. 
 
Szavakhoz arcok, alakok, helyek…a következő kategória a plakát, nyomtatott és online média. Ezek feladata a szürke szöveg ,,feldobása”, figyelemfelkeltés, elgondolkodtatás, reklám. Ez utóbbi produkálja a ,,legütősebb” képeket, elvégre célja, hogy eladjon valamit (érdekes elemzés található erről Pratkanis és Aronson A rábeszélőgép című könyvében).
 
És körülbelül ennyi, ami a fotót lefedi az ,,átlagembernek”.
 
 
A művész:
 
A másik oldal egy képviselőjével, Drienyovszki Eszterrel,idén augusztusban ismerkedtem meg. Közös barátosnénk révén ellátogattam a műtermébe. Akit láttam: talpig festékes lány (épp műterem-felújítás) tele ötletekkel. Az, ahogy magáról a fényképészetről beszélt, hihetetlen volt. Lelkesedés, szeretet, rajongás minden egyes részéért. Például az orrunk alá nyomott egy kopott műanyag flakont, amiben valami fotóelőhívó kémiai szer volt és percekig csak áradozott róla. Kicsit irigyeltem is, nálam ez a lelkesedés nincs meg ha differenciálegyenletet vagy egy szép balance sheetet látok .
 
A kezdés mikorja, miértjei: Hát ha szigorúan vesszük, akkor első osztályos koromban, amikor apu előtúrt valahonnan  egy olyan Smena gépet, amin nem záridők és blendeértékek voltak, hanem kis rajzok, így csak fel kellett néznem, és ha napos volt az idő, a napocska jelre állítottam, ha felhős, akkor meg a felhőre. Ezzel nyomultam a játszótéren: egy héten öt kockát volt szabad elfényképeznem. De persze ez mese habbal, szép történet.
Amióta magam is úgy számolom, hogy fényképezek, és nem csak kattintgatok, az az egyetem első éve, amikor szabad kreditre majdhogynem random felvettem egy analóg fotóval foglalkozó órát. Innentől gyakorlatilag nincsen visszaút – szerintem ha valaki egyszer rá tud kattanni a labor vegyszerszagú sötétségére, és arra, ahogy a képek a keze alatt formálódnak – idővel egyre inkább olyanná, mint amilyenné ő szeretné – már nem tudja elengedni. Nem hiszem, hogy ez különösebb érdem volna, én ebbe estem bele, más meg a salsába.
Ami még nagyon meghatározó ebből az időszakból, az az akkori tanárom, aki nagyon nem szereti, ha valaha is tanárként beszélek róla, Hanczár Gergő. Nem azzal indított el, hogy elmagyarázta, hogy működik a gép, sokkal inkább olyan látásmódot képvisel, aminek eleinte minden egyes mozzanatán meglepődtem, hogy ‘jé, így is lehet’, de idővel olyan szabadságot adott, amit nem tudok különválasztani a fotótól. És mivel nem vagyok hajlandó elengedni a gondolati kicsapongásaim, marad a fotó is, kőkeményen, beépülve a mindennapjaimba. Részben ennek is tulajdonítom, hogy mostmár nem vagyok vizuális és érzelmi analfabéta.
 
Meg lehet élni a művészetből? Magából a művészeti részéből nem. Esetleg: nem igazán. De inkább nem. Az emberek egy vizuálisan iszonyatosan túlzsúfolt, és szennyezett világban mozognak nap mint nap, egy képen jó esetben is egy másodpercig időzik a szemük, és még ennél is kevesebbet gondolkodnak rajta. Plakátok, kivetítők, újságok, szórólapok, matricák mindenfele. Ez a felgyorsult képnézegetési mód jellemző a galériákban is. Illetve az is sokat ront a helyzeten, hogy a technika ma már lehetővé teszi, hogy kevés tanulással és gyakorlással már jónak mondott képeket készítsen akárki. Így az egyetlen, amivel a fotós megfoghatja a nézőit, az a látásmódja, amit képvisel. És azzal is csak akkor, ha hiteles, illetve ha van annyi szerencséje, hogy az, amiben megtalálja magát, egyezik azzal, amit a nagyközönség elvár tőle. Ha ez megvan, az részben szerencse, részben pedig az a populáris irány, amitől minden művész retteg. Kétélű dolog, sehogy se jó. Így marad az a lehetőség, hogy ketté választani az önkifejezést és az igények kielégítését.
Sok fotós csinálja, hogy elvállal portfóliókat, esküvőket, konferenciákat, amiből megél, fenntartja a felszerelését, esetleg saját labort működtet, és emellett amennyire csak tud, figyel a saját irányára is. Ilyenkor jön a képbe az általad említett vadászó grizzly medve is, amit szerintem a legtöbben sikítva tagadnánk le, de mivel van rá igény, ezért mint terméket, mint szolgáltatást megcsináljuk. Arra kell figyelni nagyon, hogy ne kezdjük ezt az oldalát a fotónak a művészettel azonosítani, és hogy ne ragadjanak be a fejünkbe a bevált pózok, formák, fények. Kell a kísérletezés.
A másik irány pedig az önkifejezősdi. Akkor jó, ha hiteles, ha a kép mögött látszik az ember. Illetve ha a művész képes arra, hogy a képein keresztül átadja azt, ami valóban ő. Iszonyat meló: önsajnálás, lelkesedés, kiégés, kétkedés, újragondolás, görcsölés, újrakezdés jár vele, és nagyon kevesen vannak a közönségből, akik egy-egy művész mellett tényleg el tudják kötelezni magukat valóban azért, mert megtalálják a munkáiban azt, amit keresnek, és nem a felkapott divatot majmolják. Talán emiatt lehetetlen a művészetből megélni: nincs annyi ember, aki eltartson minket, és amíg a pályázati rendszer nem teszi lehetővé, mindenképpen kell mellé más kereseti lehetőség is.
 
Műterem, anyagbeszerzés. A műterem nem létkérdés, ha a művészeti oldalt vesszük. Arra azért van szükség, ha az alkalmazott fotó vonalon (is) akarunk mozogni, tehát ha fejben el tudjuk választani a művészetet a munkától annak ellenére, hogy mind a két esetben fényképezőgép van a kezünkben. A labor meg kis helyen is elfér, ami a legnehezebb vele, az a nagyítógép alkatrészeinek a beszerzése. Egyre kevesebben foglalkoznak analóg gépek és nagyítók javításával, így a tönkrement gépeket már körülményes megjavítani. Szerencsére a vegyszerek és a papírok beszerzése még nem okoz gondot.
 
Kiállítások: Ez teljes mértékig a fotóstól függ. Kis galériákban, kávézókban szinte bárkinek lehet kinn képe, bár az anyagköltség a legtöbb esetben a fotóst terheli. Elismert és népszerű galériákba bekerülni pedig szinte lehetetlen. Utálom ezt mondani, de minden kapcsolat kérdése. Lehet pár ember, aki szereti a képeimet, lehet sok ember, aki szeretné őket, ha látná, de amíg emberként nem rágom magam előre, nem fogok megjelenni a Mai Manó Házban vagy a Ludwigban. És itt van a kezemben a döntés, hogy mindazt az energiát, amit kapcsolatépítésbe és önmarketingbe ölök, miközben tehetném a fényképezésbe is, mire akarom használni. És azt hiszem, én inkább a képeket választom. Kiegyensúlyozottabbnak érzem magam azáltal, hogy átgondolhatom a miérteket, és a hogyanokat, mintha azt látnám, hogy bármit csinálok, egy légvárban kallódok a népszerűségben, noha ugyanúgy egy másodpercig állnak az emberek a fotóim előtt, és a legtöbben megszokásból hümmögnek elégedetten. Amíg saját magam nem vagyok rendben azzal, amit csinálok, képtelen vagyok tolni magam, hiszen nem látom a hitelét a dolognak. És ennek az útnak még nagyon az elején vagyok, rengeteget kell fejlődnöm még minden tekintetben, de elsősorban önismeretben. Hogyan várjam el a képeimtől, hogy pontosan fejezzenek ki valamit, ha sokszor magam sem vagyok tisztában a gondolataimmal.
 
 
Kritikák: Az a fura, hogy egyre intézményesítettebbek ezek is. Minden visszhang az előzőekből generálódik, így nagyjából ugyanazt tudom elmondani, amit a kiállítási lehetőségekről. Ha felkapnak, vagy befúrod magad a nagyok közé, akkor minden kritika egységesen jó, míg ha nem vagy elismert, gyakorlatilag visszhang sincs. Érdekes, hogy míg a legtöbb helyen ez Európában fejlődik, olyan, mintha Magyarországon valami visszafele működne: egyre kötöttebb, hogy ki kerülhet be a kánonba, és kiről mit lehet mondani.
 
Miért éri meg? Mert muszáj csinálnom. Mióta az eszemet tudom, mindig volt valamilyen leképződése a gondolataimnak. Akár rajzban, akár írásban, de játszottam színházban és rendeztem is pár amatőr előadást. Úgy tűnik, ilyen vagyok, van valamiféle olyan energiám, amit csak ilyen formában tudok kiadni magamból, hogy ne kattanjak meg. Vagy legyek kattant, de akkor ezáltal. Nagyjából mindegy. A kettő feltételezi egymást. (o:
 
Jelenleg Konopás Judit Emesével (itten van a Judit blogja) egy olyan projekten dolgozunk, ahol minden nap fényképeznünk kell. Nincs kibúvó, nincs olyan, hogy most “nincs kedvem”. Persze ha valamelyikünk sugárban hány egész nap, akkor belefér, hogy másnap fotózzon helyette kettőt. Azért csináljuk, hogy fejlődjünk technikailag, illetve hogy egy év múlva legyen egy olyan nagy képanyagunk, amit visszanézve rádöbbenhetünk olyan dolgokra, amiket egy-egy kép nézegetése erejéig nem látunk. Márminthogy ha van egy forma vagy színhasználat, ami rendszeresen és önkéntelenül visszatér, akkor az egyértelműen jelen van, és tetszik vagy nem, használnunk kell, mert mi vagyunk. Egyszóval fejlődünk, és tudatosodunk. Ennyi a lényeg.
 
Eszter blogja pedig emitt található.
 
 
Ha tetszett az írás, csatlakozz  a Körkép Facebook-rajongói oldalához!

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!